Valamikor az Egyesült Államokban tömegek hittek az úgynevezett amerikai álom beteljesülésében. Abban, hogy saját erejéből és kemény munkával bárki képes jobbá tenni az életét, és persze folyamatosan nő a jövedelme is. Ennek egy hurráoptimista változata úgy hangzott, hogy üres zsebbel indulva is bárkiből lehet milliárdos.
S bár ilyesmire tényleg számos példát ismerhetünk, biztos bevétel nélkül ma már egyre nehezebb ezt a pályát befutni. Habár éppen a napokban fedezte fel a hazai sajtó az Amerikában élő Péterffy Tamást, aki a nulláról küzdötte fel magát néhány évtized alatt új hazája 32. leggazdagabb emberévé mint az elektronikus tőzsdei kereskedés atyja. Ennek örömére miniszterelnökünk gyorsan a nyakába is akasztotta a Magyar Érdemrend Nagykeresztje kitüntetést.
Az amerikai álom kínkeserves kergetése számos kiváló újvilágbéli írót remekművek megalkotására sarkallt. S ha nem is érte el ezt a színvonalat a Valami Amerikai című, folyamatosan bővülő filmeposz, az illúziók kergetésének így is hű tükörképét adta és adja. Mert a magyar álmodozik, és nem kevesen álmaik beteljesedéséért még imádkoznak is. De még ennél is többen vannak, akik az államtól várják, hogy álmaik valóra váljanak. Viszont a Policy Solutions és a Friedrich Ebert Stiftung friss felméréséből az is kiderült, hogy nemzetünk legendás pesszimizmusa kicsit más megközelítésben már nem is olyan riasztó: hiszen a magyarok mintegy harmadának vannak a jövőre vonatkozó álmai, egynegyedének voltak valaha, de már nincsenek, végül ugyancsak harmadnyi magyar soha nem is álmodozott.
S az is figyelemre méltó hazai sajátosság, hogy az ország fejlettebb régióiban élve minél jobb módú valaki, annál több és merészebb álmot dédelget, egyidejűleg meglévő vagy kiépülő kapcsolatai erejében is töretlenül bízik. Vagyis optimista! Igaz, a 40 éven felüliek szemében még mindig a Kádár-korszak meghaladása a cél, de a fiatalabb felnőttek - saját élmény híján - vigyázó szemüket már a külföldre vetik. Mert hát ilyen a magyar álom: kicsit realista, kicsit becsapós, de a miénk.
