vitorlázás;

2017-11-25 08:10:00

Bihari Tamás: Széllel bélelve

Hauzolj! Hauzolj, bazmeg! - ordították a partról, de először nem értettem mit akarnak, s mire rájöttem miért és mit üvöltenek és mi okból integetnek kétségbeesetten, már majdnem késő volt. A finndingi hátszéllel, szinte röpült a vízen, egyenesen a partnak. A decken, a vitorlás elején Robi ült törökülésben. Bár ez a hajóosztály általában magányos műfaj, kivételesen Robi is velem jött. Jó szelünk volt, nagyon élveztük a Balatont, s az eufória meggondolatlanná tett.

Mikor megértettem, hogy ha azonnal nem csinálok valamit, akkor felszántom a partot a hajóval, félrerántottam a kormányt, egy éles hauzolással, vagyis fordulóval akartam véget vetni az őrült száguldásnak. Sajnos a stég karnyújtásnyira volt és a kormány jókora lendülettel ütközött neki az egyik tartóoszlopnak. Robi engedelmeskedve a fizika törvényeinek, törökülésben bucskázott a vízbe, a kormányt tartó csapok pedig a hatás ellenhatás törvénye alapján kissé módosult dizájnnal fejezték be a túrát.

Addig csak mancsaft voltam, főleg kalózokon. Most viszont végre kapitányként ülhettem a finnben a kormánynál, de sajnos először és utoljára. Akkor és ott derékba is törtem a versenykarrieremet anélkül, hogy egyáltalán elkezdődhetett volna.

Pedig a 60-as, 70-es években nagyon menő volt vitorlázni. A lányok is buktak azokra a srácokra, akiknek a farmer övbujtatóján hanyagul ott fityegett egy sárgaréz sekli, vagyis az U-alakú kis alkatrész, amibe a vitorlakötelet fűztük. Akkor már a tenisz mellett a vitorlázás volt a korabeli elit és gyermekeinek a sportja. A hajók nagy része ugyan vállalatok, vagy sportegyesületek tulajdonában volt, de egy böhi, vagyis kétrészes vízhatlan vitorlás ruha abban az időben meglehetősen drága mulatságnak számított. Viszont mindent megért, ahogy arcoskodni lehetett a lányok előtt. A súlylökéstől vagy a mezei futástól nem igen jöttek lázba. De a vitorlázás!

Persze nem adták ingyen a sikert. Ősztől tavaszig egy kőbányai iskola tornatermében voltak a szárazedzések. Gyuri bá pedig megkövetelte, hogy vérrel-verítékkel tartsuk a formánkat. A kedvencem az volt, amikor a nálam fejjel magasabb kamaszkori barátomat, Picit a nyakamba kellett kapnom, majd többször körbeügetnem vele a tornatermet. Pici pedig segítőkészen, csak a kondícióm érdekében kicsit ficánkolt, hogy még ezzel is fokozza erőnlétemet. Azután fordult a kocka, de én 15 centivel alacsonyabb és legalább ennyi kilóval könnyebb is voltam. Edzés után a lányokat meghívtuk kiflire meg csokira, aminek egy részét, anyagi okokból, nem teljesen törvényes úton szereztük be a közértben.

Az edzések Almádiban folytatódtak, és ha jól belegondolok, minket ott abuzáltak. Egyik reggel az úszás előtti futóköröket róttuk a vitorlástelep melletti parkban, Picivel levágtuk a táv egy részét és egy kis kőhíd alatt dekkoltunk. Sajnos, amikor ártatlan pofával mű-lihegve újra csatlakoztunk a többiekhez, lebuktunk és pádlival - rövid nyelű, egytollú evező - 10 suhit kaptunk a seggünkre.

Ennél nagyobb veszélyek is leselkedtek ránk. Egyszer szokás szerint a telepről átúsztunk az almádi strandra csajozni. A kijárat felé ballagva a kerítésen át valamiért megakadt a szemünk két bringán a strandon kívül. Valamelyik jegyszedőnek nem tetszettünk és ránk hívta a rendőrséget, hogy el akarjuk lopni a kerékpárokat. A járőr nem ismerte az ártatlanság vélelmét, no meg a fürdőgatyánkban nem is hordtuk magunkkal a személyi igazolványainkat, így négyünket bevitték az almádi rendőrőrsre. Ott a fal felé kellett fordulnunk, ordítoztak velünk és egyikünk meztelen lábfején az egyik szadista zsaru hátraarcot csinált, megrepesztve lábközépcsontját. Végül egy pesti telefon segített, így némi protekcióval megúsztuk a fogdát.

A végzet mégis egy párnacsata képében ért utol minket. Az ütközet során ugyanis kiszakadt néhány harceszköz huzata és tollpihék mint nyári hóesés szállongtak a szobában. Ekkor lépett be az öreg gondnok, büntetése legyen az örök feledés, és jó politikai érzékkel a két deklasszált harcost, Picit és engem rúgott ki, mert a fontos elvtársakat és az egyesület üdvöskéit nem merte. Apám korán meghalt, könnyű célpont voltam, Pici felmenője, Pista bácsi viszont pechére rokonságban állt jó néhány történelmi arisztokrata családdal: egy zempléni ősnemes famíliába született. Hát ez nem erősítette barátom pozícióját.

Késő este lévén már nem jártak a vonatok, így Picivel elindultunk szállást keresni. Almádi határában rá is bukkantunk egy hatalmas kábeldobra. Egy építkezésről maradhatott ott, a mellette talált téglákkal kitöltöttük a réseket, és törülközőkkel tettük még otthonosabbá. Kissé ugyan nehezen aludtunk el a görnyedt testhelyzet miatt, de legalább reggel gyűrötten ébredtünk és képtelenek voltunk kiegyenesedni. Némi feltűnést keltettünk a vasútállomás közönsége előtt furcsa hajlott testtartásunkkal, böhibe öltözve, de Budapestig sikerült visszanyerni eredeti formánkat. Többé be nem tettük a lábunkat az almádi vitorlástelepre.

Pici később elvitorlázott Los Angelesbe, én pedig maradtam hazai kikötőben. Én voltam a kalandvágyóbb.