Egy Moszkván átutazó vidéki férfi szokatlan panasszal fordult a fővárosi rendőrséghez: elégedetlen volt egy örömlány szolgáltatásaival. Arra hivatkozott, hogy a prostituálttal jó előre megegyezett minden részletben, a minőség azonban elmaradt az ígérttől. Igaz, hogy a lány visszafizette a pénz egy részét, ezzel azonban nem tette jóvá a dolgot.
Ha hinni lehet az esetről beszámoló hírügynökségnek, a rendőrség ellenőrzi a tényeket (kérdés, hogy ez a gyakorlatban mit is takar). Egy dolog azonban kétségtelen: a prostitúció manapság már vállalható munkának számít Oroszországban. Olyannyira, hogy kifejezetten negatív visszhangja volt Vlagyimir Putyin elnök azon nyilatkozatának, amelyben azt bátorkodta mondani, hogy a Donald Trump amerikai elnökről szóló hírek megrendelői és szerzői rosszabbak a prostituáltaknál. Egyes vélemények szerint ilyen összehasonlítást márpedig a prostituáltak nem érdemelnek meg.
Az első moszkvai bordélyházat 1844-ben nyitották. Csehov négy évtizeddel később, 1888-ban tette fel az egyik lapban a kérdést: „Miért nem írnak soha a prostitúcióról? A sarok egy rabszolgapiac”. Erről a piacról mindenki tud, de néhány kivételtől eltekintve ma sem szívesen beszélnek róla. Az MKRU hírportál a nagy íróhoz hasonlóan szexuális rabszolgapiacról ír, amikor a fekete, főleg Nigériából származó prostituáltak tömegeiről értekezik. Védelmet még akkor sem kapnak, ha a rendőrséghez fordulnak segítségért, s megvallják, hogy hamis ajánlatokkal csalták őket Oroszországba. Ennek ellenére a többség vélhetően tudja, mire vállalkozik.
A prostituáltak általában turistavízummal érkeznek, s miután az lejár, gyakorlatilag törvényen kívül kerülnek. Akárcsak azok, akik diákként utaznak be egy-egy vidéki tanintézmény engedélyével, de ott soha nem jelentkeznek be. Nemcsak a nyelvet, a helyi szokásokat sem ismerik, de még arról a városról sincs fogalmuk, ahová érkeznek.
Hajdanán 50 kopejkától 5 rubelig terjedt a tarifa. Manapság a fővárosban ez 1500 és 10 ezer rubel között van (kb. 6–44 ezer Forint). A színes bőrű prostituáltak futtatói 6-10 ezret kérnek, ebből azonban semmit nem adnak a nőknek. Majd, ha ledolgozták az utazásukra hitelezett 45 ezer dollárt – mondogatják. A lányok általában 14 évesen kezdik a szakmát, 20 éves korukra pedig sokan HIV-fertőzöttek lesznek. A szerencsésebbeket hazamenekítik jóakaróik, ez azonban csak ritkán fordul elő. Van, akit megvernek, másnak pedig már csak a holtteste kerül elő.
Az orosz hatóságok közömbösek a prostituáltak sorsa iránt, akárhonnan jöjjenek is. Gyakran az emberek is. Akadnak azonban kivételek. Az Argumenti i Fakti című hetilap tudósítása szerint a szentpétervári emberjogi aktivistáknak elegük lett abból, hogy lépten-nyomon bordélyházak és hirdetéseik látványa fogadja őket az utcákon, még az iskolák faliújságain is.
Mostanáig annyit értek el, hogy a város történelmi központjában két tucatról hatra csökkent a bordélyházak száma. Ettől függetlenül a helyzet nagyjából változatlan. A prostitúció szervezőinek könnyű a dolguk. Ha valahogy mégis a hatóságok látókörébe kerülnek, általában megússzák büntetés nélkül. Élnek is a lehetőséggel. Szentpétervár legtöbb kerületére legalább tíz, szolgáltatásait nyíltan reklámozó bordélyház jut. Amit tudnak, megteszik az aktivisták, de amíg a hatóságok az esetek nagy részében tétlenek, érdemi változást nem remélhetnek.
