Pogátsa Zoltán: Neoliberalizmus és osztály

Publikálás dátuma
2017.12.09 08:45

Fotó: /

Nyugat-Európában elterjedt a kritikai társadalomelméleti vitákban az „osztály” fogalma. Magyarországon a szovjet rendszer örökségeként sokáig kínosnak találtuk ezt a kifejezést, csak az utóbbi években döbbentünk rá, hogy szükség van rá.

A piaci gazdasági rend is konstruált

A neoliberalizmus mint társadalmi ideológia a felsőbb társadalmi osztályok és az általuk kontrollált nagyvállalati szektor érdekérvényesítését szolgálja. Mint az ideológiák általában, a neoliberalizmus sem teheti explicitté valódi, a felső osztályok érdekeit képviselő céljait, hiszen demokratikus körülmények között ebben az esetben nem lenne képes megszerezni a hatalomgyakorláshoz szükséges szavazati többséget.

Ezért hivatkozik – ráadásul sikeresen – a tiszta és átlátható piaci verseny ideológiai alapvetésére, legalábbis addig, ameddig az általa megteremtett oligarchikus kapitalizmus tényeinek feltárulása következtében a szavazópolgárok szemében ez nem válik visszássá, hamissá, valóságidegenné. Azonban – ahogy többek között Thomas Pikettytől láttuk – a jóléti újraelosztás nélküli kapitalizmus a szupergazdagok legfelsőbb osztályának a megerősödéséhez vezet, az pedig a foglyul ejtett állam jelenségéhez. A neoliberalizmus és a jóléti állam közötti versengés tehát erősen politikai gazdaságtani természetű.

A neoliberalizált gazdaságok korszakában a demokráciák közvitáiban a politikai gazdaságtani (vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek, társadalmi osztályok, környezeti fenntarthatóság stb.) kérdéseket háttérbe szorítják a konzervatív és liberális csoportokra bomló elit által fenntartott kulturális és életmódbeli viták (abortusz, fajgyűlölet, nacionalizmus, melegek jogai, étrendi kérdések, fegyverviselés, vallási ellentétek stb.). Az elit egyik csoportjának sem érdeke, hogy az esélyteremtés, a társadalmi mobilitás kérdéseit feszegessék a közvitákban.

A neoliberalizmus önmagát mint természetes gazdasági rendet, „teljesítményelvű, háborítatlan szabad piacot” reprezentálja a főáramú tömegmédiában. Minden ezzel kapcsolatos kritikát ideológiainak bélyegez meg, miközben saját magát ideológiamentesnek tételezi. Különösen érzékenyen szorítja ki és bélyegzi meg az osztálykülönbségek elemzésére épülő kritikai társadalomtudományt. A szovjet típusú diktatúrák álságos kommunikációját felhasználva a kapitalista társadalmak osztályalapú kritikáját e letűnt rendszerek nevetséges és meghaladott maradványának állítja be. Valójában azonban a neoliberalizmus által természetesnek ábrázolt „piaci” gazdasági rend is konstruált: egy összefüggő ideológia mentén megteremtett intézményekből áll össze. Ahogy Bohle és Greskovits Polányi Károly nyomán megfogalmazták: „laissez-faire was planned, planning was not”, azaz „a laissez-faire-t tervezték, a tervezést nem”

Ráadásul az állam neoliberális lebontásával nem erősödik a piaci verseny, hanem gyengül. A rajtvonalnál ugyanis csak az eddigi elit és felső középosztály gyerekei állnak. A valódi piaci versenyhez erőteljes állami újraelosztás, esélyteremtő oktatás, egészségügy kellene. A neoliberalizmus tehát a valóságban korlátozza a piaci versenyt.

Egy nem konfliktusos fogalom: a réteg

Az elmúlt évtizedek neoliberális dominanciája ellenére a nyugati társadalmakban erős hagyományként fennmaradt az osztályalapú kritikai társadalomtudomány. Nemcsak a skandináv, de az olasz, a francia, vagy akár az angolszász társadalomtudományi irodalomban is bevett fogalom maradt az osztály. Kelet-Európában azonban nemcsak a szovjet bábkormányok tiltották be a „munkásállam” osztályalapú kritikáját, hanem a rendszerváltás utáni neoliberális politikai gazdaságtani fogalmi keretrendszer is figyelmen kívül hagyta azt. Komoly mérföldkövet jelentett 2015-ben az East European Politics and Societies című folyóirat David Ost által szerkesztett különszáma, a Class After Communism (Osztály a kommunizmus után). Ost és szerzőtársai ebben azt vizsgálták, hogy a nyugati világban bevettnek számító osztályfogalom hogyan és miért nem honosodott meg a szovjet rendszert felváltó kelet-európai félperiferiális kapitalizmusban.

Ost bemutatja, hogy a szovjet típusú kommunizmus elnyomó politikája hogyan tiltotta be a létező szocializmus osztályalapú értelmiségi kritikáját. Az akár marxiánus, akár más alapokon folytatott osztályalapú elemzés ugyanis az osztályfogalom konfliktust feltételező megközelítése miatt rámutatott volna a fennálló társadalmi rend uralmi viszonyainak elnyomó voltára, ez pedig nem volt érdeke a regnáló hatalomnak. Gagyi Ágnes és Éber Márk Áron a magyarországi irodalom (Kolosi, Szelényi és Konrád, Kis és Bence, Szalai Erzsébet és mások) elemzésén keresztül mutatja be, hogy hogyan nyomta el a hatalom az ilyen típusú osztályalapú kritikát. A szerzők egy idő után vagy emigráltak, vagy a politikailag elfogadhatóbb társadalmi „rétegződés” nyelvezete felé mozdultak el elemzéseikben. A „réteg” ugyanis nem konfliktusos, nem relációs fogalom, a többi rétegtől függetlenül is létrejöhet, míg az „osztály” fogalmában benne van, hogy az alsóbb osztályok elől azért zárul el az érvényesülés útja, mert a felsőbb osztályok nem adják meg nekik az esélyt, azaz a társadalom igazságtalan.

Ost szerint a „réteg” fogalmát használó diskurzus úgy volt képes a figyelmet a szocializmusban is létező társadalmi egyenlőtlenségek felé fordítani, hogy nem hordozta az osztályfogalom konfliktusos jelentéstartalmát. Ez a szovjet dominancia alatt megszokottá vált, konfliktusmentességet sugalló fogalomhasználat puha átmenetet tett lehetővé a posztszovjet térség társadalomtudományi irodalmába. A liberális társadalomtudományi értelmiség a konfliktust feltételező osztályfogalom helyett kapitalista körülmények között is az egymástól független sorsú „társadalmi rétegekről” beszélt. Ennek rejtett üzenete egybevág a piaci fundamentalista ideológia által sugalltakkal, tudniillik, hogy minden társadalmi réteg a maga sorsáért felelős a piaci verseny meritokratikus szabályrendszerén belül, és az alsóbb társadalmi rétegek önmegvalósítási korlátainak nincs köze a felsőbb rétegek vagyoni örökléséhez, kapcsolati és szimbolikus tőkéjéhez, politikai érdekérvényesítési lehetőségeihez, és egy sor más olyan jelenséghez, amely valójában osztályok közötti viszonyokat feltételez. A rendszerváltás utáni diskurzus fókuszában egyetlenegy legitim osztály állt, a „középosztály” (alternatív elnevezésben: „polgárság”), amelynek viselkedési és életvezetési kódexét követni kívánatos, és amelybe mindenki aspirál. Az elitről, a prekariátusról, az underclassról és a mobilitási esélyekről vajmi kevés derült ki. Árulkodó, hogy a nyugati világban megszokott társadalmi mobilitási vizsgálatok mennyire nem honosodtak meg a kelet-európai országokban.

A nemzet fogalmának szerepe

Ost arra is figyelmeztet, hogy a liberális dominanciájú rendszerváltó évtizedek osztálydiskurzus nélkülisége milyen mértékben engedte át az identitásképző intézmény szerepét a „nemzet” fogalmának. A megjelenített osztályok nélküli társadalmakban ugyanis a közösségi kötődés egyetlen elérhető formája a „nemzet” marad, amelynek ráadásul nagyon erős szimbolikus hagyománya és ideológiai múltja van a régióban.

Az osztályviszonyok létezését tagadó liberális diskurzus tehát tulajdonképpen hosszabb távon saját versenytársa, a nacionalizmus malmára hajtotta a vizet. Ez a folyamat Magyarországon nagyon világos módon lezajlott. Benedict Anderson, a nacionalizmus vezető kutatója ezért így figyelmeztet: 

„Függetlenül attól, hogy milyen mértékű egyenlőtlenség vagy kizsákmányolás áll fenn egy nemzeten belül, azt mindig vízszintes bajtársiasságnak képzelik el. Végső soron ez az a testvériség, ami lehetővé tette az utolsó két évszázadban nem is csak azt, hogy milliók embert öljenek ezért a korlátozott képzetért, hanem hogy életüket adják érte.”

2017.12.09 08:45

Aczél Bandi ernyője

Publikálás dátuma
2018.07.15 22:00

Fotó: Népszava/ Tóth Gergő
„Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. ”
Sosem tudjuk meg, mennyire rövidítik meg az emberek életét a munkahelyi traumák. Tény: az egykori, Aczél Endre vezette TV Híradó három irányítója - a főszerkesztő és két helyettese - közül már egyik sem él. Mindhárman viszonylag fiatalon haltak meg. Sándor István kezdte a sort 2011-ben, mindössze 64 évesen. Elek János 2015-ben távozott, 68 évesen. 
A múlt héten csatlakozott hozzájuk Aczél Endre, életének 74. évében. Mindhárman hosszú ideig betegeskedtek, de hogy a kór kialakulásának van-e köze azokhoz a stresszes évekhez, amelyeket a Magyar Televízióban töltöttek, s még inkább ahhoz, hogy egyik napról a másikra távozni kényszerültek, az feltehetően örök rejtély marad.
Azt viszont már senki sem veheti el tőlük, hogy együttműködésük rövid négy éve alatt - 1986 és 1990 között - irányításukkal újultak meg gyökeresen a hazai tévés hírműsorok. Ez persze nem csupán hármuk érdeme. De az már igen, hogy olyanokkal vették körül magukat, akik megvalósították elképzeléseiket és inspirálni tudták őket. Elek János régi híradós volt. Szerkesztett, műsort vezetett, volt moszkvai tudósító. Aztán a nyolcvanas évek elején a Filmvilágban megjelent egy interjúja, amelyben arról beszélt, mennyivel jobb híradót is lehetne csinálni. Ebből botrány lett és távozni  kényszerült a tévéből. Két évig a Népszabadság külpolitikai rovatvezetője volt, ám Aczél - miután kinevezték főszerkesztőnek - azonnal visszahívta. Sándor Istvánnak sem volt ismeretlen a tévézés. Ő az MTI-ben kezdett, öt évig bonni tudósító volt, s amikor onnan hazatért - 1981-ben -, átigazolt az MTV-hez. A Hét című vasárnapi politikai magazin szerkesztő-műsorvezetője lett, mígnem az új főszerkesztő őt is áthívta a Híradóhoz.   Hármuk közül a tévés hírműsorok készítése épp Aczél Endrének volt egészen új kihívás. Addig ugyanis ő is a távirati iroda külpolitikai szerkesztőségében dolgozott, előbb pekingi, majd londoni tudósító volt. Angliában persze azt is láthatta, miképpen néz ki egy igazi, modern híradó. Hazatérve pedig pontos ismeretei és tervei voltak arra, miképpen lehet - egyelőre az adott pártállami keretek között - megújítani azt a műsort, amely akkoriban a közönség első számú tájékozódási fóruma volt. Tisztában volt ezen kívül még egy nagyon fontos dologgal, s talán ez az egyetlen, amelyben hasonlóan gondolkodott elődjéhez, a TV Híradót megteremtő és felfuttató Matúz Józsefnéhez. Tudta tehát, hogy a tévézés kollektív műfaj, hiába villog a képernyőn esetleg egyetlen ember, mögötte nagyszerű csapatnak kell állnia. Aczél Bandi - hiszen munkatársai mind így hívtuk őt - sosem tolta magát előtérbe. Nem akart minden áron szerepelni - a Híradóban csak elvétve jelent meg, ott műsort sosem vezetett -, viszont két helyettesével együtt ernyőt tartott a csapat fölé. Mi nyugodtan dolgozhattunk, ők - ha volt - elvitték a balhét, építették a kapcsolatokat, fogadták vagy elutasították a folyamatosan ismétlődő kívánságokat, s közben szinte észrevétlenül, de mindig tágították a politikai határokat.   A többi pedig: szakma. Matúzné munkatársai közül mindenki maradhatott, aki akart, de immár mindenki a valódi képességeinek megfelelő feladatot kapott. Eközben Aczél a legjobbakat igyekezett maga köré gyűjteni. Így igazolt át a Rádióból két tapasztalt Krónika-szerkesztő, Tardos Júlia és Rangos Katalin, és jött a Híradóhoz a Magyar Nemzettől Kapuvári Gábor. Az egyik leglényegesebb újítás a műsorvezetés átalakítása volt. Addig - általában - két műsorvezető köszönt be esténkét, egy kül-, meg egy belpolitikai. De az ő feladatuk sosem a hírek tálalása, vagyis a műsor előregördítése volt, hanem az, hogy egy-egy - de adásonként legfeljebb két - tudósításhoz fűzzenek kommentárt. Lehetőleg vonalasan eligazítva a nézőket. Nos, ez megszűnt. Aczél híradójában egy műsorvezető volt, aki végigvezette a nézőket az estén: ő mondta el a tudósítások előtt a legfontosabb információkat. Ez ma már teljesen természetesnek hangzik, akkor - a nyolcvanas évek második felében - még nem volt az, legalábbis Magyarországon. Sok korábbi kommentátor - nagy sértődések közepette - ki is maradt. A fél nyolcas fő Híradónak összesen hat, egymást hetente váltó műsorvezetője volt. Elek és Sándor mellett itt kapott szerepet Kaplár F. József, Bayer Ilona - mint egyetlen nő -, valamint a régiek közül Moldoványi Ákos és a profi rádiós, P. Szabó József (akiről akkor még nem lehetett tudni, hogy mint főszerkesztő, milyen áldatlan szerepet vállal majd a Csúcs László-féle rádiós tisztogatásban). A korábbi "belsős" műsorvezetők a későbbi, 2. és 3. kiadásban szerepelhettek, ha vállalták - ezek az adások ugyanúgy átalakultak, mint a fő kiadás. Hasonló módon megújult A Hét is - amely attól kezdve a Híradóhoz tartozott - és itt már Aczél is képernyőre került, mint műsorvezető.    Történelmileg rövid idő, nem egészen négy év adatott meg a rendszerváltás előtt Aczél csapatának a hírműsorok megújítására. Nem az idő szépíti meg az emlékeket, amikor azt állítom, ez volt a Híradó egyik legszebb korszaka. Az akkori - már vesztét érző - hatalomnak azonban ez mit sem számított. 1990 januárjában a helyezkedő Pozsgay Imre államminiszter már egy "igazi magyart" akart látni a műsor élén. Az akkori elnök, Nemeskürty István történész teljesítette kívánságát. A nagy csel pedig az volt, hogy az alig három héttel korábban a Népszava főszerkesztőjének kinevezett Pálfy G. Istvánt rakták Aczél helyére. Egy régi híradóst tehát, akit a munkatársak többsége szívesen fogadott, hiszen "egy közülük". Utóbb kiderült, ez már nem egészen volt így. De azt elérték vele, hogy a főszerkesztő kirúgásának hírére "csak" két helyettese és még néhány ember állt föl azonnal. A műsor tehát tovább készülhetett.  Aczél Bandi ezután főleg újságokba írt, bár egy ideig volt a Nap-kelte műsorvezetője is. Látszólag megtalálta a helyét, amit segített műveltsége, politikai naprakészsége és hogy szinte mindenről voltak gondolatai. De az biztos, hogy híradós kirúgása nagyon megviselte. Nagy kár, hogy a Szép Szóban megjelent visszaemlékezéseiben már nem jutott el a híradós évekig, betegsége megakadályozta a folytatást. Talán többet megtudhattunk volna tőle azokról az évekről. Így viszont csak a saját emlékeinkre hagyatkozhatunk. Bandi pedig már örökre itt él velünk.
2018.07.15 22:00
Frissítve: 2018.07.15 22:00

Lanzmann és a „celluloid szörnyeteg”

Publikálás dátuma
2018.07.15 20:00
CLAUDE LANZMANN - Shoah című, 1985-ös filmje 12 évig készült
Fotó: AFP/ Bruno Coutier
Az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen.”
Tétovázok. Melyik elnevezéssel éljek? A kettő szorosan összetartozik, a családnév és az életmű megjelölése. Július első napjaiban, Párizsban, 92 esztendős korában meghalt Claude Lanzmann író, filozófus, filmrendező, a XX. század egyik legnagyobb alkotója. Egyetlen szó foglalja magában igazán mindazt, amit örökül hagyott. Héber szó. Shoah, magyarul azt jelenti, hogy katasztrófa. A köztudatban fölcserélte a minden nyelven már elfogadott holokauszttal, a tömeggyilkossággal, amely minden korszak legocsmányabb emberirtását jellemzi.
Mi az az új, amit mindehhez hozzátett Claude Lanzmann, ez a zsidó származású művészember, gondolkodó, alkotó? Zsidó volt, igen, franciaországi születésű zsidó. A dédapja szabóember, mester, családfönntartó, mégsem egészen az. Claude-ot már a XX. század kezdetén tudatosan értelmiségiként nevelték, gimnáziumot végzett, majd egyetemet, filozófiát. A véletlen ismertette meg a kor egyik legnagyobb elméjével, Jean-Paul Sartre-tal. Eszmét cseréltek, gondolkodtak, de első közös éveikben még csupán – Sartre-t bizonyára nem, de Lanzmannt még igen -- hétköznapi hírlapírónak, krónikásnak tartották, bár nem akárhol, hanem az induló folyóiratok egyik legjelesebbjénél, a Les Temps Modernes-nél. Tanulmányokat, esszéket írt, hamar ismert lett, annál is inkább, mert Sartre barátja, cimborája volt.    Lanzmann egész élete szempontjából volt egy másik, nagyon is jelentékeny hozadéka barátságuknak. A szerelem. A század egyik gyönyörű legendája, a kettős szerelem. Kettejük asszonya volt, mondhatni közös élettársa a kor egyik nagyasszonya, az író, filozófus, gondolkodó Simone de Beauvoir. Túl a szellemi világon, a köznapok moráljával szemlélve, ez lehet megrázó, döbbenetesen immorális, de a társadalom java része nem így ítélte meg. Nem volt dráma, féltékenység, mindhármuk mindent tudott. Beauvoir halála után Lanzmann maga hozta nyilvánosságra egyik gyönyörű kalandjukat. Együtt voltak ketten, összeforrva. Extázisban. Talán óra hosszat is eltartott a tündérmese, amikor a vége felé Simone azt mondta, még Claude vállán nyugtatva a fejét: "Milyen sokáig és milyen zakatolón dobogott még a szíved!". Hát nem álomba illő?   Ilyen előzmények után hogyan érkezünk el az irodalmi és filmművészeti csúcsélményhez, a Shoah-hoz, a XX. század kegyetlen legendájához? Egyáltalán, Lanzmannak miként is jutott eszébe, hogy emberfölötti vállalkozásba fogjon, évtizedeket áldozzon a további kutatásokra, hogy a világ a maga teljességében és hitelesen ismerje meg a rémséget?   Már közel hetvenedik évéhez fogott a hihetetlen vállalkozásba, a filmalkotásba. Megszállottként kutatta a históriát, s valamennyi föltárható, elérhető részletét, csupán a búvárkodásra 12 esztendőt szánt. Gyűjtött szakadatlanul. Újabb évek, amíg összeállt a végeérhetetlen munka, a "fő mű", az íróból filmrendezővé vált alkotó Shoah-ja szalagon csaknem tíz órányira sikeredett. Valójában nem is mozi nézőterére készült, hanem historikusoknak, akik végre a leplezetlen valóságot ismerhetik meg. Tíz óra szalagon - a história megszállottjain kívül másnak elképzelhetetlen. De végre a világ előtt állt az a borzalom, amelyről mindenki tudott, letagadhatatlanná vált, vádirattá a hatalom őrületéről. Önmagában megérthetetlen alkotás. Parttalan folyam. A história és emlékezet mélybe szállása, amely Lanzmann tizenkét - 1973-tól 1985-ig - alkotói évét ölelte föl. Tizennégy ország múltját járta végig, lett belőle „celluloid szörnyeteg”, miként a Le Figaro összeállítása méltatta.  Önvallomásában azt írta, hogy "őrületig szeretem az életemet, és minél jobban közeledem a végéhez, annál inkább foglalkoztat".
2018.07.15 20:00
Frissítve: 2018.07.15 20:00