egészségügy;Emmi;

2017-12-23 08:30:00

Danó Anna: Nyolc év tüneti terápia

Hogyan lehetséges, hogy bár a Fidesz "az egészségügy nem üzlet" jelszóval jutott hatalomra, nyolc év kormányzás után az elemzők, és a befektetők mégis arra fogadnak, hogy a párt újabb ciklusa a magánegészségügy még lendületesebb felvirágzását hozná Magyarországon? Mit tett és mit nem tett meg a kabinet, hogy a helyzet idáig fajult?

Kinek mennyi jusson?

Bár 2010-ben az ország már jött ki a válságból, a Fidesz egészségpolitikusai nem voltak könnyű helyzetben. Ha tisztességesen akartak kormányozni, reagálniuk kellett (volna) az ágazat három - minden közepesen fejlett országot érintő - meghatározó folyamatára.

Elsőként arra, hogy az orvostudomány egyre többet tud nyújtani: szolgáltatásai iránt parttalanul nő a kereslet, aminek kielégítése még a gazdag országokban is finanszírozhatatlan. Így egyre inkább az az ágazat kulcskérdése: kinek, mikor, mennyi jusson a közfinanszírozott ellátásból? Orosz Éva közgazdász már 2010-ben figyelmeztette a Fideszt, hogy eljött az őszinte beszéd ideje a társadalommal arról, mi az, ami még közpénzből fedezhető, ám szavai a semmibe hullottak: erről azóta sem indult társadalmi párbeszéd, így közmegegyezés sem jöhetett létre. Elvben továbbra is "mindenkinek minden jár", ám a gyakorlatban sokan – főként a szegények, az orvos nélküli körzetekben élők - kiszorulnak az ellátásból, ők amúgy jóval korábban halnak meg.

A másik jelenség a társadalom öregedése, ami egyrészt ugyancsak növeli az igényt az egészségügyi ellátásra, másrészt át is alakítja azt: új szolgáltatásokat és több segítőt kíván.

A harmadik meghatározó folyamat a második hatását is súlyosbítja. Miután a drágán képezhető egészségügyi személyzet az egész fejlett világban hiánycikké válik, létrejött egy nagyon erős áramlás a jobban fizető centrum országok felé. Miután beléptünk az Európai Unióba ez a szívóerő megállíthatatlanul apasztja a magyar egészségügyi munkaerőt is. S ugyan a kormánynak voltak próbálkozásai különféle bérprogramokkal, az orvos- és nővér-elvándorlás nem állt meg. Bár a távozni szándékozók száma az utóbbi időben csökkent, ez nem segít a közellátás munkaerőhelyzetén. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint idén nyáron a humán egészségügyi és szociális ellátásban több mint 7000 állás volt betöltetlen.

Sinkó Eszter közgazdász szerint lehet, hogy a migrációra vonatkozó adatsorok jobbak, de a magánellátás olyan mértékben fejlődik, hogy már az is elszippantja a közellátásból az egészségügyi dolgozókat. A közellátásból menekülők gyakran említik, hogy nem is mindig a magasabb fizetésért hagyják el az országot, hanem a szakmai-emberi körülményekből lett elegük. Ez utóbbiakban az öröklött feudalisztikus működés mellett már szerepe van a Fidesz ágazati politikájának is, amit azok a tanulságok alapoztak meg, amelyeket a 2010-es hatalomra kerülésüket megelőző évekből leszűrhettek maguknak.

Fájdalomcsillapítás

A kormánypártok korábbi kormányzásuk alatt (1998-2002) is szembesülhettek: bármennyi pénzt is töltenének az egészségügybe, azzal sem lehet a következő választásokig látványos eredményt elérni. Azt viszont a saját ellenzéki tevékenységükből tudhatták, hogy egy kormány, amelyik megpróbál szerkezeti változást elérni az ágazatban, az könnyen bele is bukhat. Így nyertek választás 2010-ben, miután 2008-ban a vizitdíjról szóló szociális népszavazással megroppantották a szociálliberális koalíciót.

Azt is lehetett tudni, hogy hiába elborzasztóak olykor az emberek személyes tapasztalatai az egészségügyben, ezek az egyéni elégedetlenségek nem képesek kormánydöntő erővé szerveződni. Egy betegnek nincs fontosabb hosszabb távú célja, mint meggyógyulni. S ha lát erre egy kicsit is jobb esélyt - akár pénzzel, akár kapcsolattal -, beéri azzal, s nem keres "rendszerszintű megoldásokat".

E tapasztalatok talaján mintegy féltucatnyi intézkedés (vagy éppen annak hiánya) adta a gerincét a Fidesz nyolc éves ágazati politikájának. A legfontosabb egy apró törvénymódosítás volt, amellyel felbontották a társadalombiztosítás rendszerét, járulék- helyett adó-alapúvá tették az egészségügyet. Ezzel megszüntették a szolgáltatások számonkérhetőségét, az állam innentől kezdve bárkinek bármit, bármilyen szabályok szerint adhat.

A leglátványosabb intézkedésük pedig az volt, hogy koncentrálták és közvetlen állami irányítás alá vonták az intézményrendszert. Ezzel felszámolták azokat a kis autonómiákat is, amelyek akár szakmai érvek alapján, akár a betegek vagy saját maguk védelmében felléphettek volna a nyilvánosság előtt bármely ágazati intézkedéssel szemben.

A leglényegesebb „nem intézkedésük” pedig az lett, hogy semmilyen lényegi problémához nem kívántak érdemben hozzányúlni. A Szócska Miklós államtitkár Semmelweis Tervében szereplő strukturális átalakítást maga a kormány buktatta el már a ciklus elején. Aztán mindvégig kerülgették a magán- és közellátás szétválasztásának, valamint a mindenkit irritáló hálapénznek a problémáját is. Éppúgy, ahogy a gyógyítás minimális feltételeinek a meghatározását is, ami az ellátóhelyek szelekciójával a gyors és minőségi ellátást is garantálhatta volna.

Noha a lényegi kérdésekhez sohasem nyúltak hozzá, a kormányzati egészségpolitika frontján mindig volt egy kis pezsgés, s egymást érték a fájdalomcsillapító akciók. Ezek enyhítettek valamilyen válságtünetet, vagy csak lekötötték a szakmai közönség figyelmét: jöttek ösztöndíj-rendszerek, letelepedési támogatás, fizetésemelési programok, várólista-rövidítő pénzcsomagok.

Jelentős mennyiségű európai uniós pénz került be az egészségügybe, jellemzően épületekbe. Ám ezt anélkül költötték el, miként elődeik is, hogy lett volna koncepciójuk arra, hogy milyen ellátórendszert építsenek. A budapesti Corvinus Egyetem szakembereinek elemzése szerint az egészségügyben megvalósult több százmilliárd forintnyi fejlesztés úgy történt meg, hogy közben senkinek nem voltak olyan adatai, amelyek alapján megmondható lett volna: pontosan mire is van szükség az ellátórendszerben, mi az, ami fenntarthatóan javíthatna a betegek ellátásán. Így a fejlesztéspolitika „a sötétben tapogatózva" próbált eredményes lenni. Szócska Miklós ugyan még kísérletezett azzal, hogy valódi, az ágazat működését leíró adatokhoz jusson, mert ezekre kívánta alapozni a finanszírozás és a kapacitás átrendezését. Továbbá olyan, a magyar viszonyok között „meghökkentően modern” víziókról beszélt, mint a távdiagnosztika, a betegek távgondozása, az adatbányászattal támogatott orvoslás. Aztán 2012-ben rádőlt az államosítás.

Az egészségügy kormányzati kezelésének egy diszkrét, de annál fontosabb eleme volt, hogy irányítását lépten-nyomon alárendelték a gazdasági tárcának. Így kaphatott ez utóbbi ügydöntő jogot például konkrét gyógyszerek közfinanszírozásba való befogadásában is. S ez a kapcsolat volt az a fék, ami miatt az újra és újra eladósodó kórházak mindig csak mentőövet kaptak, és sohasem valódi megoldást.

Beavatkozási pontok

Az egészségpolitikai villanások kapcsán Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász emlékeztetett, hogy míg 2014 előtt még létezett egészségügyi program, a Semmelweis Terv (amit az államosítással hatástalanított a kormány), azóta a területet irányító államtitkárok csak beavatkozási pontokat azonosítottak. Ezek között voltak sikeresebbek: az alapellátás új törvényi szintű szabályozása, a sikeres svájci alapellátási fejlesztés modelljének kormányzati felvállalása, vagy a várakozási idő csökkentése jó néhány beavatkozás esetében. Ehhez képest nem sikertörténet, pedig jó irányba tett lépés, hogy rákgyanú esetén 14 napon belül képalkotó vizsgálathoz jusson a beteg, viszont előtte meg utána ugyanúgy beláthatatlan sorban állás késlelteti kezelése megkezdését. A betegutak rendbetétele még mindig nem történt meg, így a betegek rendre késve jutnak releváns szolgáltatásokhoz, ami adott esetben súlyos konzekvenciával járhat.

Az emlékezetes kormányzati akciók közül a Szócska Miklós nevéhez köthető sikerek közé sorolható a gyerekek táplálkozását javító menzarendelet és a dohányzók "megrendszabályozása". Ám figyelemre méltó, hogy e két legsikeresebb intézkedés nem az egészségügy érdekviszonyaiba avatkozik bele, azon kívül állít fel tilalmakat. Amint az ágazaton belül kellene valamit elérni, rögtön látszik, hogy a bajok egymásra épülnek.

Sikeresnek tartják egyes műtétek - például szürke-hályog, vagy csípőprotézis - várólistáinak látványos rövidítését is, de sokkal többeket érintenek azok a szakrendelői sorban állások, amelyekről nem is vezetnek várólistát. Így lehet, hogy valaki daganatgyanúval is csak hét hónap múlva kap időpontot az endokrinológiára, vagy csak négy hét múlva laboridőpontot. Aki kivizsgálást, ellátást akar, az mehet a magánszolgáltatóhoz. Ott nem kell sorban állni.

Lantos Gabriella, a Róbert Károly Magánkórház operatív igazgatója egy minapi konferencián arról beszélt, hogy 500 ezer forintig szinte gond nélkül vásárolnak szolgáltatásokat a betegeik. Lantosék azt mondják közönségükről, a Budapest környéki aktív dolgozókról, hogy baj esetén háromnegyedük már magánszolgáltatóhoz fordul. Egy szélesebb bázist vizsgáló kutatás azonban erősen árnyalja ezt az optimista képet, az OTP Öngondoskodási Index adatai szerint a bankszámlával rendelkezők mindössze húsz százaléka vett igénybe a megelőző 3 évben magánszolgáltatást. A válaszadók 55 százaléka akkor sem igényelne ilyet, ha azok olcsóbbak lennének.

A befektetők abban bízhatnak, hogy egy esetleges következő ciklusban a Fidesz irányította egészségügy tovább termeli szolgáltatásaikra a keresletet. A társadalom egy szűkebb rétegében ehhez fizetőképesség is társul, a többiek pedig a jó szerencséjükben bízhatnak.