A bukaresti példa

Mielőtt nagyon fellelkesedne a kedves olvasó, hogy a székelyzászló mellé székelyeket is fellógatni szándékozó román miniszterelnököt megbüntette pártja, vagy megverte az isten, mielőtt átsuhanna gondolatain, hogy lám-lám mégiscsak van igazság, és minden rosszindulatú pletyka ellenére mégiscsak demokráciává kezd válni térségünk is, szólnék, túl korai az öröm.

Mihai Tudose vígan miniszterelnök maradhatott volna otromba, a sarki kocsmák színvonalához illő kijelentése ellenére, ha nem lépett volna a pártelnök tyúkszemére, és pártja épp nem azon dolgozna, hogy bekerüljön a Guinness rekordok könyvébe. Már tavaly júniusban is jelezte ebbéli szándékát, amikor hat hónap után saját miniszterelnökét buktatta meg bizalmatlansági indítvánnyal a Szociáldemokrata Párt (PSD). Tudoset ugyan nem bizalmatlansági indítvánnyal menesztették, maga mondott le, miután pártja megvonta tőle a bizalmat, de ez semmit sem von le e politikai teljesítmény értékéből. Adott egy kormány stabil parlamenti többséggel, jó gazdasági és diplomáciai eredményekkel, egy kormánypárt, amelynek semmit sem kellene tennie, csak kényelmesen elkormányozgatnia négy éven át, és szinte markában érezhetné a következő mandátumot is, mégis inkább tálcán kínálja fel magát az enyészetnek.

Ők főzték, ők egyék, mondhatnánk, de a tragikomikus történet néhány üzenetét érdemes megjegyezni. Mindenekelőtt azt, hogy ha egy pártban nem sikerül időben megfékezni a belső hatalmi harcot, az előbb-utóbb nem egy-két ember pozícióját, hanem magát a pártot zabálja fel, bármekkora legyen is az. Ha egy pártban kétes tisztaságú, kétes műveltségű vezetők kerülnek az élre, ahol az okos kompromisszum fogalmát hírből sem ismerik, ahol a pártelnök kézi irányításra vált, ott előbb-utóbb a jelenlegi Bukarest-szindróma üti fel a fejét. Nem kell kerítés, csak józan ész a kivédéséhez.