Bóta Gábor: Az artisták művészete

Publikálás dátuma
2018.01.20 08:15
FOTÓK: MOLNÁR ÁDÁM
Fotó: /

Kétszázötven éves az európai cirkuszművészet, s a jubileumi év nemzetközi ünnepe nálunk kezdődött, a 12. Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon. Sok remek számot láthattunk, a két évvel ezelőtti eseményhez képest jelentősen emelkedett a színvonal, és külső helyszíneken megjelentek az újcirkusz produkciói is. Vannak akik rajonganak a cirkuszért, mások kimondottan nem szeretik, de az nyilván nem véletlen, hogy olyan nagy művészeket is igencsak megihletett, mint Toulouse-Lautrec, Picasso, Chagall, Chaplin, Fellini vagy Karinthy. Ez az ősi művészet tud valamit, amivel a hároméves gyereket és a kifinomult entellektüelt egyaránt bűvkörébe vonja, elvarázsolja.

Ha valaki például szaltót ugrik, az sportteljesítmény. Ha ötös szaltót ugrik, az világcsúcs. Ha ezt valamilyen viselkedési formával fűszerezi és markáns jelmezt is visel, tehát például ugrás közben bohócnak vagy elegáns úrnak, illetve hölgynek, rémültnek vagy hősnek mutatkozik, az már több, mint torna, az már lehet művészet. Hiszen a szám közben az artista a viselkedésmódjával, az öltözékével embert ábrázol. Vagyis nem csak az az érdekes, hogy valaki mit csinál, hanem az is, hogyan teszi ezt.

A kínaiak például, akik igen közel lehettek a műfaj több ezer évvel ezelőtti eredetéhez, szinte mindig bámulatos érzékenységgel, sikkel, sármmal, hihetetlen szaktudással vannak jelen a porondon. Úgy vannak az artistaművészettel, mint az angolok a demokráciával, szinte az anyatejjel szívják magukba. A két első díj közül az egyiket a Kínai Nemzeti Akrobata Csoport vitathatatlanul kiérdemelte. Leginkább a diaboló-számért. Ebben hihetetlen összehangoltsággal és kecsességgel működnek együtt a hölgyek, a kupoláig dobálják fel kis játékszereiket, és mialatt ezek repülnek, ők szaltóznak előre, hátra, egymásra állnak, temperamentumos táncmozdulatokat lejtenek, majd magabiztosan elkapják az aláhulló instrumentumokat. Aminek tökéletesen egyszerre kell mennie, az tökéletesen egyszerre is megy, aki éppen kiválik szólózni, az tündöklően előtérbe kerül, majd szerényen visszasimul a csapatba. Az esernyő-egyensúlyozó mutatványba már becsúsznak apró hibák, de ez még jól is esik, mert látjuk, nekik sem sikerülhet hajszálpontosan minden. Meg azért ez az attrakció európai szemmel, a sok vakítóan éles színű, kápráztató ernyővel, és az emberekből álló virágszirom kinyílásával a giccshatáron mozog, de hát ez már ízlés kérdése.

A másik első díjat, ugyancsak vitathatatlanul, a Mongóliából érkező Nomuna csoport kapta. Érdekes, hogy nekik is sokkal jobb az egyik produkciójuk, mint a másik. Ugródeszkában verhetetlenek! Nem csak azért, mert ötös szaltó is van, ami már-már a lehetetlenséggel határos, pláne úgy, hogy utána az artista könnyedén, pontosan fog talajt, no jó, a gálán azért már ki kell támasztani, egy tripla szaltót pedig elvét. Ez azt mutatja, hogy a cirkusz mindig is az emberi lehetőségek határait feszegeti, az akrobata csoport azonban megmutatja a röpülés boldogságát; jó nagy sebességgel szelni a levegőt és a helyzettel még játszani is. A szaltóknak szemkápráztatóan temérdek, ide-oda csavart, tekert, vagány és szép változatát mutatják be, csaknem, mintha improvizálnának, jókora kedvvel, fékezhetetlen energiával. Az ugródeszka a magyaroknak is tradicionális eszköze, gondoljunk csak arra, hogy az artisták Hortobágyi Károly-díját, az egykori jeles ugrócsoport vezetőjéről nevezték el. Több híres ugrócsoportunk turnézott a világban, kár, hogy ezt ma nem mondhatjuk el. A mongolok kézegyensúlyozó számában van jó néhány megingás, hiba, de hát azért nekünk legyen mondva, ez is igencsak erőteljes attrakció.

Mind az A, mind a B műsort, ahogy a gálát is, két versenyen kívüli magyar produkció nyitotta. Elsőként Richter Flóriánt, aki a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon eddig egyedüli magyarként Arany Bohóc-díjat szerzett, és fiát, Richter Kevint láthattuk húsz pompázatos lóval, melyek vad iramban vágtáztak a manézsban, látványos fehér szalaggal lazán összekötve. Tisztelgés volt ez Philip Astley előtt, aki 1768. január 9-én nyitotta meg látványos, nagy tömegeket vonzó lovas-akrobata show-ját, aminek akkora sikere volt, hogy a következő években számos amfiteátrum jött létre Európában az ő irányításával. Így a nevéhez kötik az európai cirkuszművészet létrejöttét. A jól ismert, világot járt, izomkolosszus Rippel fivérek szolgáltak még nyitó produkcióként: egy levegőben ingó fémszerkezeten emelték, hajlították egymást, álltak a másik fejére, azzal nehezítve a dolgukat, hogy nincs biztos talaj a lábuk alatt. Azért csináltak ők ennél már nehezebbet is, a mostani produkciójukban a revübe illő látványelemek domináltak, hiszen a fémszerkezeten lógva, különböző korú tanítványaik lengedeztek, tornáztak a légben.

A versenyprogramban mindössze egy magyar attrakció szerepelt, a harsogóan fiatal, nemrég végzett, Ádám és Benjamin rúdszáma. Mint két rosszcsont haver hancúroznak a rúdon, erejüket, ügyességüket érvényesítve. Szép jövő elé néznek. Egy minden ízében kiforrott, szívemnek nagyon kedves rúdszám érkezett Oroszországból, a Duo Funcoholics. A sugárzó tehetségű hölgy és férfi láthatóan fülig szerelmes egymásba, és ezt egyáltalán nem szégyellik megmutatni nekünk, forró öleléseik, tüzes pillantásaik nehéz, fantáziadús kunsztokkal elegyednek. Igazi művészek, akik képesek kifejezni a manézsban az érzéseiket. Ezt hiányoltam például az ukrajnai Duo Feeling, amúgy nehéz, komoly elemeket tartalmazó gurtni számából. A koreográfia szerint megint két szerelmest láttunk, de az arcuk rezzenéstelen, a mozdulataik inkább beállítottak, mint féktelenül szenvedélyesek. Hát bizony, ilyen látszólagos apróságokon múlik, hogy valaki igazi művész-e, vagy sem. Számomra ők nem azok, pedig még helyezést is elértek. Míg a gálára be sem jutó, lengyel, Rodolfo hagyományait követő zsebtolvaj bűvészt, Rafal Waluszt fergetegesen szellemes előadásmódja miatt annak tartom. A Withoust Socks nevű orosz bohóc trió remek színészi képességekkel is rendelkező, nagyszerű humorú csapat.

Lehetetlen mindenről beszámolni, de feltétlenül fontos még szót ejteni a Lyrical Circus Late Night Show-ról, amiben zömében a szerelmes, erotikus, akár fülledten erotikus számok domináltak, költői szépséggel egymás után szerkesztve.

Nagy elismerés illeti a Fővárosi Nagycirkusz stábját és vezetőjét, Fekete Pétert a fesztivál megszervezéséért, lebonyolításáért, és a fesztiválalapító Kristóf Istvánt. Utóbbi 19 évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt, és a gálán, mielőtt átadott egy díjat, nagyobb tapsot kapott valamennyi fellépőnél. És ez így van rendjén. A fesztiválon méltó módon megjelent a múlt, és ugyancsak megjelent a jövő.

2018.01.20 08:15

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00

Gyönyörűség és borzalom

Publikálás dátuma
2018.08.20 16:00

Fotó: /
„A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész (...) halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is.”
Az embert érik néha nagyszerű meglepetések, ha mind ritkábban is. Az az igazság, meg sem fordult a fejemben, hogy a nagyváradi Szigligeti Színház Nagyvárad Táncegyüttesének két produkciója is elbűvöl majd, a Gyulai Várszínház Erdélyi hét című programsorozatában. Az egyik a VANmeSe, amit a magyar néptánc jeles, Kossuth-díjas tudója, Foltin Jolán rendezett és szerkesztett, a parádés folklórkincs, de kortárs költők verseinek felhasználásával is. Egybeolvad múlt és jelen, ének, tánc, próza, költészet, és boldogsághormonok tömkelegét termelő, napsugarasan gyönyörű örömjáték kerekedik belőle.
A másik produkció viszont, ami Móricz Zsigmond Barbárok című novellája nyomán készült, lidércesen sötét tónusú, megmutatja az elviselhetetlen, akár gyilkosságra késztető, agresszivitással teli magyar rögvalót, a sárba taszítót, azt a mocsárt, gazt, ami "lehúz, altat, befed", nem enged egyről a kettőre jutni. A produkció fejbe kólint, gyomorszájon rúg, és ezt hihetetlen intenzitással, elképesztő belemenősséggel teszi. Szóval szinte a padlóra küld, de mégis csodás az egész, mert olyan odaadással van jelen a deszkákon mindenki, annyira nem kíméli magát senki, halált megvető bátorsággal hatol le a pokolba, a lélek legmélyebb bugyraiba, hogy miközben fáj, felemelő is. Valami ilyesmit nevezhetnek katarzisnak.
Vásott gyerkőcöket alakítanak a színészek, akik végeérhetetlenül képesek hancúrozni, egymást megtréfálni, kincseknek számító tárgyakat csereberélni, kergetőzni, veszekedni, örömködni, elkenődni, hatalmasakat nevetni és elkámpicsorodni, a VANmeSe előadásában. Nem férnek a bőrükbe. Szinte pillanatnyi nyugtuk sincs. Örök mozgásban vannak, és be nem áll a szájuk. Szövegelés közben is képesek táncolni, énekelni. Huncutok. Örökösen eszükbe jut valami rafináltság. Zene nélkül ugyanúgy dalra fakadnak, mint muzsikával, amit Bartalis Botond, Dallos Levente, Székely István, Szukits Éva jókora vehemenciával, fergeteges ritmusban szolgáltatnak. A táncosok pedig szédületes iramban ropják. Valamennyiükből felfakad a fékezhetetlen játékkedv. Miközben képesek az intencióknak megfelelően tökéletesen egyszerre lépni, mindenkiből sugárzik saját egyénisége. Karakterek, figurák, fazonok. Szerethetőek, sőt akár imádni valók. Olykor túl sokak, hangosak, leállíthatatlanok, akár kibírhatatlanok, dől belőlük az élet. Én bizony ideírom valamennyiük nevét, ennyi a minimum, amit megérdemelnek: Brugós Sándor Csaba, Forgács Zsombor, Forgács-Popp Jácint, Kacsó Bálint, Kerekes Dalma, Pintea Carmen-Theodora, Schmith Nándor Gyula, Szabó Enikő Ágnes, Szabó Mercédesz, Szőnyi József, Tőkés Imola, Vizeli Daniel. Közéjük vegyül Jerovszky Tímea, Szotyori József, színész, igencsak pörgő nyelvvel mondanak verseket, és Szerefi Ilona szépséges hangú énekes, amúgy ők is igencsak táncos lábúak. Színesen mesések, mint Cristina Breteanu jelmezei. Ezt játszotta délután az együttes kicsiknek és nagyoknak, akik még némi interaktív játékba és éneklésbe is szívesen bekapcsolódtak az Erkel Ferenc Művelődési Házban.
Este viszont a Tószínpadon, a színészeket leszámítva, ugyanezzel a szereplőgárdával, kibővített zenekarral került színre a Barbárok. Ha a VANmeSE nevezhető roppant színes előadásnak, akkor ez vészjósló tónusú, feszülten fojtó légkörű, az elviselhetetlenségig fokozódó, idegborzoló. Nem kicsiknek való. Borzalmak befogadására képes felnőtteknek, akik rekkenő nyári napon képesek szembesülni az iszonyattal, és nem csupán fagylaltra, sörre, hűsölésre, vízre vágynak. Ez az előadás bizony drasztikus, olyan mint a folyamatosan ömlő, elállíthatatlan szennyvíz, eláraszt mindent, ahogy a Zsámbéki Gábor által a Katonában rendezett A nép ellensége végén tényleg elárasztotta a színpadot a szennyvíz. Itt sárszerű, csúszós, tapadós, kosz-szürke anyaggal borította be a deszkákat Cristina Breteanu tervező. A sár persze jelkép, ahogy az volt csaknem 30 évvel ezelőtt is, a Csiszár Imre rendezte, szolnoki Macbeth előadásban. Menekülnünk kellett az első sorból, mert összefröcsköltek bennünket a színészek. Most ilyen veszély nincs, a nézőtér és a színpad között ott a tó egy része, ami szép ugyan, de túlzottan eltávolítja az eseményeket, még úgy is, hogy ugyancsak az első sorban ülünk. Szeretném, mint a VANmeSe nézésekor, jól látni a fölöttébb kifejező mimikát, ami így kissé elmosódik. Azért kiveszem a gyakran holtra vált, kővé dermedt arcokat, a megmerevedett, jegeces tekinteteket, vagy épp az olyan nézéseket, amelyekkel ölni is lehetne.
Cári Tibor zenéje zsigerekből felfakadó, a lélek égzengését-földrengését megjelenítő, nem ritkán fültépő, annyira erőteljes, hogy tán önmagában is megállná a helyét. Györfi Csaba rendezése-koreográfiája egymásba olvasztja a kortárs táncot és a néptáncot, amit a társulat anyanyelvi szinten "beszél". Az előadás nem realista módon követi Móricz történetét, de azért látjuk a gyilkosságot, a halottak kiásását, érezzük a borzadályos hangulatot, megjelenik előttünk az eldurvult világ. Mit mondjak, nem könnyed, nyáresti szórakozás. De nem is szánták annak. Ütős, drasztikus produkció, amiben igen magas hőfokon égnek, csaknem elégnek a szereplők, és mutatnak egy kis fénysugarat az alagút végén, hogy csak lehetne legalább kicsit máshogyan élni. Nehéz, nehéz, szinte lehetetlen, de mégiscsak rugaszkodjunk neki, próbálkozzunk vele.
2018.08.20 16:00
Frissítve: 2018.08.20 16:00