Nem mindegy, hogy ki adja a pénzt? Ez volt a címe a Népszava pénteki cikkének, amelyben arról volt szó, hogy a Magyar Művészeti Akadémiával szemben kritikus, sok esetben minimális nyugdíjból élő művészeket morális dilemma állítja a kormány: művészjáradékot kaphat minden 65. évét betöltött, magasabb elismerésben részesült művész, de csak ha kérelmezi a pénzt az MMA-tól.
Az Akadémia legitimálását jelenti és árulóvá tesz a kérelmezés, vagy csak adminisztráció, és nem áll a hatalom mellé az, aki megteszi? Erre a kérdésre jó választ aligha lehet adni, és ez csak egy az olyan morális és egyben a létfenntartást érintő helyzetek közül, amelyekbe a hatalom sokszor nem is látványosan belevezeti az embert. A (politikai) hatalomnak ehhez nem kell diktatúrának lennie: amikor egy döntés esetében valamifelé hatalom áll a másik oldalon, az mindig egyenlőtlen helyzetet jelent. De a személyes mozgástér annál nagyobb és a morális teher annál kisebb, minél kevésbé elnyomó az adott hatalom.
Kevesen vannak olyanok, akik a hasonló helyzeteket egész életükben elkerülik. Kompromisszumot kötünk azért, hogy megmaradjon a munkánk. Racionális érveket sorakoztatunk fel igazságtalan helyzetek elfogadáskor, hogy felmenthessük magunkat. Kettős könyvelést vezetünk, magunkkal szemben is ügyeskedünk. Ki ítélkezhet így a másik döntése fölött? Kompromittálódnak, érvénytelenednek-e az ellenállás formái, ha közben elfogadom a hatalom pénzét, könnyítéseit, ajánlatait, amikre amúgy szükségem van, mert be kell fizetni a számlákat, az albérletet, el kell tartani a gyereket?
Lehetnek kényszerítő körülmények (virtuális és szélsőséges az a helyzet, amikor nincsenek), de valaki nem csupán áldozat, kényszerpályán. Ha elfogadjuk és támadjuk a rendszert egyszerre, akkor valamilyen szinten fenn is tartjuk. De az arányok fontosak. Több irányban, több közösségben cselekszünk többféle körülmény szerint, és a saját kis közösségeken belül minden esetben van lehetőség a hatalmat ellensúlyozó cselekvésre. Ha ezeket nem használjuk ki, akkor van igazán baj.
