Taorminában egyszerű kis szállodában laktunk. Allegro Monte Christo. Tetszett nekem ez a név, azért is választottam. Mari mindig is szeretett volna Szicíliába utazni, primavera siciliana! Szicíliai tavasz: előszezon, de már majdnem nyár. Az ablakunk ugyan nem az Etnára, hanem egy szűk mellékutcára nézett, de ez sem volt tanulságok nélkül.
Szemben velünk volt egy hentesbolt, amit egy idős házaspár vezetett, Vittorio és Emma, ez volt a cégérükön. Az ősz hajú férfi minden reggel lesuvickolta az amúgy is ragyogóan tiszta kirakatüveget, amíg a felesége elrendezte az árut a pultokon. Jókedvűek voltak, ha éppen nem volt vevő, kiültek a bolt elé, nézelődtek, beszélgettek az arra járó ismerősökkel. Mi is gyakran betértünk, sonkát vettünk, mortadellát, volt hozzá ecetes uborkája, belevágta a szeleteket egy friss zsömlébe. Fiatalemberként sok amerikai katonával találkozott, mondta, még Hemingwaynek is csinált szendvicset, tette hozzá büszkén, a felesége pedig csak kedvesen legyintett.
Holnap megyünk Cataniába, újságoltam, de aztán vigyázzanak, emelte fel a mutatóujját Vittorio, ott a külföldi fiatal, szőke nőkre vadásznak a motoros tolvajok, észre sem veszik, és már viszik is a táskájukat. Vigyázunk, bólogattam, sokfelé jártunk már a világban, ismertük mi az ilyen veszélyeket, de hát a híres barokk Piazza del Duomót és a város jelképét, az Elefánt-kutat látni kell, feleltem. Megkaptuk az uzsonnát, és öt perccel később már az autóbuszon ültünk Catania felé.
És minden úgy ment, ahogy terveztük. Vagyis majdnem. Már a forgalmas via Garibaldin jártunk, amikor Mari táskáját egyszer csak elkapta egy mellettünk száguldó motoros utasa. Ám Mari keményen fogta, olyan keményen, hogy a motorost kibillentette az egyensúlyából, aki végül feladta a küzdelmet és elhajtott. A járókelők megtapsolták a győzelmet.
Istenem, gondoltam, mindenünk abban a táskában volt, pénz, útlevelek, minden. Csak éppen Mari nem ijedt meg: két járókelő megölelte, egy középkorú férfi megrázta a kezét. Valahonnan előkerült két rendőr, meggyőződés nélkül azt kérdezték, felismernénk-e a támadókat, aztán elvittek bennünket az autóbusz-pályaudvarra, megdicsérték Marit, amiért ilyen bátor volt.
- Százból egynek, ha sikerül – mondták elismerően. Azért, nem tagadom, a közeli étteremben ittunk valami erőset.
Mire hazaértünk, a hentesbolt éppen zárt, Vittorio a redőnyt húzta le. Megkérdezte, hogyan sikerült a kirándulás - hát elmeséltem.
Erre felhúzta a kirakatvédő rácsot, köpenyt kötött, mondott valamit Emmának, aztán eltűnt, majd hoztak egy kis asztalt, négy székkel. Együtt vacsorázunk, mondta, itt, az utcán. Valahonnan tányérok és poharak is előkerültek, aztán, szinte csoda folytán, pillanatok alatt egy tál tészta, Vittorio pedig elővarázsolt egy üveg bort. Bor nélkül nincs vacsora.
- Na, igyunk a mi hősnőnkre – mondta, és koccintottunk. – Csak azt ne mondják, hogy nem figyelmeztettem előre. De hát ilyenek a külföldiek. Sose hallgatnak a helyiekre.
Erre ittunk.
