Megint halszagú?

Az 1956-os emlékévért felelős kormánybiztosi tisztség éppen csak megszűnt, de Schmidt Máriát ”az első világháború 100. évfordulójára történő méltó megemlékezés érdekében” azonnal kinevezték az ezért felelős kormánybiztossá. Mindezt pont akkor, amikor kitört a gyalázat, hogy a nagyasszony a V4 konferenciára egy pedofília-pártoló pasast, egy amerikai szélsőjobbos futóbolondot – mintha hiányunk lenne hazaiból – kért fel előadásra.

Az ötvenhatos évre 13,5 milliárdot költöttek, ebből 50 milliót a „Magyarország halszagú” néven hírhedtté vált úgynevezett szabadsághimnuszra. A forradalom hőse Nagy Imre helyett Dózsa László (1942 -) lett, aki saját bevallása szerint háromszor is hősi halált halt.

Gyanítom, lesz himnusz a nagy háborúra is. Ezért – Dózsa (1942 -) példáján lelkesülve - a Svejkből ajánlanám Jaburek tüzér dalát: ”az ágyút odafenn csak tölti szünte- szünte... az ágyút odafenn csak tölti szüntelen. Jön egy bősz golyó sivítva, mindkét karját leszakítja. de ő nem pihen, csak tölti szünte-szüntelen,. az ágyút odafenn, csak tölti szüntelen...” (Dallamot meg csak lehet lopni hozzá…)

Egy szép napon úgyis arra ébreszt bennünket Schmidt, hogy megnyertük a világháborút. Amúgy is mázlija van az udvari történésznek. Jövőre lehet megemlékezni a Tanácsköztársaság borzalmairól, Horthy belovaglásáról, a fehérterror humanizmusáról. Aztán a soros kormánybiztosi évben Trianonról, 2021-ben meg IV. Károlyról, Prónay Lajtabánságáról, stb., stb. Az a szép a történelemben, hogy mindig történt benne valami. Igaz, dicső és kevésbé dicső eleink nem azzal a szándékkal művelték azt, amit, hogy a késő utókor rájuk hivatkozva herdálja hülyeségekre a nemzet vagyonát.

Ha másért nem is (dehogynem!), legalább ezért kéne mielőbb nagyon hosszú szabadságra (vagy szabadságvesztésre) küldeni halszagúvá tett hazánk fejrészét.

Szerző
Veress Jenő

Kalandpark - Sorról sorra a világ körül

Tudjuk egyáltalán, mi az az udvariasság? A szakemberek szerint ez egy adott társadalomban elvárható magatartási forma, csak hát ahány ország, annyi társadalom, ergo annyi udvariasság. Megszokás? Vagy csak képmutatás? Nevelés? A britek például közismerten udvariasak, ennek alapja feltehetően saját történelmük, amiből megtanulhatták, hogy sokféle ember sokféleképpen gondolkodik, és mindezeket a gondolatokat tiszteletben kell tartani.

Az udvariasság egyik legkritikusabb eleme a sorban állás, amit mindenki elvesztegetett időnek érez, a britek szerint viszont egy nemzet kultúrája abban mérhető le, hogy ki hogyan viselkedik sorban állás, forgalmi tömörülés vagy unalmas családi összejövetelek idején. Ha egy angol a másik lábára lép, bocsánatot kér, de az is bocsánatot kér, akinek a lábára léptek.

Bezzeg Kínában: képesek órákat békésen üldögélni a parkban, hallgatni a hangszórókból sugárzott gépi madárfüttyöt, azután az autóbuszokon egymást taposva harcolnak az ülőhelyekért. A sorban állás itt ismeretlen fogalom, az emberek, ha nagy a tömeg, inkább sántának, vaknak tettetik magukat, hogy előre jussanak, és csak mosolyognak azokon a réveteg kerekszemű idegeneken, akik nem értik meg, hogy az élet minden pillanata állandó harc, amiben nem lehet alulmaradni.

Az amerikaiakkal viszont könnyű dolgunk van. Legtöbbjük azonnal kész a beszélgetésre, bármit megkérdeznek, bármilyen kérdésre szívesen válaszolnak, és igyekeznek tréfálkozni idegenekkel is. A washingtoni repülőtéren egy korombeli elegáns férfi reggel nyolckor már a második dupla whiskyt hajtotta le, és nekem is rendelt. Láttam, hogy csak Bostonba utazik.

- Mindig ennyit iszik? – kérdeztem.

- Mindig – felelte. – Nagyapám is ivott, apám is ivott, a gyerekeim is isznak.

És persze, a klasszikusok: a japánok. Ők akkor is udvariasak, amikor nem akarnak udvariasak lenni. 120 millió ember él közel németországnyi területen, de nagy zsúfoltságban is tiszteletben tartják a testi távolságot, még a meghajlásnak is szabályai vannak, részben etikai, részben higiéniai okokból. A repülőgépen az egymás mellett ülő utasok bocsánatot kérnek, amiért egymás mellett ülnek. A kalauz elnézést kér, ha késik a vonat és akkor is elnézést kér, ha feltételezi, hogy késik majd a vonat. Még a nyilvános illemhelyeken is zene szól, hogy bizonyos hangokkal ne zavarjuk a többieket.

A finnek korrektek, pontosak, segítőkészek, de nem udvariasak. A pincérek gyorsak, de nem mosolyognak. Ebédszünetben sorban álltam egy bevásárlóközpontban, egy kiflit vettem magamnak, és udvariasan megkértem a felpúpozott kosaraikkal előttem álló házaspárt, hogy engedjenek előre. Nem is értették, mire gondolok.

- Mi ön előtt állunk, ön pedig utánunk jön – felelte némi gondolkodás után a férfi.

Egy reggel aztán, amikor a szokásos autóbusszal mentem be a követségre, a vezető, aki látásból már ismert, átadta a jegyet, aztán halkan, tapintatosan azt mondta:

- Kérem, ne üljön a hetedik sorba, az ablak mellé, mert az Iskonen úr helye. Törzsutas, megszokta már. Ugye, megérti?

Szerző
Odze György

Továbbterjedhet a bulinegyed

Népszavazás lesz Erzsébetvárosban, az úgynevezett "bulinegyed" szórakozóhelyeinek nyitva tartásáról.

Kezdhettem volna ezt a mondatot úgy is, hogy "Mint azt már mindenki tudja...", de sajnos nem ez a helyzet. Az önkormányzat a saját maga által kezdeményezett népszavazást megpróbálja szőnyeg alá söpörni, a hivatalos hirdetmények alig láthatóak valahol. Egy olyan népszavazásról van szó egyébként, amely kezdettől fogva megkérdőjelezhető szándékkal jött létre, ugyanis a kerület egészét szavaztatják egyharmadának életkörülményeiről. Egyértelműen arra játszanak, hogy a résztvevők száma ne érje el az érvényességi küszöböt, és folytatódhasson az évek óta húzódó játszma, melyben a 2013-ban (a lakosság megkérdezése nélkül) általa teremtett állapotokat az önkormányzat nem akarta, és mostanra már - anyagi erőforrásainak végére érve - nem is tudná megoldani.

A bulinegyed jelenlegi állapotáról csak röviden, címszavakban, hiszen a problémát a legtöbben már elég jól ismerhetik. Alig fél négyzetkilométeren 500 szórakozóhely van (köztük több ezer főt befogadni képes klubok sora), egész évben éjjel-nappal tart a fesztivál, elviselhetetlenek az állapotok, sem a dolgozó felnőttek, sem az iskolába járó gyermekek nem tudnak egészséges körülmények között élni és pihenni, pedig a gyermekek jogainak kiemelt védettséget kellene élvezniük. Ezek a körülmények pedig gyorsan és biztosan űzik el a lakosságot a kerületrészből. A folyamatot mostanra egyedül az ingatlanárak stagnálása és a Budapest többi belvárosi részéhez viszonyított visszacsúszásuk fogja vissza. Olyan óriási ugyanis a túlkínálat a piacon, hogy az erzsébetvárosiak csapdába estek, és ma már ha akarnának, sem tudnának költözni.

De miért akarnánk, hogy bárki is költözzön a bulinegyed miatt? Miért nem a több ezer fős szórakozóhelyek költöznek rozsdaövezeti területekre, mint az történik a turisztikai szempontból fontos európai nagyvárosokban? Miért gondolja bárki is azt, hogy kizárólag bérlakásokkal, lakáshotelekkel, azaz életvitelszerűen itt lakók nélkül képes lesz túlélni ez a kerület? Ha ez a fejlődés, akkor ebből miért nem kíván részesülni Budapest többi része? Miért vagyunk egyedülállóak Európában is azzal, hogy ezt megengedjük egy belvárosi történelmi lakónegyedben? Mindenki más szándékosan le akar maradni, nem kíván részesülni a fejlődésből? Az igazság sajnos az, hogy az emberek elüldözése és a kulturális örökség irányított lezüllesztése soha senki számára nem volt a fejlődés szinonimája.

Az egyik legfontosabb kérdés pedig, hogy valóban csak Belső-Erzsébetváros gondjáról beszélünk-e. Természetesen nem. Hosszútávon a "bulinegyed" nevű jelenség egész fővárosunkra ki fog hatni, országunk turisztikai imázsa szempontjából éppen ezért létfontosságú ennek a problémának a kezelése. De ami még ennél is fontosabb, az a középtávú jövő: ugyanis ennek a fajta városi dzsungelnek nincs hova mennie, a budapesti kerületek egymás után hozzák meg a maguk szabályait, hogy náluk ne történhessen meg ugyanaz a szégyen, ami megtörtént Belső-Erzsébetvárossal.

Mit üzen tehát az, ha a középső- és külső-erzsébetvárosi szavazók passzivitást mutatnak, és nem mennek el szavazni? Azt, hogy az őket egyelőre még védő zárórát is ideje lenne felülvizsgálni, és utat engedni a bulinegyed terjeszkedésének. A dzsungel átlépheti az Amazonast, és a Nagykörút másik, ma még élhető oldala is megismerheti, mit jelent minden egyes nap a Sziget Fesztivál közepén megpróbálni nyugovóra térni.

Ki kell állni tehát egymásért, hisz egy kerületről beszélünk. Ami tegnap megtörtént Belső-Erzsébetvárosban, az bármikor megtörténhet a kerület többi részén. El kell menni szavazni, és igent mondani az egységes zárórára, hogy Erzsébetváros a valódi fejlődés útjára léphessen!

Szerző