Átállások

Várható volt, hogy az úgynevezett választási kampány nem lesz nagyon szép.

(Azért „úgynevezett”, mert 1. a választási rendszer igazságtalan, 2. az állam – és NEM a kormánypárt – minden erőforrását bevetik Orbán Viktor újabb választási győzelme érdekében, 3. a kormánypárt anyagi és médiafölénye elsöprő, 4. az ellenzék csak egységesen érhetne el jó eredményt, ez pedig lehetetlen, 5. a kormánnyal elégedetlen közvélemény passzív, beletörődő és tájékozatlan.)

Ezt tovább csúfítja néhány baloldali „arc” átállása.

Hátraarc.

Ami először föltűnt nekem, az egyik kitűnő kollégám, Galló Béla társadalomkutató és politikatudós (régi, meggyőződéses baloldali ember) fölbukkanása jobboldali médiákban, mindenekelőtt a kormánypropagandát sugárzó állami televízióban, ahol most ő a Fidesz-KDNP baloldal-szakértője. Ismerve korábbi nézeteit és elkötelezettségét, ez megdöbbentő.

Kevésbé megdöbbentő – hiszen ez tisztán üzleti ügynek látszik – Lévai Katalin volt szocialista miniszter és európai képviselő bemutatkozása egy fideszes kamupárt élén, akinek az a küldetése, hogy a választókerületében esélyes balközép jelölttől szavazatokat vegyen el, a választók megtévesztésével: merthogy ő „baloldali” jelölt. Vadonatúj pártocskája tán minden körzetben indul, egy másik jelöltje az MSZP-ből kizárt, Fidesz-kollaboráns kerületi önkormányzati képviselő. (Egy másik, szintén az MSZP-ből kizárt férfiú indul, úgyszintén „baloldali”-ként a hódmezővásárhelyi polgármester-választáson a közös ellenzéki jelölttel szemben.)

Megjegyezzük, ugyancsak „baloldali” színekben szokott hasonló, a Fidesz-KDNP-nek hasznos célzattal szerepelni különféle választásokon Thürmer Gyula szélsőputyinista, kamu-„kommunista” (jelszavaiban már-már szélsőjobboldali) munkáspártocskája is. El szokott vinni egy-két tucat szavazatot.

De érte nem kár.

Csak a választókért, akiket a jogos viszolygás ettől az egésztől majd arra indít, hogy szavazás helyett inkább kirándulni menjenek április 8-án.

Szerző
Tamás Gáspár Miklós

Egyszerű

Alapszabály, hogy az üzenetnek egyszerűnek és érthetőnek kell lennie. Legyen szó bármiről: politikáról, vagy mondjuk mosóporreklámról. Nem hagyható, hogy a célközönség gondolkodni kezdjen, netán sokrétű összefüggéseket kelljen kibogoznia.

Ebből tehát egyenesen következik, hogy a választópolgároknak világosan meg kell mondani, mire szavazzanak majd április 8-án. Sokféle módon igyekszik is a hatalom a reménybeli voksolók tudtára adni az alaptézist. Plakátok, telefonhívások és röplapok mellett az erre hivatott megmondóemberek napi sajtótájékoztatói is e célt szolgálják.

A szinte nem is létező KDNP nagyon is létező üdvöskéje, Hollik István például egyértelművé tette a választás tétjét. Imígyen: minden választókerületben indul majd nemzeti jelölt, aki megvédi Magyarországot, és rajta kívül még vannak bevándorláspárti jelöltek is. Azt ugyan nem tette hozzá, de nagyon is világos: az utóbbiak természetesen nem számítanak. Őket ugyanis nyilván Soros pénzeli, az ő (nem létező) tervét valósítják meg, de legfőképpen nemzetellenesek, nem is lehetnek mások, hiszen különben ők állnának a jó oldalon, és ők lennének a nemzeti jelöltek. Midőn az RTL Klub riportere szembesült eme különbségtétellel, bizonyára első döbbenetében még rákérdezett: ennyire egyszerű? Mire Hollik rávágta: igen, ennyire egyszerű.

S valóban, a politika így egyáltalán nem bonyolult dolog. Pártunk és kormányunk a jelek szerint mindenképpen igyekszik gondoskodni róla, hogy az embereknek ne okozzon fejtörést, kit és hová juttassanak majd áprilisban. Aki magyar - korszerűen: nemzeti -, velünk tart! Gondolkodnia sem kell, csak elhinni mindazt, amit naponta több fórumon is igyekeznek a fejébe verni. S ha már kellőképpen gyűlöli a bevándorláspártiakat (a nem nemzetieket), akkor mehet voksolni. De csak akkor.

Ennyire egyszerű.

Szerző

Innen nézve - Emigrálnak

Gyerek voltam, de emlékszem arra az estére. A szüleim ültek a konyhában az asztal körül, a lábuknál két bőrönd, és csendben várakoztak. Aztán megszólalt az édesanyám, a kezét apám kezére téve azt mondta: Gyuri, ne menjünk! Tél volt, 1956, nem akarta itthon hagyni az idős szüleit, mert tudta, ha elindulunk, talán soha többet nem láthatja őket. Akkor csak egyetlen döntési lehetőség volt: menni, és vissza sem fordulni, vagy maradni. Aki akkor útnak indult nem emigráns volt, hanem disszidens.

Innen nézve már megértem a szüleim aggodalmát. Feloldhatatlan dilemma előtt álltak: szívet is kellett volna cserélniük, ha hazát cserélnek, reményük sem lehetett egyszer még hazatérni. Nem úgy volt ez, mint a múlt század első évtizedeiben, amikor az a milliónyi ember, aki „kitántorgott” Amerikába, nem a végleges letelepedés szándékával indult el. Átmenetinek tervezték, pénzszerzési lehetőségnek, hogy az otthoni gondjaikat enyhítsék, az életüket jobbítsák. A fiatal házasok saját házat szerettek volna építeni és néhány hold földet vásárolni, egy kis pénzt akartak gyűjteni, hogy adósságaikat kifizessék. A többségük csak egy-két évi távolléttel számolt, s arra nem is gondoltak, hogy soha többé nem térnek vissza szülőföldjükre.

Mostanában is vannak családok, ahol a szülők és a gyerekeik kénytelenek leülni a „konyhaasztal” köré. A búcsúzás most sem örökre szól, nem kell itthon feladni a hátországot, megszakítani a kapcsolatokat a családdal. Akik ezekben az években elmennek ebből az országból, azok a tehetséges, vállalkozó szellemű, nyelveket beszélő fiatalok, akik úgy érzik, idehaza szakmailag, anyagilag egyaránt zsákutcába került az életük. És van ennek az emigrációnak egy másik indítéka is: ahogyan 1956-ban a Rákosi diktatúrától megcsömörlött emberek mentek világgá, most a fiatal nemzedék – úgy tűnik – nem kér az itthon formálódó korrupt, illiberális, fél diktatúrából. Szabadságra, demokráciára, európaiságra vágynak, és ebben a szellemben szeretnék felnevelni a gyerekeiket is. Na, ők azok, akiket tárt karokkal fogadnak bárhol Európában.

Szociológus ismerősöm szerint legtöbbjük még nem tervezi, hogy letelepedjen, új hazát keressen, de a végleges döntést majd akkor hozzák meg, amikor kiderül, merre tart ez az ország. Ma még gyakran hazajárnak, itthon töltik a családi ünnepeket, a társaság híján a gyerekekkel összezárt asszonyok magányossága táplálja ezt az erős kötődést. Ami képes elmúlni, ha a gyerekek már kicsit nagyobbak, ha megtalálják a helyüket az iskolában, ha barátokra tesznek szert, és rajtuk keresztül a szüleik is szocializálódnak a helyi közösségekben.

Nem egyik napról a másikra történik mindez. Ám ha idehaza sokáig nem változnak meg azok az okok, amelyek miatt emigráltak, ha már nemcsak munkavállalók lesznek az adott országban, hanem az adott település „európai polgárai” is, akkor elveszítjük őket.

Akik talán ma még Magyarországot mondják hazájuknak, holnap már egy másik országot tartanak az otthonuknak.

Szerző