Végképp befagyni látszik a kelet-ukrajnai konfliktus, s úgy tűnik, ezt már – Kijeven kívül - mindenki tényként fogadja el. A nyugat figyelmét eltereli a nagyon is forró szíriai helyzet, s bár az Oroszországgal szembeni szankciók életben vannak, a Krím orosz annektálását is szinte tényként kezeli a világ, mint ahogy a minszki békefolyamat csődjét is. A múlt hét végi müncheni biztonságpolitikai konferencián el is maradt a tervezett normandiai négyes formátumú – német, francia, orosz, ukrán – külügyminiszteri egyeztetés a kelet-ukrajnai békefolyamat kapcsán. Sigmar Gabriel német külügyminiszter azt mondta Münchenben: lazítani kellene az ukrán válság miatt Oroszországgal szemben bevezetett szankciók rendszerén, ha sikerül megállapodni a békefenntartásról Kelet-Ukrajnában. Szerinte ugyanis irreális elvárni a megállapodások százszázalékos teljesítését a büntetőintézkedések enyhítése nélkül. Bár ezektől a szavaktól Berlin elhatárolódott, kétségtelen tény, hogy az Északi Áramlat-2 gázvezeték miatti ukrán-német érdekellentét nem erősíti a német elkötelezettséget Kijev mellett. Mint ahogy az sem segíti az ukrán kormányzat melletti feltétlen európai kiállást, hogy maga sem teljesíti a minszki megállapodásban vállaltakat, és mindmáig adós a politikai rendezés feltételéül szabott Donbász különleges státusát rendező törvénnyel. Kijev továbbra sem hajlandó közvetlenül tárgyalni a szakadárok képviselőivel, nem vonja be őket a rendezésbe.
Az anyagi támogatást nyújtó nemzetközi szervezetek, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a reformok tényleges végrehajtását és a korrupcióellenes bíróság felállítását, a korrupció megfékezését szabják a következő hitelrészlet folyósításának feltételéül. E téren pedig Ukrajna legalább annyira rosszul áll, mint a minszki vállalásokkal.
Ám ha a kijevi kormányzat bármelyik feltételt teljesíti, előfordulhat, hogy önmaga halálos ítéletét írja alá. A lakossági támogatottság már rég elpárolgott a kormányerők mögül, de eddig senkinek nem sikerült annyira megerősödnie, hogy előrehozott választás esetén biztos többséget tudjon szerezni. Az ellenzék legnagyobb ereje ugyan Julija Timosenko pártja, amelynek európai elkötelezettsége nem kérdéses, de kormányt ő sem tudna alakítani a radikálisok és a populisták támogatása nélkül. Ha a Grojszman-Porosenko vezetés belemegy a donbászi különleges státus elfogadásába, a radikális szélsőjobboldalt hívja ki maga ellen. Azon az oldalon pedig ott állnak a korábbi szabadcsapatok maradványai, amelyeknek a teljes lefegyverzését nem tudták megoldani.
Ha pedig a nemzetközi hitelezők feltételeinek tesz eleget a kormányzat, és végrehajtja a nyugdíjreformot, emeli a gáz fogyasztói árát - összhangban a piaci árral -, valamint más megszorító intézkedésekkel biztosítja, hogy a 2018-as költségvetés hiánya ne haladja meg a GPD 2,5 százalékát, akkor a teljes lakosságot fordítja maga ellen.
Ha valóban felállítják a korrupcióellenes bíróságot, és a testület nem merül ki a látszattevékenységben, azzal ugyan kihúzzák a talajt a hollandiai száműzetésből is korrupcióellenes tüntetéseket szervező Miheil Szaakasvili mozgalma alól, de önmaguk alól is. A volt grúz elnök azt hirdeti, hogy Porosenkót is korrupt oligarchák veszik körül, hogy maffiaállamként működik az ország, és ha ez akár részben is igaz, akkor az államfőt magával rántaná a korrupcióellenes harc. A milliárdos államfő neve több offshore ügyben felmerült, a Panama-iratokban is szerepel. Ennek ellenére Porosenko 2017. december 22-én törvényjavaslatot nyújtott be a korrupcióellenes bíróság felállításáról, amelynek tárgyalását sürgősségi eljárással kérte. A parlament mindmáig nem tűzte napirendre a tervezetet, amely amúgy sem tetszik az IMF-nek. A valutaalap szerint nem felel meg a Velencei Bizottság ajánlásának, nem szavatolja a korrupcióellenes bírák kiválasztásának függetlenségét.
Kijev helyzetét az is rontja, hogy egyre komolyabb vitákba bonyolódik EU-s szomszédaival. Az oktatási törvény kapcsán ugyan csak a magyar diplomácia ment el addig, hogy egyenesen blokkolja az ukrán integrációs törekvéseket, de a román, bolgár, lengyel támogatás is megingott. A történelmi emlékezetről folytatott lengyel-ukrán vita - a második világháborús volhíniai mészárlás és Sztyepán Bandera személye, illetve hadserege kapcsán - komoly törést hozott a lengyel-ukrán államközi kapcsolatokban is. Mindez pedig egyre távolítja a kelet-ukrajnai rendezés esélyét és azt, hogy az Európai Unió egyik legnagyobb szomszédjában megszűnjön a háborús veszély.
