nők;szexizmus;

2018-03-03 08:15:00

Bóta Gábor: Szexista nők

Meglehetősen brutális, hogy jobbára üvegkalitkában lévő félmeztelen férfiakat bámulunk. El vannak különítve egymástól, mindegyiknek saját kreclije van, és mintha kitömött állatok lennének egy kiállításon, mi körbeálljuk és bámuljuk őket. A Védett férfiak kertje premierjén, a Jurányi Házban, a STEREO Akt produkciójában, ami a Staféta program támogatásával valósult meg, Boross Martin rendezésében.

Mielőtt beengednek a terembe, alternatív előadások rossz szokása szerint, még a kezdési időpontban is az ajtó előtt zsúfolódva toporgunk. Páran épp morgolódunk, hogy miért nem lehet időben beengedni a közönséget, amikor csak kitárul a hosszú ideig bevehetetlennek tűnő ajtó, és három fiatal hölgy jön ki. Székekre állnak az orrunk előtt. Idegenvezetői, normál A hangon közlik, hogy ismertetik a tárlatlátogatás szabályait. Elmondják, hogy minden tárló előtt fülhallgatókat találunk. Ezeket föl kell vennünk, végig kell hallgatnunk, ami elhangzik, ez körülbelül két perc, majd menjünk szép rendben a következő tárlóhoz, ott is tegyük ugyanezt, és így tovább. Betódulunk, és némileg tolakodva találunk magunknak helyet. Láthatunk egészen fiatal férfit, még csaknem fiút, karcsún, hamvasan, és idős, pocakos, szemüveges urat - közöttük a többi korosztály.

Amikor mindenki elhelyezkedett, kapnak némi plusz fényt, mint ahogy a tárlatokon gondosan megvilágítják, fókuszba helyezik a műtárgyakat, és az addig moccanatlan pasik a fényjelzésre megelevenednek. Vallomásszerűen beszélnek, megrendülten monologizálnak. Mindannyian nők általi zaklatásról számolnak be. Volt, akit már az óvodában ért az abúzus: amikor a vécén ült, bementek a lányok, és a lábai közé bambultak. Volt akinek helyzetével doktornő élt vissza, amikor vizsgálta. Mást agyonzsúfolt buszon zaklattak...

E-mailben gyűjtöttek valós történeteket a produkcióhoz, illetve a színház előcsarnokában is elhelyeztek egy ládikát e célra. Az ifjú rendezőtehetség, a Junior Príma-díjas Boross Martin mohó kíváncsisággal imád kísérletezni. Amikor például a színikritikusok díjának tán legjobb átadó gálaestjét rendezte, szinte egy valóságos, sűrű erdőséget telepített a Trafó színpadára, amiből aztán számtalan fantáziadús ötlete támadt. Imád kísérletezni a térrel, kedvvel mossa össze a valóságot a fikcióval, ahogy ezúttal is. És mint a mostani példa mutatja, előszeretettel aktivizálja a nézőket.

Egy interjúban idézi a francia rendezőt, Ariane Mnouchkine-t, arról, hogy emberibben kellene elhagynunk a színházat, mint ahogy bementünk. Őt is, mint Borosst, fölöttébb izgatják a társadalmi kérdések. Világklasszis előadásában, az 1789-ben egy elhagyott, hatalmas gyárcsarnokban rendezte meg a francia forradalmat. Az eseményekkel együtt vándorló közönségre osztotta a nép szerepét, ők voltak a felbőszült forradalmárok. Annak idején, Fodor Tamás zseniális Woyzeck produkciójában mi engedtünk utat a címszerepet játszó Székely B. Miklósnak, hogy késsel a kezében, felhevült állapotban csörtessen meggyilkolni az őt megcsalt szerelmét, Marie-t. Megakadályozhattuk volna, útját állhattuk volna, de nem tettük. És ez jellemző volt ránk. Boross szintén játszótársnak tekinti a közönséget, annyira, hogy az üvegkalickákban ezúttal civilek dekkolnak. Nem amatőr színészek, hanem a színlap szerint hangsúlyosan civilek. Így élethűbb a hatás. Hihetőbb a történetük. Mintha a rendőrségi hírekben beszélnének a kamerába, bizonyságot akarnak tenni a történetükről.

Aztán a hölgytrió megkér bennünket, foglaljuk el a helyeinket. Ekkor már szabályos nézőtéren ülünk. Nem tartanak szünetet, a játszók az orrunk előtt szedik szét, cipelik ki az üvegkalitkákat. Ez is a produkció része, mint amikor a cirkuszban lebontják a vadállat ketrecét. Ki tudja, tán ettől a vadállatok is védtelenebbé válnak, mint itt a férfiak. A három, idáig kimértnek és disztingváltnak mutatkozó nő ugyanis most kezd igazán elszabadulni. Bár a szemükben eddig is ott villódzott a huncutság, konszolidált hölgyekből most vedlenek át veszélyes nőstényekké. Akik átvitt értelemben harapnak is, és nem is kicsit.

Az előadás azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lenne, ha nem férfiközpontú, hanem matriarchális alapú társadalomban élnénk. A megvaduló hölgyek felénk fordulva, mélyen a szemünkbe nézve statisztikai adatokat vágnak a fejünkhöz, hogy például a parlamentben, a vállalatvezetésben, de akár a színházrendezők között, milyen ordítóan torz a férfiak és a nők aránya. Még azt is megkapjuk, nem véletlen, hogy a diktátorok között nincsenek nők. Aztán azért ők is csak kiböknek egyet. A három hölgy, Cuhorka Emese, Julia Jakubowska, Kőszegi Mária profik, táncosok, színészek, náluk ez nem válik el különösebben. Civil nevükön mutatkoznak be, s hogy ezzel is összemossák a valóságot a kitalált momentumokkal, azt játsszák, hogy válogatást tartanak férfiak számára egy keményen szexista produkcióhoz. Eleresztik magukat rendesen. Jókora élvezettel sorjáztatják a megalázóbbnál megalázóbb feladatokat. Kárörvendő mosollyal, vagy akár velőt rázó, éles sátáni kacajjal, elégedetten végigmérik az áldozatukat, és újabb és újabb dermesztő képtelenséget agyalnak ki kéjesen a számára. Az áldozat bőrébe, Szász Dániel kortárs táncos bújik, vele a lányok eljutnak a legaljasabb történetig, amit tömören hallhattunk már üvegkalickás verzióban is, hiszen azok a históriák visszaköszönnek a válogatáskor. Este, autóban kábítják el az ipsét, és lakásra cipelve, ajtót bezárva, hárman esnek neki. A zaklatás témája igencsak a középpontba került manapság. Pass Andrea Bebújós című figyelemre méltó darabjában, ugyancsak a Jurányiban, azt vizsgálja, mi történik, ha ovis gyerkőcök kilesik azt, ami a hálószobában megesik, és ilyet játszanak, de nem mindenki jószántából.

Ahogy ez a produkció, úgy a felismerhetően a Robert Merle regénye, a Védett férfiak ihlette Védett férfiak kertje szintén a szexizmusnál sokkal többről, húsba vágó társadalmi kérdésekről beszél. Olykor kissé szétesően, vontatottan, máskor igen erőteljesen. A szexizmus a lakmuszpapír. És lidércesen rémisztő dolgokat mutat.