A 49 éves Joshua Redman már többször járt Magyarországon – két évvel ezelőtt Oláh Kálmán dzsessztrióval és szimfonikus zenekarral kísért szerzői estjének sztárvendége volt a Müpában. „Nagyon becsülöm Kálmánt, mert a saját útját járja. Sikerült egyéni, öntörvényű kompozíciós nyelvet kialakítania, ami még a legnagyobbak közül sem mindenkinek megy. Ezért is egyeztem bele akkor, hogy alig játszottunk standardeket, hanem előre elküldte nekem a saját kottáit, én pedig becsülettel megtanultam őket. Amikor vendégnek hívnak egy már létező zenekarhoz, általában bízom a tudásomban és az improvizációs készségemben, de Kálmán megérdemelte, hogy sok-sok munkaórát rászánjak a tanulásra.” Magyar zenésztársai közül még két fiatal dobos – a New York-ban élő Németh Ferenc, illetve a főleg Svájcban és Ausztriában koncertező Juhász Márton – nevét említi, mint rendkívüli tehetségeket. Rögtön hozzáteszi azonban, hogy ha valahol, akkor a dzsesszben tényleg nem számít, hogy ki milyen nemzetiségű, „mert van egy közös anyanyelv, ami összeköt bennünket, s pillanatok alatt tudunk teljesen ismeretlenekkel is minőségi produkciót létrehozni.”
Fotó: AFP/Paul Charbit
Redman most egy felkapott luxemburgi trióval érkezik Budapestre, amelyben Michel Reis zongorázik, Marc Demuth nagybőgőzik és basszusgitározik, és Paul Wiltgen dobol. „Ki hallott luxemburgi dzsesszről? Szinte senki, s ők mégis ott vannak a világ élvonalában” – támasztja alá előbbi állítását Redman. Egy franciaországi fesztiválon hallotta először a fiatal triót, amelynek még csak akkoriban jelent meg az első lemeze. Beszállt hozzájuk egy rövidebb örömzenélésre, s úgy érezte, annyira egy húron pendülnek, hogy érdemes lenne összehozniuk egy turnét. Erre végül négy évet kellett várni, mert Redman évente általában csak kétszer-háromszor jön Európába. Most Budapest a sorozat első állomása. „Nem szeretek a 365 napból háromszázat hotelszobákban és repülőtereken tölteni, s ma már megengedhetem magamnak, hogy tényleg csak azokat a felkéréseket vállaljam el, amelyek művészileg is közel állnak hozzám.” Ilyennek tartja a skandináv – különösen a norvég – zenészekkel való együttműködést, ezért a zongorista Bugge Wesseltoft kedvéért áprilisban visszatér Európába. „Az én afro-amerikai gyökereimet, ritmuscentrikus világomat valahogy remekül kiegészíti a skandinávok fantáziadús, sokszor meditatív világa” – mondja. Három hét múlva, Chicagóban nagy példaképe, Dexter Gordon életműve előtt tiszteleg, a Sophisticated Giant (vagyis Kifinomult óriás) című esten, a Studebaker Theaterben.
Joshua Redmannek szinte napra pontosan negyedszázada jelent meg saját nevén első lemeze, s 1993-ban kapta az első Grammy-jelölést is. „Az én pályámon nincsenek nagy mérföldkövek, haladok a saját elképzeléseim szerint” – vallja. Megemlíti azért, hogy a húszévesen megismert, azóta szintén világhírű zenésztársak – Brad Mehldau, Christian McBride, Brian Blade – óriási hatással voltak rá. A másik meghatározó színtér pedig saját kvartettje (Aaron Goldberg, Reuben Rogers, Gregory Hutchinson), amellyel csaknem két évtizede játszik együtt.
Joshua Redman 1969-ben született a kaliforniai Berkeleyben. Édesapja is dzsessz-szaxofonos, édesanyja a dél-indiai hagyományos táncok mestere. Redman a patinás Harvard Egyetemen szociológiát és jogot tanult (előbbiből diplomát is szerzett), így sokáig nem dőlt el, hogy hivatásos zenész lesz-e belőle. 1991-ben megnyerte a Thelonious Monk nemzetközi szaxofonversenyt, ezután félbeszakította tanulmányait, New York-ba költözött és belevetette magát a dzsesszéletbe. Pályája töretlenül sikeres: 25 éve ott van a tengerentúli dzsessz élvonalában.
Infó: Joshua Redman és a Reis–Delmuth–Wiltgen Trio
Március 6. MOMKult
