Az orosz feminista punkbanda, a Pussy Riot 2012-ben vált világhírűvé. A moszkvai Megváltó Krisztus-székesegyházban színes ruhákban és balaklavában adtak elő egy performanszt és azt kérték Szűz Máriától, zavarja el Putyint. A rövid punkmisét a biztonságiak félbeszakították, nem sokkal később pedig az együttes három tagját huliganizmus és vallási gyűlölet szítása miatt letartóztatták. Egy kirakatper során két év börtön kaptak és egy börtönkolóniára szállították őket. Az együttes két legismertebb arca, Nadezhda Tolokonnikova és Maria Alyokhina 2013-ban szabadult, ők azóta is politikai aktivistaként lépnek fel.
A nagyrészt ismeretlen tagokból álló Pussy Riot ugyan az elmúlt években is folyamatosan tartott flashmobokat, a rendszerellenes csoport igazi alaptörténete a 2012-es punkmise, amellyel nemcsak Putyinnak mentek neki, hanem a hatalmat kiszolgáló orosz ortodox egyháznak is. A Pussy Riotot ezzel az akcióval azonosítják világszerte, és az Akváriumba elhozott projektjük, a kísérleti színházhoz hasonlítható Pussy Riot Theatre is ezt meséli el felidézve a felkészülést, a punkmisét, a letartóztatást, a tárgyalást és a börtönt. Úgyhogy aki botrányt, vagy punkkoncertet várt, az csalódott.
Azt nem lehet mondani, hogy tolongtak az emberek, a jegyek ugyan elfogytak, de a nagytermet nem sikerült megtölteni. A színpadon Maria Alyokhina, Kyril Masheka (a Belarus Free Theatre színésze) és az AWOTT (Asian women on the telephone) orosz punkegyüttesből Nastya és Max volt jelen. Ők recitálva, kiabálva, dacosan, néha az ortodox egyházi énekek stílusát idézve oroszul adták elő az angolul kivetített szöveget, amely Alyokhina könyvén alapul. A szöveg részben híranyagokból, szlogenekből (pl. szabadságot a politikai foglyoknak), monológokból, a bíróságon elhangzott mondatokból és a börtönőrök szavaiból állt össze, közben pedig a háttérben a performanszról, letartóztatásukról és tüntetésekről készült videófelvételeket, politikai és vallási vezetőkről készült montázsokat és karikatúrákat lehetett látni. Mindezt olyan elektronikus, szaxofonnal kiegészített zene kísérte, ami a lázadást, az energiát, a dühöt fejezte ki és valóban anarchikus hangulatot keltett. Igen erős színpadi jelenléte volt a félmeztelenül tomboló Nastyának és Alyokhinának, utóbbinak leginkább azért, mert a közönség tudta, őt tényleg lecsukták mindezért.
A Pussy Riot szembeszállt a rendszerrel, az egyházzal, a szólásszabadságért küzd és nem hagyják, hogy megtörjék őket. Ellent kell állni a hatalomnak, aktivizálni kell magunkat, hiszen bárki kerülhet ilyen helyzetbe - az előadás üzenete ez és nyilván az lenne a célja, hogy a közönség azonnal azt érezze, most elmegyek innen és lázadok! Ugyan a performanszt egy percig sem unalmas nézni és hallgatni és az ember valóban felfokozott hangulatba kerülhetett, maga az előadás mégis inkább egy szelídebb 50 perces buzdítás volt, ami után mindenki inkább ivott még egy sört, minthogy lázadjon. Ennek oka az, hogy szinte nem teremtettek kapcsolatot a nézőkkel. Nastya ugyan elkezdte vízzel locsolni a közönséget, ami a kimozdítást szolgálta volna, de ez csak annyit ért, hogy mindenki elrakta a telefonját egy időre. Lehet az ok a fogyasztói kultúra közege is, hiszen ez nem egy bátorságot igénylő flashmob volt, hanem színházi előadás, ahová jegyet kellett venni, kint pedig Pussy Riot pólókat lehetett kapni.
Az előadást egy kiáltványnak szánhatták a lázadásról és aktivizmusról, de sokkal inkább a Pussy Riot önmitológiájának felmutatása és művészi dokumentum lett egy művészeti-politikai akcióról. Mindezek miatt még az sem igazán hatott, hogy Alyokhina a végén gyorsan elhadarta, hogy sok sikert kíván a harchoz. Még az a nagyobb téttel bíró kérdés sem ütött akkorát, amivel az előadás végén szembesítették a közönséget: “te szabad vagy?” És az sem, ami az egész projekt kérdése: fellázadsz most azonnal úgy, hogy akár a börtönt is vállalod érte? Az előadás hatására egy pillanatig azt gondolta az ember, hogy igen. De csak egy pillanatig.
