Még nem dőlt meg, de erősen inog a tétel, hogy kormányváltás csakis akkor lehetséges, ha az egyéni körzetekben létrejön a teljes ellenzéki összefogás. Annak ellenére kirajzolódtak másfajta forgatókönyvek, hogy a hódmezővásárhelyi időközi választáson pontosan ez a modell működött sikeresen: egyetlen jelölt állt szemben a fideszessel.
A parlamenti választáson nem így lesz.
Szemben a baloldallal
A baloldali pártokban hosszú hónapokon át vitatkoztak arról, hogy szabad-e együttműködni azzal a Jobbikkal, amely nemrég még szélsőjobboldali pártként heveny cigányellenességben, antiszemitizmusban és gyógyíthatatlannak tűnő homofóbiában szenvedett, amelynek holdudvarához olyan szervezetek tartoztak, mint az általa életre hívott Magyar Gárda, vagy a náci vezetővel működő Betyársereg. A baloldalon nem vették észre – ha észrevették, nem törődtek vele –, hogy Vona Gábor pártelnök komolyan gondolja, amit máskülönben az első pillanattól kezdve makacsul ismételgetett: a Jobbik önállóan, mind a 106 egyéni választókerületben saját jelölttel indul.
Ne csodálkozzunk rajta. A Jobbik nagy utat tett meg a 2013 őszén elindított cukiságkampánytól a most is zajló néppártosodási kísérletig. Az MSZP-vel vagy a Demokratikus Koalícióval kötendő szövetségnek akár csak a lebegtetése is akkora ugrást jelentene, hogy a Jobbik könnyen a szakadékban találhatná magát.
Vona Gábor másfél éve jelentette be, hogy elvette a Jobbik lelkét, amit ő adott a pártnak. Közlése szerint sok gondolkodás, töprengés és álmatlan éjszaka után jutott arra az elhatározásra, hogy a bezárkózó „nemzeti radikalizmus” helyett olyan modern konzervativizmusra van szükség, amely – szavaival élve – őseink hasznosítható hagyományai, nemzeti értékeink és a felgyorsuló, modern világ kihívásai és jelenségei közé hidat tud építeni. A pártvezető ekkor felidézte a Gyurcsány-kormány elleni utcai zavargások időszakát is. A Jobbik korábban a széles társadalom számára lényegében ismeretlen, helyét kereső csoport volt. Aztán a 2006-os események okozta zűrzavarban a kis pártocska „valódi közösséggé cseperedett, a nemzeti radikális szubkultúra gyűjtőpártjává vált, lelket teremtett magának, amelyért a tagok akár tűzbe is mentek volna”.
A Jobbik identitása tehát, bármilyen átalakulásokon ment is keresztül, jelentős részben a baloldallal való (erőszakos) szembenállásra épült. Vona Gábornak úgy kell levezényelnie a lélekcserét, hogy pártja identitását ne rombolja el teljesen. Különben azt kockáztatja, hogy a Jobbik légüres térbe kerül.
Új választók megcélzása
Szegény jobbikos szavazó, aki kitart pártja mellett, így is alig győzi kapkodni a fejét. 2010-ben, amikor a Jobbik bekerült a parlamentbe, a párt eredményváróján összegyűlt szimpatizánsok éktelen szitkozódással fogadták, hogy az új SZDSZ-nek csúfolt LMP simán átlépte az ötszázalékos küszöböt. Vona a következő évben azon viccelődött, az LMP „még mindig nem tudta eldönteni, hogy fiú-e vagy lány”.
A Jobbik és az LMP ma már kölcsönös hajlandóságot mutat rá, hogy a választás után, amennyiben a sors úgy hozza, koalíciós tárgyalásokat folytasson egymással. (Valamint a szintén "XXI. századi pártnak" nevezett Momentummal, ha netán bejut az Országgyűlésbe – a pillanatnyi állás szerint ennek csekély a valószínűsége.)
Vona Gábor nem szívesen beszél róla, de a Jobbik középre húzásában döntő szerepet játszott, hogy a Fidesz kinézte magának a szélsőjobboldali szavazótábort. A Jobbiknak létérdéke volt, hogy a mérsékeltebb stílussal új választókat is megcélozzon.
Kétségtelen: nem pusztán a hangnem, a tartalom is változott. A párt politikusai is kicserélődtek, de távolról sem teljesen. Szép számmal akadnak olyanok, akik a háttérben a szélsőjobbos vonalat viszik tovább. Semmiféle garancia nincs rá, hogy a Jobbik – főleg, ha a választási eredmény rosszul alakul – nem kanyarodik vissza oda, ahova a Magyar Gárda megalapításakor pozicionálta magát.
Érthető, ha a baloldali választók bizalmatlanok, és egy részük még a Fidesz elzavarása érdekében sem szeretne jobbikosra szavazni. Számukra kifejezett könnyebbség, hogy nincs formalizált, intézményesített, a jelöltek visszaléptetésében megnyilvánuló együttműködés a baloldali pártok és a Jobbik között.
Átszavazási hajlandóság
A jobbikos jelölt visszalépése sehol sem segítené a kormányváltást – nyilatkozta nemrég Szabó Gábor, a Jobbik pártigazgatója és kampányfőnöke a Népszavának. Szavazótáboruk jó része ugyanis a jobbikos visszalépése után nem az állva maradt ellenzéki jelöltre, hanem a fideszesre szavazna. „Emiatt is, és a köztünk lévő értékrendbeli és programbeli különbözőségek miatt sem lehetséges az MSZP-vel tárgyalásokba kezdeni” – mondta a pártigazgató.
A szocialista Kunhalmi Ágnes is arról beszélt, hogy a Jobbikkal való választási együttműködést nemcsak erkölcsi és világnézeti okokból utasítja el, ennek praktikus, taktikai megfontolásból sem lenne értelme. Ugyanilyen kijelentést tett Karácsony Gergely, az MSZP-Párbeszéd miniszterelnök-jelöltje is.
Nem sokkal a választás előtt már nem az együttműködés a kérdés, hanem az, milyen mértékben készek átszavazni egymás esélyesebbnek tartott jelöltjeire a baloldaliak és a jobbikosok. Valamint az, hogy mennyiben sikerül mozgósítani a pártválasztásukban bizonytalan ellenzéki szavazókat.
Závecz Tibor, a ZRI Závecz Research ügyvezető igazgatója tavaly ősszel lapunkban hívta fel rá a figyelmet, hogy a politikailag aktív választók 40 százaléka nem feltétlenül elkötelezett egyik párt felé sem, de határozottan kormányváltást akar. A Fideszben él a félelem, hogy ezek az ellenzéki szavazók egységesen lépnek fel, és az egyéni körzetekben ugyanarra a jelöltre voksolnak. Ha pedig a Fidesz kellően sok egyéni körzetben veszít, akkor elveszítheti az egész választást is.
A Republikon Intézet minap közzétett elemzése hangsúlyozta, a kutatásokból az látszik, hogy az ellenzéki választók nagyobb arányban lehetnek hajlandók átszavazni, mint négy évvel ezelőtt. A Fidesz legyőzése visszalépések nélkül is elképzelhető. Az intézet által felsorolt 51 körzetből 34 helyen a baloldal, 7 helyen a Jobbik az esélyesebb a Fidesz legyőzésére, 10 körzet esetén pedig nem meghatározható, hogy a baloldal vagy a Jobbik indul-e nagyobb eséllyel.
Az ilyen patthelyzetek feloldása az ellenzéki választók feladata lesz, bármennyire méltánytalan is, hogy a pártok rájuk hárítják a felelősséget. Azokban a vidéki választókerületekben viszont, ahol világosak az erőviszonyok, nem várnak a budapesti pártközpontok iránymutatására.
A Jobbik egyik észak-magyarországi jelöltje – kérve, hogy ne írjuk le a nevét – elmesélte: körzetében, ahol ő számít esélyesnek, baloldaliak is jelentkeztek, hogy beszállnak a kampányába. Úgy tudja, hogy más körzetekben, ahol viszont a baloldalnak van több esélye, jobbikosok ajánlották fel a segítségüket. A kormányváltás reménye szerinte felülírta az ellentéteket.
