Mániásan számmisztikus vagyok, de szerencsére a matematikához nem értek, mert ha értenék, meggyűlne a bajom a különböző számrendszerekkel, és nem csak a tízes számrendszerben garázdálkodnék, de az összes többiben képes lennék személyesnek gondolt összefüggéseket találni. Ezt azért tartottam fontosnak előre elmondani, mert most kissé (nagyon) személyes leszek – mentségemül szolgáljon, hogy szigorúan csak a tízes számrendszerben, s azon belül is a Gergely-naptár keretein belül maradok. Szóval azt akarom mondani, hogy a napokban lett volna a 61. születésnapja Bächer Ivánnak: néhai kedves kollégám és Mesterem ugyanis 1957. március 25-én született. Ezt azért nem fogom elfelejteni, mert van egy másik barátom, aki szintén legendás újságíró, Tamás Ervin – szintén Mesteremként tisztelem –, akinek a születésnapja egy nappal megelőzi Bächerét: Tamás Ervin 1949. március 24-én született, és ezt a dátumot meg azért nem fogom elfelejteni, mert nem csak a Bächeréhez esik közel, de – elnézést kérek a továbbiakért, most sajnos kissé (nagyon) személyes leszek – az enyémhez is: én meg véletlenül március 26-án születtem. Igaz, a nevezett uraknál kicsit később, 1972-ben – de azért az is jó régen volt.
Az első generáció (Tamás Ervin): március 24.
A második generáció (Bächer Iván): március 25.
A harmadik generáció (bocsánat érte: szerény magam): március 26.
Mániákus számmisztikus lévén egy időben messzemenő következtetéseket vontam le ebből az egyezésből, holott (az eszemmel tudom) nyilvánvalóan semmi jelentősége. Miképpen azt is számon tartottam, hogy mindhármunk születésnapja éppen arra a hónapra esik, amikor a sajtónapot ünnepeljük: márciusban.
Hülyeségnek mindez hülyeség, de legalább szép – ráadásul olykor éppen a legjelentéktelenebb dolgok képesek arra, hogy valamiképpen fontossá váljanak. Számomra meg fontos volt, hogy születésnapilag ilyen szorosan felzárkóztam az előző két Mesterhez. Korábban ennek az egész számmisztikai hülyeségnek úgy tudtam örülni, mint egy gyerek, mert azt képzeltem bele ebbe az összefüggésbe, hogy a születésnapomra én végül is őket kaptam ajándékba: Bächer Ivánt, Tamás Ervint és a magyar sajtót. Mivel a halmazelméleteket igencsak kedvelem a halmazok csodálatos képességei miatt, még saját halmazokat is gyártottam hármunk számára, és ügyeltem rá, hogy a metszéspontba a barátság kerüljön.
A mai nappal kimúló márciusban is igyekeztem úgy örülni mindhármunknak, mint egy gyerek. A születésnapomon lementem a Duna-partra, másfél órát sétáltam a hidak között a pesti oldalon, és a koszos vizet bámultam. Mondom, örülni mentem, úgyhogy igyekeztem örülni annak, ami még van. A Nap még süt, a víz még folyik, a magyar sajtó meg le van van szarva – már úgy értem, ezt nem én állítom, hanem ez központi döntés. Az a döntés született legfelső szinten, hogy a magyar sajtót, amely nélkül a magyar nemzet sem létezik, el kell pusztítani. És a magyar társadalom ezt mintha a szokásos magyar vállrándítással (semmi közöm hozzá) elintézte volna.
Sétáltam zsebre vágott kézzel, néztem a Dunát, a legnagyobb magyar folyót, és próbáltam a vékonyan csordogáló magyar sajtót néhány halmazban elhelyezni. Nem állítom, hogy sikerült. S azt sem állítom, hogy a metszéspontba mi hárman kerültünk volna, Iván, Tamás, meg én.
Olyan szép volt a kora tavaszi napfényben fürdőző Budapest, hogy tízméterenként meg kell állnom, hadd gyönyörködjek benne egy kicsit. Szerintem túl sokat képzelek bele, de ez hadd legyen az én bajom – aki a világ egyik legszebb városában él, bátran lehet elfogult. A Lánchíd mellett megálltam, fölnéztem a Várra, meg arra a bizonyos épületre, amely évek óta a magyarok koronázatlan királyára vár, arra az emberre, aki azt a bizonyos döntést a magyar sajtó elpusztításáról meghozta. Azt hiszem, van fantáziám, de a döntése pillanatát nem tudom elképzelni. Egy nemzetellenes tett elkövetésére melyik lehet a legalkalmasabb napszak? A reggel, amikor még minden lehet? Vagy talán az éjjel, amikor azt hisszük, már senki sem lát odafentről?
Szorítani kezdett a mellkasom bal felől, aminek azért megörültem – hátha egy gyors lefolyású magyar infarktus belelök ebbe a nagy, magyar vízbe. Hát nem éppen így fojtották meg a magyar nyelvű magyar sajtót is? A vízbe dobták, hadd fulladjon bele, de lehetőleg egy hang nélkül, mert a szabadságért sikoltozó hangra a Duna partján nincsen szükség. Amúgy ezen a parton kora tavaszi turisták sétáltak, és én irigyeltem őket érte, hogy nem értenek magyarul. Nekik semmit nem mond ez a két szép magyar szó: nép és szabadság. Tudom, tudom, írhatnám ezt a két szót egybe is, de nem fogom, mert akár külön írom, akár egybe, a másik parton állók úgysem értik, csak röhögik. Akkor meg minek? És főleg: kinek? Akiket vízbe fojtottak, már nem hallják. Mondom, sétáltam zsebre vágott kézzel, s néztem a Dunát, a legnagyobb magyar folyót. S amikor a szívtájékról elmúlt végre a szorítás, boldog születésnapot kívántam a magyar sajtónak, meg Bächer Ivánnak és Tamás Ervinnek – hármuk közül az utóbbit szerencsére elértem telefonon.