Lengyel László: Orbán királyság és Budapest köztársaság

Publikálás dátuma
2018.04.21 09:40
TÜNTET A TÖBBSÉG - Az önkormányzati választásokat és az önkormányzati autonómiát is védeni kell tömegmozgalmakkal FOTÓ: VAJDA JÓ
Fotó: /

Annak ellenére, hogy a választók többsége Orbán és rendszere eltávolítására szavazott, ismét bekövetkezett az Orbán-rendszer és a homo orbanicus kétharmados győzelme. A nemzet 51:49 arányban leváltotta a rendszert, mire a rendszer leváltotta a népet.

A magára hagyott rendszerellenes választó

Rendszerváltás volt ez is a javából, negatív rendszerváltás: a magyar választók jelentős része elkötelezte magát egy könyörtelen, autokrata rendszer mellett. Az ellenzékre szavazók voltak többségben, de a választási rendszer sajátosságai újabb, harmadik kétharmados többséget eredményeztek az ancien régime javára. Így, az érvényes rendszer szerint, a magyar választók a vagy-vagyból a rossz oldal mellett döntöttek, nem először és nem utoljára. Egzisztenciális határhelyzet, amikor "az ember vagy nem vesz észre semmit, vagy igazi létére ébred, mulandó földi egzisztenciája fölött és annak ellenére. Még a reménytelenség is – azáltal, hogy lehetséges lennie – a világon túlra mutat.” – írta Karl Jaspers. Ki vagy? Hol vagy? Miért vagy? Mivé lehetsz? Mivé tehetnek? Mivé kell lenned?

Orbán Viktor semmi rendkívülit nem tett, csak kihasználta valamennyi, rendszer-adta előnyét. Az Orbán-rendszer kiépített egy központosított államhatalmat, pártállamot, amely függővé tette magától a falvak és a kisvárosok népét, ahol a legnagyobb vagy egyetlen foglalkoztató, rendfenntartó, információközlő, oktató, egészségügyi, vallási és szociális szolgáltató. Minden forrás a központi államhatalomtól származik. Itt nincs és nem is lehet semmilyen alternatív politikai, piaci vagy civil intézmény a pártállamon kívül. A pártállamtól független társadalmi csoportok tagjai Budapestre vagy külföldre távoztak, ahol a piaci vállalkozások és szolgáltatók, a civil szféra szabadsága és autonómiája érvényes. A vidéki városok középrétegei megkapták az ország és családjuk szimbolikus, de látható védelmét: a kerítést a határon, a rendőri jelenlétet az utcákon. Az állampártra, a Fideszre, amely valójában elnöki párt, Orbán-párt, kizárólag választások idején van szükség, nem gyakorol semmilyen valóságos hatalmat, nem választ, nem kormányoz. Orbán a törzsszavazói mellé behozta a falvak és kisvárosok tartalékban lévő, közvetlen felügyelete alatt álló szavazóit, továbbá a pénzzel és párthűséggel elkötelezett erdélyi és vajdasági levélszavazókat.

Az ellenzéki választókhoz, vagy helyesebben mondva, a rendszerellenes választókhoz is, a korábbi nagyjából 2 millió szavazó mellé 600 ezren csatlakoztak. Csakhogy az előbbi tartalék koncentráltan egyetlen pártra esett, így nem veszett el, ellenben a baloldal és a Jobbik szétszavazásával, illetve a több mint 400 ezer, kis pártokra adott vokssal az ellenzék elveszítette minden esélyét nemcsak a győzelemre, de a kétharmad megállítására is. Orbán Viktornak mindehhez volt pénze, intézményei és ideje, az ellenzéknek viszont se pénze, se intézményei, se ideje nem volt, csak szavazói, akik nem rá, hanem Orbán ellen szavaztak.

A demokratikus ellenzéki pártok vezetői kétszer kivégezték saját lehetséges, közös miniszterelnök-jelöltjüket. Képtelenek voltak a közös választási párt vagy a közös lista stratégiai szövetségének megteremtésére. Tudták, hogy az Orbán-rendszer csak stratégiai szövetséggel győzhető le. De inkább akarták egymást legyőzni. Majd a választók nyomására eljutottak a taktikai szavazás gondolatához. Ebben semmi új nincs: ilyen taktikai szavazási stratégiát alkalmazott Orbán és Torgyán 1998-ban, amikor a második forduló előtt megállapodtak 82 kisgazda képviselő egyoldalú visszaléptetésében. Biztosak lehettek abban, hogy a vidéki radikális, nacionalista kisgazda választók le fognak szavazni a budapesti, liberális-gyanús Fideszre? Nem. De a politika a merészség és vállalkozás művészete is. A 2018-as pártvezetők se nem merészek, se nem vállalkozóképesek, sőt még csak nem is ésszerűen gondolkodó politikusok. Nem akartak, tudtak se nyílt, se titkos taktikai megállapodásokat kötni egymással, illetve a középre húzó Jobbikkal. Így cserben hagyták a rendszerellenes választókat. Nem Orbán Viktor diadalmaskodott, hanem az ellenzék vesztett.

Politikai és társadalmi térkép

Mindez a politika mezején bekövetkezett mészárlás értelmezése. Megrendítő, hogy 49 százalékos választási eredménnyel az ország egésze narancsszínbe borul. De ennél nem sokkal lenne vigasztalóbb, ha az arányosabb választási rendszerben egy narancssárga Dunántúl és Duna-Tisza köze, illetve egy zöld Tiszántúl tűnne fel, amelyből itt-ott bukkanna elő a középen lévő fővároson kívül, egy-egy nagyvárosi rózsaszín folt. Narancssárgában a nemzeti populista és autokrata Fidesz, a homo orbanicus új középosztályára támaszkodva, zöldben a kékgallérosokat és a szegény "fehéreket” képviselő, radikális nacionalista Jobbik, középen a fővárosi és egyetemi nagyvárosi, középosztályos, progresszív szociálliberális világ.

Igen, a társadalom többsége, a vidék, egy-két kivételtől eltekintve, a Fideszt és a Jobbikot, az autokrata és populista nacionalista Orbán-rendszert és annak populista nacionalista ellenzékét választotta, szemben a többnyire budapesti baloldali és liberális választóval. A mérsékeltebb Vona-szárny összeomlásával a Jobbik zöldje sötétebb, nyilas-zöldre vált vissza. A budapesti siker és a tiszántúli sikertelenség következtében a demokratikus baloldal rózsaszínre és kékre, szociálliberálisra változik a rózsaszín-vörösről. Mindennek a következménye, hogy a parlamentben, ahogyan eddig is - immár a harmadik választással -, több mint 80 százalék az ideológiailag elfogadhatatlan képviselő. Ez szörnyű. Magyar realitás. A 2001 óta követett, elhibázott magyar politika, gazdaságpolitika és társadalompolitika eredménye. Nem Mohács, nem Trianon, nem a kommunizmus, nem a rendszerváltás közvetlen-közvetett hatása, nem magyar vagy kelet-európai átok, hanem négy és fél politikai ciklus kalandor és populista politikái, egy magyar, majd egy világgazdasági válság elhibázott kezelése, az európai magára hagyottság következménye. Társadalmi egyenlőtlenség, szociális, egészségügyi, oktatási leromlás, durva korrupció. És könyörtelen állami központosítás, az államfüggés visszaállítása vidéken, brutális migráns-ellenes propaganda a külső és belső – kelet-magyarországi cigány és "fehér cigány" – migránsokkal szemben.

Ránézve Magyarország térképére, azt látjuk, hogy vége a korábbi politikai kulturális határvonalaknak, amikor még a nyugatos Pannóniáról és a keleties Hunniáról lehetett beszélni. Most az Orbán királyság áll szemben a kicsiny Budapest köztársasággal. A pannón rész, a Dunántúl civilizált nagyvárosai és falvai az Orbán-rendszer legbiztosabb támaszaivá váltak. Magyarország nemzeti, társadalmi értelemben megszűnt. Csak a magyarok egymás iránti gyűlöletében létezik.

Elveszített ország, visszaszerzett Budapest

Az ország elvesztése és Budapest visszaszerzése új helyzetet teremt. Budapestet a baloldali és liberális szavazók elvették Orbán Viktortól, és csak azért nem nyerték el jutalmukat, mind a 18 választókörzetet, mert az ellenzéki politikusok ostobán és felelőtlenül képtelenek voltak a megállapodásra. De a szavazók megtették a dolgukat, még a korábban hagyományos jobboldali kerületekben is többen szavaztak a demokratikus ellenzékre, mint a Fideszre.

Ezzel egyszerre léptünk a Brexit és a Trump utáni korba és vissza a történelmi múltba. A Brexit és a trumpizmus világossá tették, hogy bekövetkezett a vidék lázadása a globalizált London, illetve New York és Los Angeles, Boston és Seattle ellen. Másrészt, Macron sikere Párizs, a nagyvárosok és a globalizáció visszavágása Le Pen vidéki Franciaországának. Kína leveri Hongkong, a putyini Oroszország Moszkva, az erdoğani Törökország Isztambul, Sissi Egyiptoma Kairó lázadásait. A vidék szavazói fegyelmezik meg Dániában a liberális Koppenhágát, a néppárti-szabadságpárti, vidéki Ausztria szorongatja a baloldali, színes Bécset. A vidékkel igyekeznek sakkban tartani a lázadozó Pozsonyt és Bukarestet. És miként az 1960-as években, most is, a nagyvárosi fiatalok békés nemzedéki felkelése mindez az öreg vidékkel szemben.

Akár a húszas-harmincas években, amikor a magányos és gúnyolt, bűnös várost, Budapestet beszorították a könyörtelen, neobarokk vidék kalitkájába. Csak Budapesten volt titkos szavazás, csak itt szervezkedhettek a szociáldemokraták, csak itt voltak igazán egyetemek, akadémia, kávéházak és szabadkőművesek, lapok és könyvek, színházak és koncertek, mozi és kabaré. És lássuk be, hogy csak Budapest védte meg jól-rosszul a maga zsidóit 1944-ben, majd csak igazán a fiatal Budapest kelt fel 1956-ban Rákosi diktatúrája ellen. És erről a Budapestről indult el a nyolcvanas években az 1989-es rendszerváltás. Vitathatatlan, hogy mindez erősen hasonlít a Párizs-vidék, a London-vidék, Berlin-vidék, Bécs-vidék ellentétre, pontosan azon a keleties módon, ahogy létezik egy Prága-, Pozsony-, Zágráb-, Belgrád-, Kijev-, Isztambul- s végül Moszkva-vidék szembenállás is.

A 2018 utáni Orbán-rendszernek, amely valószínűleg jobban fog hasonlítani az Erdoğan-rendszerhez, mint az osztrák világhoz, nemcsak az a tétje, hogy mennyire távolodik el az Európai Uniótól és az európai centrumtól, hanem az is, hogy mennyire vágja el Budapestet, mint európai metropoliszt a nyugati tőkétől, az európai politikai és igazgatási, a civil és kulturális intézményektől. Erdoğan ezt Isztambullal megtette. Levágta az európai, a globális világ köldökzsinórjáról: megsemmisítette önálló intézményeit, bebörtönözte vagy belső/külső emigrációba szorította értelmiségi elitjét. Ha az Orbán-rendszernek sikerül megsemmisítenie a maradék önkormányzati autonómiát, megfojtani a civil intézményeket és eltakarítani az útból a sajtót, megfegyelmezni a bírókat, akkor az elnémult és térdre kényszerített Budapest eltűnik a világ szeme elől. Halott ország után, halott Budapest.

TÓTH JÓZSEF, A XIII. KERÜLET VEZETŐJE - FOTÓ: NÉPSZAVA

TÓTH JÓZSEF, A XIII. KERÜLET VEZETŐJE - FOTÓ: NÉPSZAVA

Főpolgármester-jelölt és választási párt

A demokratikus ellenzék azért is vesztett, mert nem volt egységes vezetője, anyagi és szellemi központja. Ha Budapest önállóságát fenn akarjuk tartani, majd innen kiindulva az országot Orbán rendszerétől meg akarjuk szabadítani, akkor azonnal cselekedni kell. Az ellenzéknek nemcsak azt kell bizonyítania, hogy létezik, hanem azt is, hogy kritikusan fel tudja mérni, miért s hogyan jutott ide, és van megvalósítható elképzelése a jövőről. Ez csak egyetlen központban, egy alternatív erő vezérletével lehetséges értelmesen. Ha a rendszernek a legcsekélyebb időt engedünk, azonnal hozzálát a még meglévő ellenállási gócok megsemmisítéséhez.

Legitim és erős budapesti intézményt szükséges teremteni, az ellenállás vezetéséhez és a szükséges tárgyalásokhoz. Erre a budapesti "ideglenes köztársasági elnök", egy főpolgármester-jelölt megválasztása, és körötte anyagi és szellemi központ létrehozása a legalkalmasabb. A most megválasztott 12 demokratikus ellenzéki parlamenti képviselő, pártjaik hozzájárulásával választhatná meg a közös főpolgármester-jelöltet, éppen mire Orbán a királyságában kijelöli új kormányát. Eszébe se juthasson az új Orbán-kormánynak, hogy Budapesten, és ennek megfelelően vidéken is megszünteti az önkormányzat intézményrendszerét, hogy Budapestből helyhatóságot csinál, amelyet kormányzati adminisztrátorok irányítanak. Az önkormányzati autonómia, ennek megfelelően az önkormányzati választások a demokrácia fontos eszközei, melyeket tömegmozgalmakkal is védeni kell. Ebből következnek az egységes kerületi polgármester-jelöltek és az egységes listák.

Nemcsak azért ajánlom ismét Tóth Józsefet, a XIII. kerület vezetőjét főpolgármester-jelöltnek, mert a legtekintélyesebb és legsikeresebb polgármestere a városnak, hanem azért is, mert képes arra, hogy tárgyaljon és egyezségre jusson valamennyi szereplővel, megszervezzen egy alternatív központot és onnan győzelemre vezessen minden kerületben. Nemcsak kialakíttatni képes egy Budapest-programot, hanem végre is hajtatni. Ma ő az egyetlen, akinek politikai, szakmai és emberi tekintélyét Orbán Viktor is elfogadja, akivel nem lehet nem tárgyalnia. Budapest vele azt kapná, amit már régóta megérdemel.

A budapesti csírából kell kibomlania annak a választási pártnak, amely a demokratikus ellenzéki pártok és civil szervezetek maradványaiból, részben intézményeikből, részben politikusaiból szerveződne. A technikai-taktikai szintről fel lehet és kell emelkedni a politikai stratégiai és ideológiai szintre. Az a hamis álom, hogy lehetséges egyetlen mozgalomban egyesíteni a budapesti és egyetemi városi szociálliberális érdekeket és értékeket a tiszántúli vörös, munkáspárti értékekkel és érdekekkel, épp úgy szertefoszlott, mint Nyugat-Európában. A nyitás lehetősége a liberális konzervatív erők és a Dunántúl felé képzelhető el, amelynek első fecskéje Mellár Tamás pécsi győzelme. Először Budapesten lehet és kell kiegyezni a liberális konzervatív szavazókkal és Pokorni típusú politikusaikkal, majd az egyetemi városokban, s így haladni tovább a kisvárosok és falvak felé.

Levetett a ló. Mindened fáj. Sebaj. Azonnal kelj fel és ülj vissza rá. Ha a földön maradsz, ha csak keseregsz, soha nem fogsz lovagolni. – Nincs ló – jegyezte meg unokám lakonikusan. Lesz. "Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás / vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!" – jelentette meg Babits 1936 áprilisában e sorokat.

2018.04.21 09:40

Magyarország beteg és csodálatos

Publikálás dátuma
2018.08.20 20:36

Fotó: Népszava/ Vajda József
Bár az internetadó bevezetésének terve „nagyobb sikert” aratott, az Erzsébet hídnál egy Tankcsapda-koncert is tömegeket mozgat.
Ha valaki az Erzsébet hídi tüntetések valamelyikén időnként fiesztára gondolt, hát most magára vessen: kósza fantáziáit elcsípte a gondolatrendőrség. Persze inkább valószínű, hogy a helyszín magától értetődő: az államalapítás háromnapos ünnepére színpad épült Szent Gellért szobra alatt. Az idő jó, és nem rossz a hely – épp csak a stadionhangzást nem lehet visszaadni a Duna-partján −, de ingyenes koncerteknek ne hallgasd vájt füllel a hangzását.  „Isten éltessen, Magyarország!” − szólt az idei szlogen. Augusztus 20-a előestéjén nem csak az 1018 éves magyar államiságot lehetett ünnepelni, a Tankcsapda alapító-énekese, Lukács László ötvenéves, a majdnem harmincéves zenekar erre építette fel Fél évszázad címmel futó turnéját. A fővárosban május 4-én volt már egy nagy buli – Budapesten amúgy nem játszik túl gyakran a banda −, most viszont az AWS és a Zanzibár koncertje után olyan tömeg gyűlt össze az ingyenes „ráadásra”, amekkorát talán Magyarország egyik, ha nem a legnépszerűbb rock and roll zenekara sem látott még. Rajongók, ismerkedők, egyszerűen szórakozni vágyók a rakpartról, a Magyar ízek utcájából jövet-menet, ahol minden második portéka megkapta a „kézműves” jelzőt. A szorongók persze gondolhattak Genovára, de még az ég sem szakadt le. Egy majdnem harmincéves zenekar történetéhez hozzátartozik, hogy a régi hívek egy része ragaszkodik a kezdeti hangzásvilághoz, egykori élményeihez. A rajongók egykor karon ülő gyermekei felnőttek, hozták karon ülő gyermekeiket, ám Lukácsék korosztályának morózusabbik része sem állíthatja, hogy tinizenekar vált volna a kedvencükből. Persze így is akadtak ortodox tankerek, akik a bandát számon kérték a közösségi oldalán, miért lépnek fel állami ünnepen, ami felesleges kérdésnek tűnik: egy muzsikus zenélni szeret, augusztus 20-a amúgy sem pártpolitikai rendezvény. A bálványosi nyári egyetem – ahol a Tankcsapda is többször fellépett – sem csupán a miniszterelnökről szól, a legnagyobb erdélyi fesztiválként bejáratott koncerthelyszín. Persze az ottani fellépőknek sem garancia, hogy egyszer ne szülessen róluk nemzetféltő házmesteri feljelentés a „szókimondó szövegeik”, vagy a „züllött, liberális életvitel propagálása” miatt. Mindenki megkapta a magáét – a másfél órás best of koncerten az első, Baj van! című albumtól a legújabb dalokig a Tankcsapda egy becsületes, nem hakni koncertet adott, pirotechnikával megfűszerezve. Meglehet, csak nekem új, de meglepő volt tapasztalni, hogy a tapsgép után feltalálták a pogógépet is: a nyolcvanas években, főként a punkok körében divatosnak számító baráti lökdösődés lámpák parancsára is indult. A Tankcsapda acélosságáért aggódók is megnyugodhattak, Lukácsék előadták a 2012-es, Mi a f… van? című nótájukat is: „Magyarország, mi a f.. van veled, mondd csak! Beteg vagy, vedd észre, felment a lázad. Semmi okom nincs rá, hogy pezsgőt bontsak, mer' amit látok, meg amit hallok: az gyalázat.” Szóval kiállták a „bátorságpróbát” – bár e dal szövege Elvis Costello, Elton John vagy Morrissey Margaret Thatcherhöz címzett dalaihoz képest sehol sincs a politikai karcosságot tekintve. Ilyesfajta „kockázatokkal” nem kellett szembenéznie a Ghymes alapítójának, Szarka Tamásnak, akit arra kértek fel, hogy a budapesti tűzijátékhoz írjon zenét. Az István király dicsérete című mű több dala először 20-a délelőtt hangzott el először a Kossuth téren a tisztavatáshoz és a köztársasági elnök beszédéhez kapcsolódva. Szarka korábban Tokody Ilonával is koncertezett, idén a miskolci operafesztiválon Miklósa Erikával is láthattuk-hallhattuk, így csak a Szarka Tamás munkásságát kevésbé ismerőknek lehetett meglepetés, hogy utóbbi kiváló szoprán a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, a Honvéd férfikar és Szarka Tamás zenekara kíséretében egyik főszereplője lett a produkciónak. Szarka Tamásról persze azt is tudni kell, hogy klasszikus képzettségű hegedűsként mélyült el a népzene világában, költőként pedig sok dalszövege irodalmi értékű. Az útitárs című szerzemény Miklósa Erika szöveg nélküli, angyali énekével, az erőteljes kórussal és a rézfúvósok karakteres játékával rendkívül hatásos szerzeménynek, jó kezdésnek bizonyult. A szám fő dallamának felvezető része egyébként erősen emlékeztet egy közismert ladinó (spanyol zsidó) dallamra. E dal a XVI. században honosodott meg az európai keresztény kultúrában – még ma is hallható könnyűzenei istentiszteleteken −, Smetana is feldolgozta a Moldvában, de az izraeli himnusz, a hatikvá (a remény) is erre a dallamra íródott. Szarka Tamás persze erősen „megbolondította” kortárs klasszikus motívumokkal. A Szent István intelmeiből a zeneszerzői szándék az irgalmasságot és az alázatot emelte ki. Az Intelem az irgalomról balkáni felhangú, Szarka remek hegedűjátékát megmutató nóta. „Légy irgalmas minden erőszakot szenvedőhöz, légy kegyes a külföldiekhez is” – áll Szent Asztriknak tulajdonított Intelmek utolsó fejezetében, sőt: „Ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni.” Bár az ószövetségi és újszövetségi idézetekben gazdag, Imre hercegnek címzett irodalmi alkotás kifejezetten a királyt inti attól, hogy tartózkodjon a bűnöktől, Szarka Tamás olvasatában egészen másról esett szó: „Bűnösnek folyjanak a könnyei, a reményt mégis csak hagyd meg neki” – éneklik a fülbemászó refrénben. Csörgő Anikó ifjúságnak szánt, honismereti könyvének címe, a Csodaország, Magyarország köszönt vissza az utoljára bemutatott dalban. A Csodaország slágeresnek szánt, kiforratlan dal, élvezeti értékét nemcsak a hosszú napon állás, vagy a hangosítás csorbította. „Magyarország, hát akkor hajolj most hozzánk, mosolyod hegyekből fonták, a gyermekek a neved szépen tudják” – nos, nemcsak e lapos, képzavartól sem mentes sorok miatt hittem úgy, hogy rosszul hallok. Persze, ha este a tűzijáték rakétái épp akkor robbantak, amikor ez újra felhangzott, talán mindegy is.  
2018.08.20 20:36

Égető emlék – égető kérdések

Publikálás dátuma
2018.08.20 17:00
A szerző édesapja, Fraknói Vilmos és Frankel Leó
Fotó: Szentgyörgyi család archívuma/
”De hát mi voltaképpen rendes, keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak.”
Szentgyörgyiék! Szentgyörgyiééék!!! 1945 tavaszán nincs még nagy meleg, ezért a házmesterné hangja nehezen hatol át a frissen üvegezett, bezárt konyhaablakon. A három emelet mélységű udvar közepén áll a kövér asszony és kiált: "Zsuzsika, jöjjön le, magukat keresik!" Mellette egy idegen ember áll. Anyu nincs itthon, elutazott Temesvárra Nagyika testvéreihez élelemért, mert ott puskalövés se dördült és nekik, bár persze ők is zsidók, Romániában semmi bántódásuk nem esett. Nagyika gyakorlatilag teljesen vak, épp csak egy kis fényt lát (ma már tudom, szürke hályog volt a szemein, amit énnálam mostanság, egy-két éve, két tízperces műtéttel korrigáltak, no de akkor, a háború alatt és közvetlenül utána…). Pici öcsém, Gusztika még csak kétéves – tehát most én vagyok a családfő. Hiszen már nagylány vagyok, a jövő hónap végén tízéves leszek.
Leszaladok a három emeleten. Az udvar közepén álló férfi visszataszító. Nagy hasú, borzas szakállú, nem túl tiszta, sápadt öregember, félig katonai, félig vedlett civil ruhában, hátizsákkal.
- Zsuzsikám! Nem ismersz meg? Én vagyok apukád!
Az lehetetlen. Apu magas, karcsú, elegáns, a haja szőke és hullámos, az arca simára borotvált, és szép, nagyon szép.
- Zsuzsikám, nagyon beteg vagyok, segíts felmenni!
Apuval öröm volt sétálni vasárnaponként, míg készült otthon az ebéd, én fogtam a mutatóujját, néha felnéztem rá a magasba, ő mesélt, felelt a kérdéseimre, csuda okosan, mindent tudott. Az öregembernek hordónyi a hasa (később megtudtam, a keretlegények összerugdosták, eltört a mája, attól lett "hasvízkóros", hiába csapolták a folyadékot kilencszer is a kórházban), büdös is és rám nehezedik már a második emelet után. Nem csoda, hogy elfáradt, hiszen a 19—20. századforduló táján épült, egyébként nem is csúnya házban nincs lift, a szobák belmérete pedig jó négyméteres.
Nagyika rögtön ráismer a hangjáról: Imre, hát visszajöttél? Gusztika rettegve bújik mögém, Apám, szegény, a halálos ágyán is emlegeti, hogy a kisfia félt tőle. Vizet melegítek, ágyat húzok a rekamiéra a nagyszobában. Megtisztulva, megborotválkozva már tényleg hasonlít Apura, de az az iszonyú has! A szomszéd házban lakik egy orvos, elhívom. Kiküldenek a szobából, sokáig beszélnek. Amikor az orvos kijön, rám néz, felmér, majd nyilatkozik: Apádnak kórházba kell mennie. Itt a papír, menj holnap az elöljáróságra!
A hivatalokban meglepően jóindulatúak. Két napon belül meglesz a beutaló, de reggel megérkezik Anyu Temesvárról. A hozott ennivaló diadalmas öröme rettenetes sírásba fullad. Anyu egy nap alatt elintézi, hogy felvegyék Aput az egyik legjobb orvos, Dr. Szamek osztályára a Szent István kórházba. Tőlünk a Nagyvárad tér iszonyúan messze van, villamos még nem jár, hiszen alig múlt el a háború. Furcsa, de, egyáltalán nem emlékszem, hogyan vitték oda Aput. Nem emlékszem, hiszen azért mégiscsak kisgyerek voltam. Pár nap, vagy talán hét múlva aztán megindul a villamos közlekedés a rommá lőtt Budapesten, talán a körúton, istenem, micsoda mámoros örömünk volt!
Apu 1945. július 10-én délután négy órakor halt meg. Még benn voltunk nála Anyuval, de engem a nővér (irgalmas rendi apácák az ápolónők) szelíden kituszkol. "Menj haza, kislányom és imádkozz!" Még látom, Szentgyörgyi nagymama jön görbe lábain, nem sír, nem jajong, ez még rettenetesebb. Istenem, őt nem igazán szeretem, mindig idegen maradt nekem. Korán meg is halt, még abban az évben. Súlyos cukorbajos volt és nem jutott inzulinhoz. Anyu ott maradt végig. Végig. Apu, a racionális, a nagyon okos, a fölényes, gunyoros, felvette a halotti szentséget. Azt mondta Anyu, megbékélve halt meg. Nagyon-nagyon sokáig nem tudtam megbocsátani a nővéreknek, hogy visszatérítették apámat. Ma már, apámnál jóval több mint kétszer annyi idősen megbékéltem velük és apámat is felmentem a gyávaság alól.
Ám sorsával halálomig nem békülök! Azt mondják azok, akik szerencsésen kimaradtak az egészből -- derék keresztények, olyik lelkes hívő is --, hogy a zsidóknak egyszer már el kellene felejteniök azt a kellemetlenséget, ami őket érte. Kellemetlenség ugye, nem szörnyű megaláztatás, gyilkolással tetézve? De hát mi voltaképpen rendes keresztény úri család voltunk, vagyis lettünk volna, ha hagynak. De nem hagytak, még e buzgó törekvés ellenére is pusztulásra lettünk ítélve. És aki megmaradt zsidónak, az rosszabb, az rászolgált? Még a kérdés is galád. Nekem még nagyapám vette fel a katolikus vallást a 20. század elején és magyarosította jól hangzó Frankel nevét erre a hosszú, fellengzős névre. Bezzeg nagypapa két unokatestvére bölcsebben járt el. Az egyik, Leó megtartotta a németes nevet, e néven lett híres ember, a párizsi kommün munkaügyi megbízottja, Marx munkatársa. A másik unokatestvér, Vilmos magyarosított ugyan, de a jól hangzó és rövid Fraknói nevet vette föl. Ezen ismerik, mint nagy történészt, egyházi embert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori titkárát. A harmadik unokatestvér, az én nagyapám semmiről sem híres és ráadásul unokája is elmarasztalja a hosszú, fellengzős névért.
Édesapám tehát felvette az utolsó kenetet. Igen, őt meg testvéreit nagyapám vallásos katolikusnak nevelte. Neofitaként túlbuzgón. A múlt század elején kitérvén – az 1867-es emancipációs törvény hatására – teljesen integrálódni akart, valószínűleg főleg a híres történész-főpap unokatestvér hatására. Nos, ennek a beépülésnek semmi haszna nem volt, hiszen gyermekeit éppúgy elvitték munkaszolgálatosnak, unokái éppúgy rákerültek a halál-listákra, mint azok, akik megtartották hitüket.
És ma, több mint hét évtizeddel mindezek után? Ma vajon mennyire hazám ez az ország? Ma mennyire érvényesek az integrálódási törekvések? Sok évtizedig azt hittem, azt akartam hinni, igen, érdemes itt élni. De most, az újraéledt, az állampárt és kormány szintjén is elő-előtörő, már alig rejtett antiszemitizmus idején mit gondoljak? Én, öregember, már nem számítok, nem fontos, mit gondolok. Ám mit gondoljanak az unokáink?
2018.08.20 17:00
Frissítve: 2018.08.20 17:00