Joggal nevezik történelminek az észak- és a dél-koreai vezető pénteki csúcstalálkozóját. Ahhoz képest, hogy tavaly még arról szóltak a hírek: minden korábbinál közelebb került a háborúhoz a két állam, már az is nagy szó, hogy egyáltalán találkoztak egymással. Hitet tettek egy nukleáris fegyvermentes Koreai-félsziget mellett, illetve szót ejtettek arról is, hogy végre tárgyalnak egy békemegállapodásról, amely lezárná a 65 évvel ezelőtti háborút. Ez utóbbi nem olyan egyszerű. Ezért is lesz annyira fontos Kim Dzsong Un és Donald Trump május végén vagy júniusban megrendezendő csúcstalálkozója. Dél-Korea ugyanis egyetlen jelentős geostratégiai döntést sem hozhat Washington nélkül, a békemegállapodáshoz a nagyhatalmak hozzájárulására is szükség van.
Vágyálom-e az, hogy Phenjan lemondjon atomfegyvereiről? Kim Dzsong Un fokozatos leszerelést akar, bármit jelentsen is ez, az Egyesült Államok ezzel szemben azt követeli, minél hamarabb szabaduljon meg tömegpusztító fegyvereitől. Csakhogy Észak-Korea teljes külpolitikája arra épül, hogy elrettentő nukleáris erejével váljék megkerülhetetlen tényezővé a világban. A sztálinista rezsimnek csak atomfegyverei, rakétái vannak, gazdasága romokban hever. Kim Dzsong Il vezetése idején a hivatalos ideológia lényege az volt: a hadsereg mindenek felett áll, mindent meg kell adni neki akár annak árán is, hogy a lakosság éhezik. Fia, Kim Dzsong Un, talán egykori svájci tapasztalataira hagyatkozva, megkísérelt változtatni ezen, igyekezett valamiféle minimális nyitást keresztülvinni a gazdaságban. Csakhogy erős falakba ütközött, az országgal szembeni nemzetközi büntetőintézkedések hatására pedig a mozgástere nagyon beszűkült.
Bár Phenjan korábban már számos alkalommal próbált fogócskázni a nemzetközi közösségekkel, most először valódi esély nyílhat a leszerelésre. Ám a békekezdeményezéseket csak akkor koronázhatja siker, ha a nemzetközi nyitás észak-koreai belpolitikai változásokkal is párosul. Ez már azonban olyan kihívás lenne a „kis vezér” számára, amibe könnyen beletörhet a bicskája.
