A kínai migráns

A hiszterizált emberek ferde szemmel csak a fejkendőre néznek, a ferde szeműekre nem. Holott kínai migránsból sokszorta több van, mint muszlimból. Minálunk különösen. A budapesti X. kerületben már van Chinatownunk is. De a lakóiról senki nem feltételezi, hogy ki akarják túrni az otthonából, el akarják venni a munkáját, rá akarják erőszakolni a kultúráját, a vallását, meg akarják becsteleníteni családja nőtagjait.

Eltekintve attól, hogy ezek a propaganda-panelek a Közel-Keletről és Észak-Afrikából érkező muszlimok esetében is 99 százalékban hamisak, nézzük a „legnyomósabb” érvet, amely így hangzik: nem integrálhatók, azaz képtelenek beilleszkedni annak a társadalomnak a rendjébe, amely befogadta őket. Ez klasszikus féligazság. A muszlimok jelentős részében megvan a készség az integrálódásra, más részükben – főként a sikertelenekben, a frusztráltakban, a prédikátorok agymosott áldozataiban - meg egyáltalán nincsen ilyen hajlandóság. Náluk az identitás őrzése mindent felülír.

De ha a muszlim integrálhatatlan, akkor mit mondjunk a kínai migránsokról? Alapjában zárt közösségekben élnek, őrzik a befogadó országétól idegen szokásaikat, kultúrájukat, nyelvüket és – ellentétben a muszlimokkal – csak a legritkább esetben házasodnak nem-kínaiakkal. Ám ami a lényeg: ugyancsak ellentétben a menekült migránsokkal, nincsenek olyan célországaik, amelyektől elvárnák a nagyvonalú segélyeket, inkább tucatnyian meghúzzák magukat egy garzonban, amíg valami jövedelemmel járó elfoglaltságot nem találnak. És általában mindenütt találnak, éspedig családostul. „Találkoztam boldog kínaiakkal”, akik nekem, a pekingi veteránnak elmesélték, hogy először Bulgáriában próbálkoztak, nem ment, aztán Romániában, ott se, végül Magyarországon leltek rá a lehetőségre. Nem gázolnak be hozzánk csapatostul, inkább csak szivárognak. De folyvást.

Különben hajnaltól éjszakáig működtetik a családi vállalkozásokat, „munkakutyák”. Senki sem várja el tőlük az integrálódást abban az értelemben, hogy magyar vállalkozók alkalmazottai legyenek, s magukba szívják a magyar kultúrát, irodalmastul, színházastul, filmestől. Erre egyébként idejük sincs. Amikor odahaza holtfáradtan beesnek a tévé elé, kínai adást néznek. Kell a pénz az évi egyszeri hazaútra, újévkor vagy hasonló ünnepen. Egyébiránt a kínai nem mulatós fajta. Van orosz bál, sváb bál, kínai nincsen. Meglehet, egymás között „buliznak”, de ha igen, láthatatlanul teszik.

A gyerekeik oktatását – az óvodától a középiskoláig – egyesek saját körben intézik. A tanítás nyelve a kínai, a magyart meg amúgy is felszedik valahogy a velük egykorúaktól. A pedagógusokat importálják. De a nyugati életforma ellen lázító prédikátorok nincsenek közöttük. A kínaiaknak semmi bajuk ezzel az életformával, épp ellenkezőleg. De egy dolog divatos, kínai gyártmányú holmikban járni; és megint egy kiszakadni a robotból. Az nem engedélyezett. Segélyért fordulni (esetleg) az önkormányzathoz: nos az épp akkora szégyen lenne, mint a japán katonának volt a fogságba esés a II. világháború idején.