A zenetörténet talán legkülönösebb figurája Anton Bruckner. Nyolc befejezett szimfóniája egyrészt azt tanúsítja: elképesztő, csak a legnagyobbakhoz mérhető szellemi tevékenységre volt képes, ami a zenét illeti. Másrészt nincs olyan róla szóló írás, amely ne tenne említést arról, hogy bécsi konzervatóriumi tanárként, elismert szimfóniaszerzőként is megmaradt annak az egyszerű, naiv falusi orgonistának, tanítónak, akinek fiatalon indult. Harmincéves elmúlt, amikor komolyabb zenei tanulmányokba kezdett, és hatvanéves volt, amikor a Hetedik szimfóniája meghozta számára a valódi nagy sikert, elismerést. Ezután fogadta maga Ferenc József császár is, amikor is elhangzott a talán leghíresebb mondat, amit zeneszerző valaha kiejtett a száján. A császár azon udvarias kérdésére, hogy mit tehet érte, Bruckner azt felelte: mondja meg Hanslicknak – a kor nagytekintélyű kritikusának, aki a zeneszerzőt nem sokra becsülte –, hogy ne írjon olyan rosszakat róla. Wagner, Liszt, Brahms kortársaként persze nehéz volt megtalálnia helyét Brucknernek az előbbi három meghatározta korabeli bécsi zenei életben: az, ami ma már nyilvánvaló, hogy mindannyiuk megkérdőjelezhetetlen zseni, akkor még talán joggal nem látszott tisztán, illetve túl sok – végeredményben meddő – vita, sokszor egyenesen harc folyt azon, melyiküknek hol a helye, van-e egyáltalán a valaha élt legnagyobbak listáján. Ezen ma már nem rágódunk annyit, tudomásul vesszük, hogy Beethoven, Wagner nélkül nincs az a szimfóniaszerző Bruckner – írt egy csomó egyházi művet is –, akit ismerünk, becsülünk, de azt is látjuk már: nem volt egyikük epigonja sem. Szimfóniáit gyakran veszik lemezre, ha kiváló zenekar és karmester jelentkezik, hangversenyen is hallhatjuk őket.
Saraste érthetővé, követhetővé tudta tenni az első tételt Fotó: Felix Broede
Az anekdoták a komponista naivságáról azért fontosak, mert végül is alkotásaira is rányomja bélyegét, hogy élete végéig bizonytalan maradt saját művészetét illetőleg is. Szimfóniáit barátai, ismerősei kritikáját talán túlságosan is szívére véve átdolgozta, és még ezek után is gyakran belenyúltak a művekbe karmesterek, közreadók. A most elhangzott Nyolcadiknak is több változata ismert, most az 1890-es, Haas-féle verziót tette műsorra Saraste, amely szerinte legjobban tükrözi a szerző személyiségét. A nagyhírű finn karmester a hosszú, majd’ nyolcvan percet kitevő mű mellé nem választott másik számot. Szokás szerint szünet nélkül ment le a 13-15 perc körüli első két és az egyenként 25 perc körüli hosszúságú harmadik-negyedik tétel. A szerző legnagyobb szabású szimfóniájáról van szó, nem könnyű sem a zenekari művészeknek, sem a karmesternek az előadás –és persze a befogadás a közönségnek. A hosszúság, az ismétlések ellenére sűrű a zenei anyag.
Saraste a jó zenekarral erőteljesen játszotta ki általában a csúcspontokat. Érthetővé, követhetővé tudta tenni az első tételt, és megfelelően súlyosan lépdelt a második tétel németes, népies témájára, azonban ennél többet nem igazán adott, nem hatolt a dolgok mélyére. Ami valóban a helyén volt, az a harmadik, a lassú tétel. Éteri lebegéssel – ahogyan kell – szólalt meg a vonóshangzás a koráltémában, összefogott volt a hosszú összetett struktúra. A zenekar gyakorlatilag mindvégig kitűnően játszott, rengeteg szép vonóshangzásnak örülhettünk, például a csellóktól is, és persze zengtek a rezesek. A negyedik tételben már fáradtságot vettem észre az addig jól teljesítő zenészeken, fogyóban volt a teljes odaadás. Mindezzel együtt ritkán hallható a műnek ilyen magas színvonalú előadása.
Infó: Bruckner VIII. szimfónia, Budapesti Fesztiválzenekar, Vezénylet: Jukka-Pekka Saraste
Bartók Béla nemzeti Hangversenyterem, 2018. április. 30.
