Körösi Ivett: Fény derült Ázsia legféltettebb titkára

Publikálás dátuma
2018.05.12 09:25
FOTÓ: FORTEPAN/NAGY GYULA
Fotó: /

Ilha Formosa, vagyis gyönyörű sziget – így nevezték el Tajvant a portugál felfedezők, akik a jelek szerin feleslegesnek tartották, hogy absztrakt neveken gondolkodjanak: egyszerűen az érzékeikre hagyatkoztak. A portugálok partot érése óta közel fél évezred telt el. Tajvan mindeközben Ázsia egyik legmodernebb térsége lett, bájából azonban semmit sem veszített. Pedig alig néhány évtizede, a ’60-as években még óriási volt a szegénység.

Fotó: AFP/Alexander Vilf

Fotó: AFP/Alexander Vilf

Egy szabad ország

"Anyám mindig azt mondogatta, fiam, semmit sem hagyhatsz a tányérodon!" – idézi fel nevetve a régi emléket az ötvenes éveiben járó Ying úr, mintegy magyarázatként arra, hogy vékony alkata ellenére miként is képes annyi ételt elfogyasztani, mint – a tajvani konyhával épp ismerkedő – három ebédpartnere összesen.

Mint mondja, Tajvan sokat változott, s ezért manapság nem csupán a turisták körében népszerű, hanem a régióban is. A kínai befolyást egyre aggasztóbbnak tartó hongkongiak például egyre nagyobb számban telepednek le a városállamtól 700 kilométerre fekvő Tajvanon, amely messze nem olyan zsúfolt, mint Hongkong. Másik vonzereje az igazán felszabadult légkör. "Ez egy szabad ország" – ismételgetik előszeretettel a helyiek. Bár Kína továbbra sem ismeri el Tajvan függetlenségét – ahogy a Pekinggel jó viszonyra törekvő nyugati országok többsége sem –, s igyekszik növelni befolyását, a helyiek büszkék a demokratikus berendezkedésre, és igyekeznek megóvni azt. A Freedom House 2018-ban publikált rangsorában Tajvan a második helyen végzett a kontinensen: Japán után Ázsia legszabadabb országának számít.

Területe valamivel kisebb, mint a Dunántúl, de rendkívül sok látnivalót tartogat. A nemzetközi járatok többsége a fővárosba érkezik. A modern épületek között szinte oázisként bújnak meg a híres tajvani kertek. A legnagyobb ezek közül a Lin család birtoka, amely ugyan Tajpej közepén áll, mégis olyan csendes és békés, mintha vidéken lennénk.

A meditatív élmény után kissé szokatlan visszatérni a nyüzsgésbe, ám vétek kihagyni a főváros egyik védjegyének számító Tajpej 101 kilátót. A toronyház – amelynek aljában egy bevásárlóközpont és számos étterem található – 508 méteres magasságával az ötödik legmagasabb épület a világon, 2004 és 2010 között pedig a dobogó tetején állt. Napközben, de akár éjszaka is érdemes felmenni a villámgyors – 1010 méter/perc sebességgel emelkedő – lifttel, hiszen a nappali nyüzsgés és az éjszakai fények is egyedülálló élményt jelentenek. Az épület egyébként a közepén elhelyezett, 660 tonnás acélgömbnek köszönhetően földrengésbiztos, erről a 2008-as, Tajvanon is érezhető, szecsuáni természeti katasztrófa idején már megbizonyosodhattak az éppen ott tartózkodó turisták.

Távozás előtt érdemes megállni a földszinten található Din Tai Fung étteremben, amely a világ egyik leghíresebb tésztázója. A hely specialitása az angolul dumpling néven ismert, finomságokkal töltött gőzölt tésztabatyu, amelyet bambusztálban szervíroznak. Ez igazi ázsiai specialitás, és az egyik legfinomabb változata kétségkívül itt készül. A Din Tai Fung kis családi vállalkozásként indult 1958-ban. Akkoriban csupán főzőolajat árultak, idővel azonban a boltok polcain is egyre elterjedtebb lett az olaj, így az üzlet megmentése érdekében profilt kellett váltani. Ekkor a tulajdonos és a felesége Sanghajból hozatott séfeket, akik a Din Tai Fung védjegyének számító tésztabatyukat készítették. Mostanra az Egyesült Államoktól az Egyesült Arab Emírségekig számos országban vannak éttermeik.

Éjszakai piac és teamúzeum

Az éttermi étkezés egyébként is szinte rituálé – amint arra egy tajvani diplomata emlékeztetett –, a helyi üzletemberek szívesen kötnek alkut étkezés közben, hiszen ilyenkor többnyire laza, oldott a hangulat. A nagy, kerek, forgó asztalra apró tálakban kirakott ételeket a vendégek megosztják egymással, akár a spanyolok a tapast. A bizalmas étkezés márpedig az első lépés a gyümölcsöző együttműködés útján.

A habkönnyű batyukat érdemes amolyan előételként fogyasztani, ugyanis az esti étkezést az éjszakai piacon a legjobb befejezni. Tajpej szívében van az egyik leghíresebb ilyen éjszakai piac, a Raohe Street Night Market, ahol a sült bogaraktól a legújabb street food különlegességekig mindent megtalálni. A piac maga igen autentikus: bár vannak turisták, főként helyiek látogatják, s éjszaka is harsog a tajvani zene. És nem csak ételeket kínáló standokat találunk itt; a Night Market tökéletes hely a szuvenírek beszerzésére, azonban a márkás cipők, gyógyfüvek, Buddha szobrok tengerében kötelező alkudni!

Az éjszakai nyüzsgést kiválóan ki lehet pihenni másnap a tajpeji Pinglin Teamúzeumban, amely a fővárostól keletre, a tengerpart közelében, a teacserjéktől zöldellő hegyek között található. A nyugalmat árasztó épületbe belépve egyértelművé válik, hogy nem száraz leírásokkal tarkított tárlattal hódolnak a múzeumban a teatermesztés és -ivás művészetének, hanem az odalátogatók aktív részvételét megkövetelő, interaktív kiállítással.

Tajvanon – Ázsia számos országához hasonlóan – komoly kultúrája van a teának. A múltban különösen nagy kincsnek számított, az 1800-as években egy gramm tea egy gramm aranyat ért. Csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, s díszes, aranyozott, zárható ládikákban tartották a teafüvet. A század végén is fontos kereskedelmi portékának számított, a japán uralom idején a tea volt Tajvan fő exportcikke (ahogy manapság a chipek). A manufaktúrákban igen nagy műgonddal szárították és fermentálták a leveleket. Nagyjából 48 órára volt szükség ahhoz, hogy az élénkzöld levelekből előállítsák az iható morzsalékot. A mester, aki készítette, ez idő alatt nem ment haza, ott aludt az üzemben, mert csak úgy érezte tökéletesen az aromákat, ha együtt lélegzett és élt a teával. A különböző zamatokat a múzeumba látogatók is megízlelhetik, a kiállítás végén ugyanis kóstolón lehet tesztelni a frissen megszerzett tudást. A tea egész Tajvanon alapital, egyes régióknak megvannak a saját speciális teafajtáik. Nem csupán a teák miatt érdemes azonban kimozdulni a fővárosból.

A Kutya éve
Nem sok jót ígérnek a kínai horoszkóp szakértői azoknak, akik a Kutya évében születtek. Bár 2018 az ő évük, idén nem biztos, hogy szerencséjük lesz. Ennek ellenére azt ajánlják a kutya „szülötteinek”, hogy maradjanak nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Nem minden szempontból negatív az idei év: ha valaki fejlesztési, energiaügyi projektek beindítását fontolgatja, érdemes mihamarabb belevágni.
Ezeket jó eséllyel kíséri majd szerencse. Fontos azonban, hogy az ötletgazda ne legyen kapzsi, s ne csupán az anyagi javak felhalmozása legyen a célja. Az asztrológusok szerint 2018 lehet a nagy életmódbeli elhatározások éve is, így például most könnyebben lehet leszokni a dohányzásról. Az idei a remény éve is, így a kultúrák közötti párbeszédé, a szolidaritásé és a közönnyel való leszámolásé is.

A legbefogadóbb vallás

A sziget többi részét gyorsvonattal a legcélszerűbb felfedezni, hiszen 300 kilométeres óránkénti sebességgel közlekedik, így hamar el lehet jutni bárhova. A sziget déli csücskében fekvő Kaohsziungba például akár kevesebb mint két óra alatt. Ez Tajvan harmadik legnagyobb városa, ám olyan csendes és békés szegletei vannak, mint a Fo Guang Shan Buddhista Múzeum. A név kissé félrevezető, hiszen egy óriási területen elhelyezkedő központról van szó, ahol az egyszerű turistákat és a buddhizmus iránt érdeklődő külföldieket egyaránt szívesen látják (sőt, a házasodni vágyókat is, ugyanis a világ minden tájáról érkeznek ide fiatal párok, hogy az egyedülálló környezetben mondják ki a boldogító igent). A hatalmas pagodák, és a magaslatra épített arany Buddha szobor – 108 méteres magasságával a legnagyobb ülő Buddha a világon – olyan nyugalmat áraszt, hogy a buddhizmusra kevéssé fogékony szemlélődők is békére lelnek. Az órák valósággal repülnek a központban, ahol a több nyelven beszélő férfi és női szerzetesek szívesen szóba elegyednek a turistákkal, és válaszolnak kérdéseikre. Hamar kiderül, hogy a buddhizmus az egyik legbefogadóbb vallás, követői úgy vélik, mindenkiben megvan a lótusz, vagyis mindenki képes elérni a megvilágosodást. Csupán öt alapszabályt fontos betartani: ne ölj, ne lopj, ne kövess el szexuális visszaéléseket, ne fogyassz bódító szereket, és ne hazudj.

Amennyiben valaki mégsem fordulna a buddhizmus felé, a tajvani látogatást érdemes lezárni egy pohár, skót "társait” is verő Kavalan whiskyvel, az európai eredetű ital ugyanis a sziget egyik védjegye. A whisky azonban csupán egy, Formosa rejtett kincsei közül. Érdekes módon magára Tajvanra is sokáig úgy hivatkoztak, mint Ázsia legjobban őrzött titkára. Szerencsére, a titokra idővel fény derült.

A fény ünnepe
Tajvanra érdemes az év elején utazni, nem csupán azért, mert így kicsit lecsalhatunk az itteni télből, hanem azért is, mert ekkor igen kellemes, tavaszi a klíma. Egy kis szerencsével elcsíphetjük az év egyik legnagyobb eseményét, a kínai újévet, és az azt követő ünnepi időszakot. Ekkor tartják a Lampion-fesztivált is, ami az év egyik leginkább várt ünnepsége. A holdújév 15. napján tartják, ez általában február végére, március elejére esik.
Az elmúlt 17 évben Tajvan különböző városai adtak otthont a nagyszabású ünnepségnek, amelynek csúcspontja, amikor kigyullad a fő lampion, amely általában egy szimbolikus figurát ábrázol. Idén egy őslakos kisfiú, és az ő hű társa, egy kutya volt a főszereplő, hiszen a kínai horoszkóp szerint az idei a kutya éve.
A fő lampiont hatalmas területen több száz kisebb, különböző meséket és mondákat megelevenítő, óriási lámpás veszi körbe. Mind nagyon modern benyomást keltenek, a Lampion-fesztivál azonban ősi gyökerekkel rendelkezik. Számos eredettörténete ismert, különböző – egymástól független – mondákkal magyarázzák kialakulását. Ezek közös vonása, hogy a fesztivál az újévi ünnepségeknek a megkoronázása, lezárása.

Témák
Tajvan
2018.05.12 09:25

Két szem tabletta hiúságra

Publikálás dátuma
2018.11.18 17:21
A SZERZŐ - „Minden mű végső soron rafinált magamutogatás”
Fotó: /
Egyszer baráti körben megkérdeztem, hogy mit gondolnak, mi az íróember legmakacsabb betegsége. Sokan az ülő életmóddal kapcsolatos nyavalyákat kezdték sorolni, anyagcserezavarokat, rákféléket, majd jöttek a keringési rendellenességek, mindenféle finom és elegáns kórok, amelyek puha macskaléptekkel viszik el a szerzőt. De nem, én nem erre gondoltam, engem nem a szervezet érdekel, nem a test, ami egyébként is olyan, mint egy bíró a rangadón, csak akkor tűnik fel, ha elnéz egy tizenegyest, vagy megítéli a lesgólt. Ha minden jól megy, zakatol csöndben, észrevétlenül. Mit kell ezen ennyit filózni?
A hiúság, böktem ki végül a megfejtést. Ami ráadásul kimondottan sunyi nyavalya, hiszen sokáig hasznára van az írónak. Mert persze lehet írni pusztán a mondandó fontossága miatt, a világ jobbításáért, az emberiség sorsa felett érzett aggodalomért, de ha jobban megkapirgáljuk a dolgot, akkor mindezek titkos összetevője is előbukkan. Az a valaki, aki magában már az első fejezet után átveszi a Nobel-díjat, fogadja a szomszédok gratulációit, álszerényen elhárítja a szűnni nem akaró rajongást. Nem feltétlenül ez a legfőbb hajtóerő, de alig van oly művészi alkotás, amely megszülethetett volna nélküle. Hiszen minden mű végső soron rafinált magamutogatás, a belső világ kiteregetése.
Csakhogy ott van a bibi, hogy a hiúság nem huny ki az utolsó pont kitevése után. Nem szivárog el, nem oszlik szét, mint a hajnali köd, és nem int búcsút, mint aki jól végezte dolgát. A felkorbácsolt hiúság ilyen szempontból a gyűlölettel rokon: sokáig kering még az elme titkos zugaiban, sokáig fecskendezi a maga méreganyagait. Aztán egyszer csak akcióba lép. Felgyűri ingujját az indokolatlan indulatban, vagy sértődős lesz és túlérzékeny. Egy igazi hipochonder, aki a könyökén lévő bőrpírtól pillanatok alatt eljut a gégerákig. Személyes támadásnak érzi, ha nem ő kap minden díjat, dicséretet, bókot. Egyszer csak azt veszem észre, hogy szinte naponta ráállítom magam az örökkévalóság mérlegére, és kalapáló szívvel lesem a kilengő mutatót. Vajon megvan már a szükséges súly, vagy vásári lufiként lebegek a klasszikusok fölött?
Két dologra vágytam korábban. Lássak egy embert a metrón, aki engem olvas. Nem baj ha unottan, kelletlenül, csak tartsa a kezében. Tegyen úgy, mintha lekötné. A másik: legyen valaki a könyvesboltban, aki hosszas keresgélés után az enyémet választja. És még a pénztárnál sem gondolja meg magát. Ha ez a kettő megvolt, akkor mindent elértem, amit elérhettem. A többi már tényleg csak misztika és máz, üres játszmák egyvelege. Egyszer kiszámoltam az eladott példányszámok alapján, mennyi a valószínűsége annak, hogy eleven olvasómmal találkozzak a négyes-hatoson, ha azon állandó jelleggel száz ember utazik. Csak jó valamire, hogy egykor matematika-fizika szakra jártam a gimiben. Az arányszámban elég sok nulla jött a tizedesvessző után.
Teljesen bizonyos, hogy ezt már gyógyítani kell. Két szem pirulát bevenni naponta. Antinárcizmint vagy antiegomint. Ez már nem normális, lassan ott fogok tartani, hogy szerkesztőket és kritikusok kezdek zaklatni, előbb finoman, majd egyre határozottabban, szinte tollba mondom a saját laudációmat. Naponta kétszer megkoszorúzom magam. Ilyenkor nincs más, mint a drasztikus kúra. A megvonás. Elhatároztam, hogy letagadom magam. Dögöljön meg mindenki, ahol van. Fejben jól is hangzott. Aztán egy napon megtörtént a csoda. Odajött hozzám valaki a könyvesboltban. Dedikáltatni szeretné a regényt, mondta hadarva, mintha a gyors beszéddel szeretné legyőzni a saját félszegségét, és már keresgélte a tollat a táskájában. De hát nem én írtam, feleltem. Gyakran összekevernek vele, tettem hozzá, és kicsit még nevettem is a vígjátéki helyzeten. Belül pedig irtó büszkén húztam ki magam; lám, a teljes gyógyulás szakaszába léptem, rajtam már nem fog ki semmi. A harmincas évei közepén járó olvasó csak néz, erre aztán végképp nem készülhetett fel, egyre értetlenebbül pislog rám, még inkább zavarba jön, egy pillanatig talán el is hiszi, hogy tévedett. De aztán kinyitja a könyvet a hátsó fülnél, ahol ott a portré, és akkor már ketten nézzük a rám megszólalásig hasonlító írót, aki elrévedve ül egy ablakpárkányon. Legszívesebben elsüllyednék. Ártatlan könyvvé zsugorodnék, ami leesett a polcról.
Mit lehet ilyenkor mondani? Talán makacsul ki kellene tartanom, de aztán eszembe jut egy kis videó a netről, amelyen sírva röhögtem: egy fickó annyira berúgott egy orosz lagzin, hogy a tükörrel bevont ajtónál előzékenyen előre akarta engedni a tükörképét, aztán irtó dühös lett, amikor erre a másik is előzékenységgel válaszolt. Újra és újra. Az a pillanat már nem volt fenn, amikor hirtelen rájött az abszurd helyzet megoldására. A kijózanodás fájó és perzselő pillanata. Ami szintén felér egy alkotással.
Faarccal újrateremtem hát magam. Mondhatni, gyarló halandóként emelkedem ki a hülyeség habjaiból. Hosszabbnak tűnik odafirkantani a nevet a cím alá, mint ameddig maga a regény létrejött. Hat év hat másodperc alatt.
Most már csak abban reménykedem, hogy a metrón (vagy a villamoson) senki sem gyötri magát az olvasással. Beérik az okostelefonok önvakító fényével. És nem néznek tükörbe.
2018.11.18 17:21
Frissítve: 2018.11.18 17:21

Oroszság-ismereti beszélgetések

Publikálás dátuma
2018.11.18 16:29
Szvák Gyula a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik
Fotó: Tóth Gergő/
A napokban jelent meg Szvák Gyula professzor interjúkötete, amely „Nem lelkendezhetek főállásban” címmel, „Beszélgetések Oroszországról” alcímmel válogatást közöl az elmúlt évtizedekben készült beszélgetésekből.

Negyven év

A kötet egy kitűnő bevezető tanulmánnyal indul, amelynek szerzője a gondos szerkesztő, Gyóni Gábor egyetemi docens, az ELTE BTK Történeti Ruszisztikai Tanszékének munkatársa. Az előszó eligazít, keretet ad és felkészít. Az olvasót egy izgalmas idő-utazás várja, amelynek során megismerheti a történeti ruszisztika első hazai műhelye kialakulásának körülményeit, képet alkothat több mint 25 éves működéséről és egyben áttekintést kap Szvák Gyula professzor 40 éves szakmai pályájáról.
A Gondolat Kiadó gondozta 219 oldalas könyv négy fejezetben 17 beszélgetést és a függelékben három beszédet közöl. Mindehhez a Szvák Gyulával készített interjúk, beszélgetések válogatott, több mint 70 tételt felsoroló, de nem teljes jegyzéke kapcsolódik. A kötet a magyar nyelven készült beszélgetések anyagát tartalmazza, de a jegyzékben számos, 2002-14 között orosz nyelven megjelent szövegről is tudomást szerezhet az olvasó.
Az első szöveg az ELTE Egyetemi Lapokban jelent meg 1979-ben, az utolsó kötetbe felvett írást a Népszava közölte 2018. február 17-én. Az első beszélgetés után egy 1990 májusában, a rendszerváltozást követően készült interjú szerepel, amelyet a Magyar Nemzet közölt. A nyomtatott sajtó vezető lapjaiban (Magyar Hírlap 1990-2002, Magyar Nemzet 1990-2006, Népszabadság 1992-2006, Népszava, 2000-2018, 168 Óra 1995-2017), vagy a szakmai életúthoz szorosan kapcsolódó életrajzi részleteket közlő Zuglói Lapokban (2005) megjelent írások mellett 2004-től a különböző országos és egyetemi honlapokon (pl. fidelio.hu, oroszvilag.hu, elte.hu, kultura.hu, ujkor.hu) közölt szövegekkel is találkozhat az olvasó.
Az első szöveget az 1977-ben az ELTE történelem-orosz szakán végzett és az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszékén tudományos továbbképzési ösztöndíjasként dolgozó fiatal történész jegyzi, míg a 2018. februári interjút az ELTE Ruszisztikai Központ létrehozója, illetve ELTE Történeti Ruszisztikai Tanszék leköszönő vezetője, a ruszisztika nemzetközileg elismert szaktekintélye adja. 40 év.
A kötet több réteget érint, többféle metszetben vizsgálódik. A fejezetek a szövegek megjelenésének egymásutániságát, időbeliségét követik rendre: I. fejezet 1979, 1990-2002, II. fejezet 2004-2005, III. fejezet 2006-2013 és IV. fejezet 2014-218. De követik a velünk élő történetiséget, ahogyan Kassák fogalmaz, „a mi időnket”.

Közeledés és távolodás

Az első fejezetben a szövegek egyik fontos fókusza az orosz fejlődés elemzése, pozicionálása: az orosz, az ázsiai vs. európai kultúra viszonya, a keleti vs. nyugati kultúra, az orosz (klasszikus) kelet-európai vs. nem klasszikus (lengyel, cseh, magyar) fejlődés, Oroszország és az európai kultúra, a rész és egész viszonya. Ahogyan Plehanovot idézi Szvák az orosz történelemmel kapcsolatban: „Oroszország mindig ingamozgásban volt a Kelet és a Nyugat, Európa és Ázsia között, és hol az egyikhez, hol a másikhoz került közelebb.”
Ehhez szorosan kapcsolódik az orosz fejlődés belső sajátságainak leírása, jellemzése: az autokratikus (centralizált) állam vs. demokratikus jogállam elvének ütközése, a mindenkori „peresztrojka” ügye. „Mióta az orosz autokratikus, tekintélyuralmi állam kialakult (a 15. század végétől kezdve), története nem más, mint szüntelen »peresztrojkák« (átalakítások) sorozata. Erre tett kísérletet IV. Iván, az első Romanovok, I. Péter és sorban a többiek.”
Szvák 1993-ban Lihacsov akadémikust idézi, aki azt mondta, hogy „az orosz történelem axiómája az abszolutizmus. Itt legfeljebb arról lehet szó, és azért kell drukkolnunk, hogy a felvilágosult abszolutista kerüljön hatalomra”, majd egy öt évvel későbbi interjúban - orosz értelmiségiekre hivatkozva - kiegészíti: „azt szokták mondani, hogy az abszolutizmus az orosz politika megkerülhetetlen működési formája. Választani csak aközött lehet, hogy ez az abszolutizmus despotikus vagy felvilágosult legyen-e.” A történelem azt mutatja, hogy „ha Oroszországban nem működött az abszolutizmus, akkor mindig az anarchia fenyegette.” Érdemes megjegyezni, hogy a fejezetbe került írások zöme a gorbacsovi (1985 – 1991), illetve jelcini periódusban (1991- 1999) készült.
A másik kiemelt gondolatkör az orosz-magyar kapcsolatokhoz kötődik. Érdekes bepillantást nyerni e történelmi, kulturális, politikai kapcsolatok hullámzó természetébe. A rendszerváltozást követően az 1990-es években - sajnálatos módon - meglehetősen leépültek a magyar–orosz kapcsolatok. Érdemes megjegyezni, hogy a kötet írásainak jelentős része e “mélypont” utáni periódust elemzi.
Megjegyzem, hogy mindkét témakör kapcsolódó beszélgetéseinek fontos közös jellemzője a történeti múltból való utalás a mindenkori jelenre (XX. század, XXI. század), a kontextus. Például a gorbacsovi/jelcini peridus elhelyezése az orosz történelemben, az orosz-magyar kapcsolatok elemzése a Szovjetunió előtti illetve utáni (1990-es évekbeli) viszonyrendszerben vagy a szovjet/orosz-magyar kapcsolatok jellemzőinek követése a rendszerváltozás utáni kormányok viszonyában: a közeledés és a távolodás motivációja.
A második fejezet lebilincselő módon ad betekintést a – Szvák professzor által főkurátorként irányított - 2004/2005 évi oroszországi magyar évad előkészületeibe. Dokumentálja a megvalósulást, a reménykeltő hatást. Az egyik, Varsányi Gyulának adott interjúban Szvák professzor megjegyezte: „tizenöt évnyi lemaradásunk halmozódott fel az orosz kapcsolatok ápolásában, fejlesztésében, amiből ideje behozni valamit”, majd később „a magyar kultúrát olyan helyekre is elvittük, amelyeket elképzelni sem tudtunk, s gyakorlatilag az összes jelentős műfajt be tudtuk mutatni”. Ráadásul felnőtt egy új nemzedék, amelynek már ismerete sem volt arról, hogy mi történt az utóbbi időben Magyarországon.

Egyetemtörténet

A kötet egyetemtörténeti szempontból kiemelt jelentőséggel bír. A beszélgetések, az interjúk egyik, dominánsan a harmadik fejezetben felbukkanó eleme, a hazai történeti ruszisztika, mint multidiszciplináris tudományterület művelése és oktatása az ELTE-n. Szvák professzor saját elképzelései szerint – együtt gondolkodó társaival, Krausz Tamással, Szilágyi Ákossal, Sz. Bíró Zoltánnal és másokkal – tudományos társaságként 1990-ben megalakította a Magyar Ruszisztikai Egyesületet és annak tudományos műhelyeként a Magyar Ruszisztikai Intézetet, amely – és ezt érdemes megjegyezni – “helyet kapott” az ELTE BTK-n.
Ezen előzmények után 1995 végén az ELTE BTK-n megalakult a tanszéki jogosultságú Ruszisztikai Központ, amely 2006-ban felvette a Történeti Ruszisztikai Tanszék nevet, majd 2008 októberében létre jött a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ is. E központ részeként, 2009. februárban megnyílhatott a legkorszerűbb eszközökkel felszerelt Ruszisztikai Módszertani Kabinet és Könyvtár, amelyet az ELTE és az orosz állami Russzkij Mir Alapítvány közötti, 2008-ban aláírt szerződés tett lehetővé. Az alapítványt elnöki rendelettel 2007-ben hozták létre az orosz nyelv és kultúra megőrzésének és népszerűsítésének céljából.
A kötet nemcsak dokumentálja a szisztematikus munkával kiépített tudományos műhely fejlődésének egyes lépéseit, nemzetközileg elismert eredményeit 1990-től napjainkig, hanem bemutatja a központ részvételét az egyetemi oktatásban, a történelem szakos alap, mester és doktori képzésben.
A központhoz kötődik az egyetem- és felsőoktatás-történeti jelentőségű tény: 2010-től Magyarországon, az ELTE BTK-n megkezdődhetett a Ruszisztika MA(mester) képzés, amelyre Ruszisztika PhD képzés épül. Ahogyan Szvák professzor fogalmaz: „»Russian Studies«, amit csinálunk. Máshol a világban ez a szak van, ezért is akartam itthon is létrehozni. Ország- vagy egész pontosan »oroszság-ismeretnek« mondanánk, míg az orosz (szak) filológiai nyelvvel és irodalomtudománnyal foglalkozik”.
Összegezve, a beszélgetésekből még a laikus olvasó számára is egyértelművé válik, hogy a központ autentikus szellemi-intézményi bázis, orientációs pont, amely lehetőséget ad – széles értelemben – az orosz kultúra hiteles megismerésére, a történelmi-társadalmi-politikai folyamatok tényeken alapuló értelmezésére, segíti a „másik” kultúrájának megértését. Szvák professzor szavaival a magyar ruszisztika elismertségének, növekvő népszerűségének titka az, hogy „nem változó politikai rendszerekhez, hanem a korszakokon átívelő orosz kultúrához kötődik”.
A kötet természetesen a címben megjelölt témákról (Oroszországról, (Kelet-)Európáról, ruszisztikáról) szól. De az olvasó megismerheti az interjúalany ruszisztikában, történészként elért tudományos eredményeit, a felsőoktatás modernizálása vagy az orosz kultúra szakszerű megismertetése irányuló törekvéseit is. Markáns véleményt kapunk a tudomány/kultúra és a politika/hatalom viszonyáról, amelynek kiindulópontja a szakszerűség és az elfogulatlanság követelménye. Bepillantást kap az olvasó Szvák professzor sokféle szakmai és közéleti tevékenységébe, amelyet a közjó, a dolgok előremozdítása, a hiteles és megalapozott döntések kialakítása érdekében vállalt, végzett és végez.
A könyvet legalább kétszer ajánlott átolvasni. Először folyamatosan, talán a részletekre kevésbé fókuszálva. E módszerrel az olvasó a történelmi időben és a „mi időnkben” átfogó “képet”, áttekintést kap, megismeri a szerzőt és meggyőződhet arról, hogy jól választott. A második olvasás során az olvasónak kedve támadhat mélyebben utána olvasni, tájékozódni például az orosz történelem kiemelkedő személyiségeiről, az egyetemi „Russian Studies” szak részletes tartalmáról vagy a jelen kortárs orosz művészetről.
Örülök, hogy elkészült e könyv. Köszönöm, hogy elolvashattam és megismerhettem a szerzőt, akivel először személyesen rektorként találkoztam. Személyében nemcsak egy nemzetközileg elismert ruszista, sikeres kutató és elkötelezett egyetemi oktató, de egy olyan ember is bemutatkozik e kötet lapjain, aki a tényekre kíváncsi, az okokra, aki tudja, hogy dolga és felelőssége van és tudja, hogy „nem lelkendezhetek főállásban”.
(A szöveg a 2018. november 7-én, az ELTE BTK Szekfű Gyula könyvtárában, a kötet bemutatóján elhangzott méltatás szerkesztett változata.)
2018.11.18 16:29