Az őrületen innen és túl

Publikálás dátuma
2018.06.01 07:46
Ibsen Rosmersholm című darabjában az őrület egy adottság, az előadás főszerepében Imre Éva Fotók: Kolozsvári Magyar Színház
Fotó: /
Két előadással vendégszerepelt Budapesten a Kolozsvári Magyar Színház. Mindkét produkció a normalitás és az őrület határait feszegeti.

A legbelsőbb érzékeinkig hatol a kolozsvári teátrum Aki elzárja az éjszakát című előadása a Pesti Színházban. A sztori és a megvalósítás is eléggé extrém. Egy náci tiszt és a koncentrációs tábor egykori foglya több mint tíz évvel a háború után újra találkoznak. Viszonyuk a táborban nemi erőszakkal kezdődött. Mondhatni erős kezdés és a folytatás is bőven hordoz meglepetéseket. A forgatókönyvet és magát a rendezést is Nona Ciobanu jegyzi. A színpadi adaptációt Liliana Cavani Az éjszakai portás című filmje ihlette. A főhős ugyanis, az egykori náci tiszt éjszakai portásként dolgozik egy szállodában. A cselekmény is egy hotelszobában játszódik. És rögtön újra megjelenik az erőszak. A férfi nem engedi el a nőt. Ha úgy tetszik, ismét fogva tartja. A történet hamar túljut a józan ész határain. A nemből ugyanis igen lesz és újra nem. Hihetetlen érzelmi libikóka részesei lehetünk. Rendkívül intenzív a színészi játék. Györgyjakab Enikő és Viola Gábor szó szerint és áttételesen is pőrévé válnak, mindent levetnek magukról, nem csak a ruháikat, hanem a gátlásaikat, az előítéleteiket is. Van az előadásban egy nehezen felejthető rendkívül érzéki jelenet, amikor egymást etetik, vadul, szinte egymásba hatolva. A múltat azonban nem lehet eltörölni, az örökké ott kísért és beárnyékol mindent.

Az Aki elzárja az éjszakát című szenvedélyes előadásban Viola Gábor és Györgyjakab Enikő

Az Aki elzárja az éjszakát című szenvedélyes előadásban Viola Gábor és Györgyjakab Enikő

A kolozsvári társulat másik budapesti vendégjátéka a Vígszínházban már a játékidejével is meglepetést keltett, hiszen a Rosmersholm című Ibsen darabot csaknem négy órán keresztül játszották. Andriy Zholdak rendező egy merész és akár önkényesnek is mondható gesztust tett, mégpedig a két főszereplőt Rebekka Westet (Imre Éva) és Johannes Rosmert (Bodolai Balázs) főként az előbbit úgy állítja be, mint akik a férfi felesége öngyilkossága után az őrületbe menekülve próbálják túlélni a szörnyű tragédiát. Nagyon sok a néma ismétlődő gesztus. Imre Éva pedig nagyon sokféle árnyalatát, színét mutatja az őrületnek. A nő felkínálkozásától a kényszeres cselekvésekig sok mindent látunk és előbb-utóbb beavatódunk. Részesévé válunk az őrületnek, bevon bennünket is ez az egész megmagyarázhatatlan kibillenés. A rendező és Daniel Zholdak által jegyzett játéktér főként a Vígszínház hatalmas színpadán fokozza azt az érzést, hogy itt valami földön túli erők mozgatják a szereplőket. Ahogy például beomlik a tető, a kövek zuhanása azt érzékeltetik, hogy itt bizony minden megtörténhet. Az előadás azt is felveti, hogy a rendezői instrukcióknak lehet határt szabni, vagy egy színésznek teljesen alá kell-e minden esetben rendelnie magát a rendezői igénynek. Többek között erről is lehetne beszélgetni a hamarosan kezdődő Pécsi Országos Színházi Találkozón, ahová beválogatták a produkciót.

Infó: A Kolozsvári Magyar Színház vendégjátékai

Aki elzárja az éjszakát - Rendező: Nona Ciobanu, Pesti Színház

Rosmersholm - Rendező: Andriy Zholdak, Vígszínház

2018.06.01 07:46

A színkeverés mesterei a Müpában

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:49

Fotó: Müpa/
A kiváló kölni zenekar kivételesen bőkezűen bánt a hangszínekkel mind Mendelssohn, mind Mahler művének előadása során.
Isabelle Faust Kurtág Doloroso című művét játszotta ráadásként, ezzel tovább erősítette a kontúrjait annak a képnek, amit a versenymű előadójaként rajzolt fel magáról. Megmutatta ismét, hogy a hegedülésben a hangszeres játék csak eszköz, a lényeg, hogy értékes műveket játsszunk, a bennük rejlő gondolatokra irányítva a figyelmet. A német hegedűs a rá jellemező technikai fölénnyel szólaltatta meg Mendelssohn közismert dallamait is, ez, és a szintén sokszor hangoztatott elmélyült előadásmódja azonban arányban állt egymással, utóbbi nem telepedett rá a műre. Az első tétel fülbemászó dallamait, a lassútétel melankóliáját, a zárótétel könnyedségét a helyén kezelte, szép és elismerésre méltó olvasatát kivitelezve a darabnak. Már itt kiderült, a Gürzenich zenekar átlagon felüli képességekkel rendelkezik a hangszínek kikeverése terén: sokszor hívta fel legalább olyan erővel fel magára a figyelmet, mint a szólista.
A zenekar messzire nyúló hagyományokkal rendelkezik, ők mutatták be 1904-ben a Mahler szimfóniát is a szerző vezényletével. François-Xavier Roth négy éve áll a zenekar élén, és úgy tűnik, nem nyúlt mellé a város, amikor zeneigazgatónak választotta – ő az opera vezetőkarmestere is – az egykori fuvolistát. Olyan forradalmi tett is fűződik nevéhez, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozatának korabeli hangszereken való előadása, a mű bemutatójának százéves évfordulója tiszteletére hat évvel ezelőtt. Ilyenkor persze el kell hagyni a Roger Norrington által sokszor kárhoztatott vibrátózást, vagy legalább is korlátok közé kell szorítani, hogy az általa „hollywoodi glamournak" nevezett megszólalási mód ne telepedjen rá hangzásra. Ez az olyan csillogó-villogó mai hangszerek használatakor is fontos, mint amilyenekkel most ült ki a színpadra a zenekar, mert ez kell ahhoz, hogy Mahler néha kegyetlenül metsző szólamai kiteljesedhessenek. Kiváló volt a rézfúvós szekció, ha szólózni, ha együttesen harsogni (nem harsánykodni) kellett, de nem maradtak el tőlük a fuvolások, klarinétosok, oboások és a fagottosok sem. Olyan szintű zenekari munka volt ez, ami már önmagában is sikerre ítéli egy olyan hatalmas - majd hetven perces - bonyolult mű előadását, mint az 5. szimfónia. Nehézségekkel teli utat kell bejárniuk a zenészeknek, az első tétel kezdő trombitaszólójától,a gunyoros gyászindulótól, a szerelmi vallomásként írt Adagiettón, és a többi tételen keresztül a zárótétel kontrapunktikus forgatagán át az utolsó hangig. Ha egy zenekar képes ezt a gazdagságot a maga teljességében, hiányosságok nélkül bemutatni, már nagyon sokat tett az élményért. De a kölniek ennél szerencsére jóval többre voltak képesek, a hangszíneik sokszor önálló előadói alkotóeszköznek tűntek. François-Xavier Roth csak azt a kérlelhetetlen élességet nem tudta hozni, ami a legjobb előadásainak sajátja. Hiányzott az a bizonyos életigenlés, ami az Alma Mahler iránti szerelem tükröződése, ami a sokszor kegyetlen hangzások után sejlik fel. E kettősséget kontúrosabban lehetett volna érzékeltetni. Infó: Mahler 5. szimfónia Isabelle Faust hegedű Gürzenich Zenekar Karmester: François-Xavier Roth Február 15. Müpa 
2019.02.17 15:49

A popkultúra átütő ereje - Újra Budapesten koncertezett Guido és Maurizio de Angelis

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:32

Fotó: MTI/ Mohai Balázs
Guido és Maurizio de Angelis újabb budapesti fellépése nem csupán egy koncert volt. Már a két évvel ezelőtti produkciójuknál is egyértelmű volt, hogy itt nem csak a zene a fontos, a dalok túlmutatnak önmagukon. A két olasz dalszerző és előadó ugyanis számos Bud Spencer mozis örökzöldnek írta a zenéjét. Így tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy az ítész mit gondol a zenék virtuozitásáról (vagy annak hiányáról), mivel ezek a nóták alapvetően nem színpadra, hanem filmzenének készültek. Tehát egy egészestés mozgókép atmoszférájának az erősítésére. Mivel Magyarországon a tévékultúra tett arról, hogy Bud Spencer és Terence Hill pofozkodós filmjeit még az is kívülről fújja, akinek nem állt szándékában rajongóvá válni, de nem tudta kikerülni a popkulturális nyomást. Így az is meghatódik a címadó dallamok felhangzásakor, aki nem tudja kívülről az összes Piedone epizódot. De így van ez Guido és Maurizio de Angelis a magyar piacon szintén kultikussá lett Sandokan című tévésorozat főcímdalával is, melynek magyarosított változatát annak idején a Neoton Família is nyomta – bárcsak feledni tudnám ezt az élményt. De nem ez volt az este csúcspontja, hanem a Különben dühbe jövünk című filmben felhangzó nóta, a Dune Buggy, amely kisebb táncot is generált az amúgy ültetős koncerten. A koncert sztárvendége maga Terence Hill volt, aki szerencsére nem énekelt, inkább csak mesélt a Bud Spencerrel való közös élményeiről, arról, hogy mennyire tiszteli Guido és Maurizio de Angelis-t és persze a kortársukat, Ennio Morricónét, akivel a Nevem: Senki című produkcióban dolgozott együtt. Sajnos, ahhoz túl távol voltam, hogy megkérdezhessem: Sergio Leone csak besegített, vagy titokban tényleg ő rendezte ezt a filmet? De Hill nem is ezért volt itt elsősorban, hanem azért, mert ő volt az arca és védnöke a annak a jótékonysági akciónak, ami a koncerten zárult: egy eredeti (nem a Különben dühbe jövünk-ben rommá tört) autóra, a Dune Buggy-ra lehetett licitálni, a befolyt összeget pedig a Heim Pál Gyermekkórház kapja meg.  Infó: Guido and Maurizio de Angelis február 16. Papp László Budapest Sportaréna
2019.02.17 15:32
Frissítve: 2019.02.17 18:11