Túlélőtábor

Hogy hol van erre pénz, táborhely, túlóradíj, és hogy mi fogja garantálni az értelmes tevékenységet, arról egyelőre senki sem tud semmit

Engem rendszerint mentő vitt haza az úttörőtáborból: pompás pszichoszomatikus betegségeket tudtam ugyanis kapni a hóttunalmas nyaralásokon. Aztán meg citromsárga voltam az irigységtől, amikor pár évvel később láttam, hogy a húgomat kalandjátékokkal és izgalmas versenyekkel szórakoztatják a saját iskolája úttörővezetői.

Az úttörők mára erősen kimentek a divatból, az iskolai táborozásnak azonban a hírek szerint épp most jön el a reneszánsza: úgy tűnik, ebben az álcában kerít sort a tanév meghosszabbítására az oktatási kormányzat. Ami tankönyvi példája lesz a megszokottan sunyi fideszes döntéshozásnak. Hiszen a konfliktushelyzet évtizedek óta adott, és meg lehetne ezt normálisan is oldani.

A két és fél hónapos nyári szünet sokak szerint nem jó (a szülő kínlódik, mert neki sokkal kevesebb a szabadsága, és nincs pénze méregdrága táborokra, ráadásul a gyerek ennyi idő alatt túl sokat felejt mindabból, amit az iskolában megtanítottak neki); mások szerint rendben van ez így (a cinikus vicc szerint mondjunk három dolgot, amiért megéri tanárnak lenni - június, július, augusztus). Ideális helyzetben a kormányzat ilyenkor társadalmi vitát kezdeményez, mindenkinek tesz valamilyen gesztust, aztán bevezeti a körültekintően kialakított új rendszert.

Nálunk meg kiszivárog, hogy lesz még két hét tábor.

Hogy hol van erre pénz, táborhely, túlóradíj, és hogy mi fogja garantálni az értelmes tevékenységet, arról egyelőre senki sem tud semmit. Ahogy azt sem, hogy eszébe jut-e a döntéshozónak: azok a gyerekek, akik leginkább rászorulnának a környezetváltozásra, az élményekre, az inspiratív játékokra és nem utolsó sorban a változatos, minőségi táplálkozásra, rendszerint olyan iskolákba járnak, ahová rátermett és lelkes pedagógus mellett tisztasági falfestés sem jut, nem hogy személyiségfejlesztő kalandtábor. Márpedig ha a kormányzat nem az ő érdeküket nézi, akkor ott leszünk, ahol eddig. A budai gyerekeknek lesz még egy lovastáboruk, a cigánysoron meg további két hétig aszalják majd a kölyköket a poros iskolaudvaron.

2018.06.13 08:12

Értünk, ellenünk

Mielőtt a magyar kormány képviselője kiutazott volna a katowicei klímacsúcsra, az állami médiában bejelentették, hogy Magyarország nem csatlakozik az egyszer használatos műanyagtermékek visszaszorítását célzó uniós kezdeményezéshez. Megvédik – úgymond – az embereket, merthogy az eldobós nejlonzacskók eltűnése akár 6-7 forinttal is emelhetné egy zsömle árát. 
Túltéve magunkat hazugságon – ha a zsömlét az otthonról hozott szatyorba rakom, az ingyen van –, meg azon a tényen, hogy a MOL csoport alapanyagbeszállítói pozíciói is kaptak itt egy kis populizmusba csomagolt hatalmi megtámogatást, érdemes a hazai politika nyomorúságai fölé emelkedni egy pillanatra. Végignézni a műanyaghulladékba éppen belefulladó világon (már a csecsemők vérében és a sarki gleccserek vizében is mikroműanyag úszkál), meg a fejünk fölött egyre vastagodó szén-dioxid-köpenyen, amelyet jelentős részben az egyszer használatos tárgyak gyártása közben állítunk elő, és elgondolkodni, hova vezetnek ezek a folytonos megvédések. 
Merthogy Katowicében az amúgy is döcögős klímaharc károsnak mondott mellékhatásaitól is megvédett minket a kormány, azt az előremutató álláspontot képviselve: oldják meg mások. Igaz, miközben az egyik kezével vitézül harcolt értünk (?), a másikkal a másfélszeresére emelte a vállalkozóknak és vállalatoknak eladott villanyáram árát, ami valamivel erőteljesebben befolyásolja majd a zsömle árát, mint a szemetelés jogát továbbra is biztosító zacskók. 
Az élet bonyolult: mióta az áramot is Mészáros és társai árulják, már nem olyan sürgős a rezsicsökkentés – mellesleg a nevezett úr mátrai erőműve egymagában a hazai üvegházgáz-kibocsátás tizedét adja –, a klíma meg majdcsak meglesz valahogy, amíg a Tiborcz-gyerek meg nem erősödik annyira a napelem-ágazatban, hogy a Föld (és az Orbán-család) jövőjére is figyelhessünk végre.
2018.12.17 08:34
Frissítve: 2018.12.17 08:38

Oda sújt, ahova köll

Hagyják pecázni Áder Jánost! Egy szakszervezetnek kéne a legjobban tudnia, hogy mindenkit csak arra szabad foglalkoztatni, amire alkalmas. Áderről például köztudott, hogy a lehűlt vízből tud csukát fogni. Tökéletesen értelmetlen pótcselekvés tehát, hogy Kordás János, a szakszervezeti szövetség elnöke levélben kérlelje a bajszos szaracénunkat, hogy ugyan ne írja már alá a magyar munkásból kizsigerelt jövő rokkantját csináló túlóratörvényt.  
Egyébként meg a tárgyalások ideje elmúlt. Különösen, hogy el sem kezdődött. Lényegében csak annyi történt, hogy a multinacionális nagytőkét kiszolgáló rezsim Kósa Lajosai a BMW szélvédője mögül köptek egy hegyeset, íveset a munkások lába elé. Na lépd át, melós, ha mered!
Nos, a diákok magukra vették a célzást, és átléptek rajta, sőt menetelni, tüntetni indultak a hidegben. És nem félnek könnygáztól, gumibottól, és az sem érdekli őket, ha kereszténygyűlölőnek, tolvajnak, külföldi felforgatónak hazudja őket a megannyi köpködő száj. Azonban egyedül nem tudnak győzni. Ők lehetnek az akarat, de az erő a sok tízezer munkást tömörítő szakszervezeteknél van.  Pont elég, ha a néhány jó munkásember pár kocsival elállja műszakváltáskor a gyár bejáratát. Vagy egyszerűen csak beszüntetik a munkát. Lobogtathatja a konfekcióöltönyhöz szabott fideszes honatya a kiherélt sztrájktörvényét, a paragrafusoktól még nem indul be Herr Jürgen szerelősora. 
És akkor Herr Jürgen esetleg feltelefonálja a parlamenti kitartottjait, hogy langsam spazieren. Talán itt sem kellene kizsarolni a magyar melósból azt, amit odahaza már nem mernek.
És a sok tízezer szakszervezeti munkás elviheti a hírt a vidékre, oda, ahová már csak velejéig hazug köztelevízió és a Fidesz szennysajtója jut el, hogy azok a diákok értük is küzdenek. És hogy a vidék népének nem a messziről jött menekültek, hanem saját népük politikus parazitái ellen kell védekezniük.  És egyáltalán: beszélhetnek igazságról, ott, ahol már csak a hazugság jelenti a valóságot.
2018.12.17 08:34
Frissítve: 2018.12.17 08:40