Bártfai Gergely: Az arab számok útján (Mit köszönhet az iszlámnak a keresztény Európa?)

Publikálás dátuma
2018.06.16. 09:22
A FIBONACCI-SZÁMOK ÁBRÁZOLÁSA az ugyancsak róla elnevezett spirálon

Kínos tudatlanságot árul el jó néhány pécsi járókelő egy népszerű videón, amikor azzal rémisztgetik, hogy 2019-től az Európai Unió kötelezően bevezeti az arab számokat: "Nekem jók a magyar számok!" A tragikomikus elutasító válaszok egész másról szólnak: aktuálpolitikáról, indulatokról, tájékozatlanságról. De ha már itt tartunk, beszéljünk számjegyeink eredetéről. Arról, hogy az arab-iszlám aranykor nagyban befolyásolta Európa szellemi fejlődését.

Korona és abakusz

Mindjárt az elején szögezzük le, az arab számokat nem az arabok "találták ki". Olyannyira, hogy hivatalosan hindu–arab számírásnak nevezik a rendszert, arabul pedig "indiai számoknak". Az eredeti alakjukban ma már alig felismerhető jeleket Indiában kezdték használni, még Krisztus kora előtt. Onnan arab közvetítéssel, a terjeszkedő iszlámmal kerültek Európába a perzsa származású matematikus, Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi révén. Az első évezred vége felé már ezekkel számoltak az arab uralom alatt álló Ibériai-félszigeten, a Córdobai Kalifátusban is. Ottani tanulmányútján, 968 körül ismerte meg az "arab számokat" kora egyik legnagyobb hatású európai tudósa, Gerbert d'Aurillac bencés szerzetes, akit később pápává választottak II. Szilveszter néven. Az egyházfő azzal írta be magát történelmünkbe, hogy elismerte a feudális magyar állam függetlenségét, koronát küldött István királynak, megalapította az esztergomi érsekséget. De az is ő volt, aki elterjesztette a keresztény világban az arab számok használatát, minthogy tapasztalatból tudta: sokkal könnyebb dolgozni velük, mint a körülményes római számokkal. Bevezette az egyszerű számológépet, az abakuszt is, amelyet szintén al-Andaluszban (Andalúzia; az Ibériai-félsziget muszlimok uralta része - a szerk.) ismert meg.

Az ifjú francia szerzetest alighanem lenyűgözte, amit al-Andaluszban látott. A Córdoba–Sevilla–Granada "aranyháromszög" az iszlám kultúra pezsgő szellemi központja volt az idő tájt. Virágoztak a tudományok: a matematika, a filozófia, a csillagászat, az orvoslás, illetve a modern vegyészetet megalapozó alkímia. Általános volt a vallási türelem; a "Könyv népe", azaz az ábrahámi monoteisták, zsidók és keresztények szabadon gyakorolhatták vallásukat. Az arab hódítók technológiai újításokat is bevezettek, például a hajózásban és a földművelésben. Új gyümölcsöket, zöldségeket hoztak magukkal a spenóttól a padlizsánig. Kiemelkedő volt díszítőművészetük; geometrikus mintáik, ornamentikáik részben azért fejlődhettek tökélyre, mert az iszlám vallás tiltotta az emberábrázolást. Szőnyegszövésüket is a középkorban kezdték csodálni: a keleti (perzsa) szőnyeg a jólét jelképe lett az európai fejedelmek, főurak, dúsgazdag kereskedők palotáiban. Hosszan lehetne még sorolni a példákat, de mindennél többet mondnak a korszak építészeti emlékei, a több mint ezer év távlatából is lenyűgöző córdobai nagymecset, a sevillai Alcázar palota, a granadai Alhambra erőd.

A szellem Ezeregyéjszakája

Az "iszlám aranykora", az arab világ 8. századi gazdasági-kulturális felvirágzása a középkor egyik legváratlanabb fejleménye. Azé a középkoré, amelynek Európában a "sötét" az állandó jelzője. Semmi sem utalt arra, hogy a kietlen sivatagban óriási hatású kultúra születik. Amikor 610 táján színre lépett Mohamed, Arábia terra incognita volt, félreeső, érdektelen hely. A hatalmas félszigetnek nem volt se figyelemre méltó terméke, se nyersanyaga; a folyékony arany, a kőolaj akkor még semmit sem ért. (A kincs a víz volt, ezért övezte kultikus tisztelet a mekkai oázis kútját a Kába kövénél már jóval azelőtt.) Mégis elképesztő dolog történt: a vallásalapító próféta tanítása, az iszlám szédítő ütemben terjedt el alig száz év alatt a Pireneusoktól a Himalájáig. A siker egyik nyilvánvaló oka a hatékony haderő, "az iszlám kardja", de ez önmagában kevés lett volna. Az egyéb tényezőkről vitáznak a történészek; átfogó, széles körben elfogadott magyarázat nincs.

Mecset, alkohol, razzia
Mi a közös ebben a három főnévben? Az, hogy mindhárom arab eredetű. Több tucatnyi szót vettünk át az arab nyelvből, gyakran török közvetítéssel. Nem meglepő, hogy ezek közé tartozik a kalifa, a mecset, a minaret, a beduin, a handzsár és a hárem. Azt már kevesebben gondolnák, hogy arab eredetű az alkohol, dohány, kávé, hasis és mámor szavunk is. Akárcsak a majom, papagáj, gazella; tárkony, sáfrány, gyömbér; karton, kátrány, szatén; matrac, tarifa, zseb; haramia, razzia, dutyi.

Az iszlám földrajzi terjeszkedés távoli kultúrák között teremtett kapcsolatot, ez a kölcsönhatás alapozta meg az aranykort. Néhány esztendő leforgása alatt az arabok meghódították Damaszkuszt (636), Jeruzsálemet (638) és Alexandriát (642). Keleten Perzsia és India felé indultak a hódítók. Új fővárosukban, Bagdadban megalapították a Bölcsesség Házát. A kalifák fejedelmi könyvtára idővel akadémiává fejlődött, ahol a legnagyobb elmék tanítottak, tanultak és vitáztak, áramlott a tudás keletről, nyugatról. Sőt a múltból is. Arabra fordították az ókori görögök bölcsességét, amit a középkori keresztény Európában pogányságnak bélyegeztek és elutasítottak. Arisztotelész, Püthagorasz, Platón, Eukleidész, Hippokratész műveit közvetítőként e fordítások őrizték meg a Nyugatnak, amely századokkal később, a reneszánsz idején fedezte fel újra az antik kultúrát. A Bölcsesség Házában alkotott a már említett al-Hvárizmi, számjegyeink mellett tőle származik az algebra és az algoritmus kifejezés is.

Európába 711-ben jutottak el az arabok, Észak-Afrika felől, a Földközi-tengeren át. Azt a sziklát, amely az átkeléshez használt tengerszoros innenső oldalát őrizte, a flotta parancsnokáról Tárik hegyének (Dzsebel al-Tárik) nevezték el, mi már Gibraltár formában ismerjük. Az előrenyomulást a belviszályok sem hátráltatták, pedig Mohamed utódlása kettészakította a mozgalmat – a szunnita-síita ellentét azóta is meghatározó a muszlimok között. Az arab világ tündöklése csúcsán sem volt egységes birodalom: Bagdadban az Abbászida dinasztia kalifái, Córdobában esküdt ellenségeik, az Omajjádok uralkodtak csaknem három évszázadon át (756–1031). Ez volt az ibériai aranykor, amelyet végül a berber Almorávidák hatalomra jutása zárt le tragikus módon.

Az iszlám másik arca

A berber uralkodóház korában az iszlám új, fanatikus és félelmetes arcát mutatta meg. Zsidókat mészároltak le, keresztényeket hurcoltak marokkói rabszolgasorba. Hosszú, véres háború, a rekonkviszta (reconquista - visszahódítás) végén foglalta vissza az utolsó andalúziai emirátust Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella királysága Amerika felfedezésének évében, 1492-ben. Ezután Európa évszázadai következtek a világtörténelemben. De a keresztény uralom nem hozta vissza a virágkort spanyol földön: a mórokat, zsidókat elűzték, az eretnekeket az inkvizíció üldözte. Az egyház sötétre festette a hódoltság teljes hét évszázadát – részben ezért is kevéssé közismert, hogy mit köszönhet kultúránk az araboknak. Bagdadban tatárjárás vetett véget az aranykornak: Hulagu (Hülegü) kán hordái dúlták fel az Ezeregyéjszaka mesés világát 1258-ban.

De térjünk vissza a számokhoz. II. Szilveszter pápa számjegyírási reformja még nem tartalmazta a zseniális újítást, a nullát. Ezt kétszáz évvel később egy másik nagy matematikus hozta be Európába, szintén az arab világból. Gazdag itáliai kereskedő fia volt Leonardo Fibonacci, Algírban töltötte fiatal éveit, ott ismerkedett meg a nullával – amely nélkül nincs helyiérték-alapú számtan, és nem létezhetne napjaink digitális forradalma sem. Fibonacci a Liber Abaci című művének (1202) köszönhette hírnevét, ma inkább az általa leírt számsorozatról ismerjük, ha ugyan nem a Da Vinci-kód című bestsellerből. Ezek is csak Európában voltak újdonságok: a nulla fogalmát a perzsák már az ókorban, évszázadokkal a keresztény időszámítás kezdete előtt ismerték, a Fibonacci-számokat pedig ősi szanszkrit szövegek sorolják először. Ám a tudást megint csak az arabok közvetítették.

Búcsúzóul áruljuk el, mi lett volna a szabatos válasz a bevezetőben említett videó beugratós kérdésére. Magyarországon több mint ötszáz éve vannak használatban az arab számjegyek. Az első írásos emlék V. László király pecsétjén látható, 1456-ból. Abból az évből, amikor Hunyadi János Nándorfehérvárnál feltartóztatta az oszmán-törökök balkáni előrenyomulását – de ez már egy egészen másik fejezet a keresztény–muszlim kapcsolatok történetében.

A palermói hárem
Fibonacci nagyra becsült vendég volt a palermói királyi udvarban, ahol példátlan módon hatott egymásra a görög, a latin és az arab műveltség. Négyzetszámokról írt művét II. Frigyes német-római császárnak ajánlotta, aki maga is tudós hírében állt. Az uralkodó sokoldalúsága ámulatba ejtette kortársait, Stupor mundinak ("a világ csodája") nevezték. Nietzsche szerint ő volt "az első európai". Multikulti közegben nőtt fel Szicíliában. Hat nyelven beszélt, köztük arabul. Barbarossa Frigyes unokája volt, de világképét inkább anyai, normann öröksége határozta meg: a német birodalmi ügyeknél fontosabb volt neki a Mediterráneum. Felvilágosult uralkodóként tartják számon, akit érdekelt az orvostudomány; méltatói ritkán említik, hogy élő embereken, rendszerint foglyokon kísérletezett. Könyvet írt a solymászatról (De arte venandi cum avibus). Hosszú regnálásának (1198–1250 között volt Szicília királya) nagy sikerét vértelen keresztes hadjáratban érte el, megkaparintotta Jeruzsálemet, Názáretet és Betlehemet. Nem törődött a pápai átokkal, az arab szokásokat és viszonyokat jól ismerte, ravasz diplomáciával megalkudott "az ellenséggel", az egyiptomi szultánnal a keresztény szent helyek átadásáról. Megcsodálta a Sziklamecsetet a Templomhegyen; régészeti szenzációt keltett Izraelben, amikor előkerült látogatásának arab nyelvű, 800 éves emléktáblája. Ismerte és tisztelte az iszlámot, de ha a hatalmának megszilárdításáról volt szó, nem ismert tréfát: húszezer szaracén alattvalóját telepítette ki Szicíliáról. Fényűző, keleties udvartartásához a tudósok, művészek, mutatványosok és egzotikus állatok mellett hárem is tartozott.



Kínos tudatlanságot árul el jó néhány pécsi járókelő egy népszerű videón, amikor azzal rémisztgetik, hogy 2019-től az Európai Unió kötelezően bevezeti az arab számokat: "Nekem jók a magyar számok!" A tragikomikus elutasító válaszok egész másról szólnak: aktuálpolitikáról, indulatokról, tájékozatlanságról. De ha már itt tartunk, beszéljünk számjegyeink eredetéről. Arról, hogy az arab-iszlám aranykor nagyban befolyásolta Európa szellemi fejlődését.

Korona és abakusz

Mindjárt az elején szögezzük le, az arab számokat nem az arabok "találták ki". Olyannyira, hogy hivatalosan hindu–arab számírásnak nevezik a rendszert, arabul pedig "indiai számoknak". Az eredeti alakjukban ma már alig felismerhető jeleket Indiában kezdték használni, még Krisztus kora előtt.

Abdalláh Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi arabul alkotó perzsa tudós, matematikus volt, a IX. században élt

Abdalláh Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi arabul alkotó perzsa tudós, matematikus volt, a IX. században élt

Onnan arab közvetítéssel, a terjeszkedő iszlámmal kerültek Európába a perzsa származású matematikus, Muhammad ibn Músza al-Hvárizmi révén. Az első évezred vége felé már ezekkel számoltak az arab uralom alatt álló Ibériai-félszigeten, a Córdobai Kalifátusban is. Ottani tanulmányútján, 968 körül ismerte meg az "arab számokat" kora egyik legnagyobb hatású európai tudósa, Gerbert d'Aurillac bencés szerzetes, akit később pápává választottak II. Szilveszter néven. Az egyházfő azzal írta be magát történelmünkbe, hogy elismerte a feudális magyar állam függetlenségét, koronát küldött István királynak, megalapította az esztergomi érsekséget. De az is ő volt, aki elterjesztette a keresztény világban az arab számok használatát, minthogy tapasztalatból tudta: sokkal könnyebb dolgozni velük, mint a körülményes római számokkal. Bevezette az egyszerű számológépet, az abakuszt is, amelyet szintén al-Andaluszban (Andalúzia; az Ibériai-félsziget muszlimok uralta része - a szerk.) ismert meg.

DOMBORMU II. SZILVESZTER SÍREMLÉKÉN Koronát küldött István királyunknak (alul)

DOMBORMU II. SZILVESZTER SÍREMLÉKÉN Koronát küldött István királyunknak (alul)

Az ifjú francia szerzetest alighanem lenyűgözte, amit al-Andaluszban látott. A Córdoba–Sevilla–Granada "aranyháromszög" az iszlám kultúra pezsgő szellemi központja volt az idő tájt. Virágoztak a tudományok: a matematika, a filozófia, a csillagászat, az orvoslás, illetve a modern vegyészetet megalapozó alkímia. Általános volt a vallási türelem; a "Könyv népe", azaz az ábrahámi monoteisták, zsidók és keresztények szabadon gyakorolhatták vallásukat. Az arab hódítók technológiai újításokat is bevezettek, például a hajózásban és a földművelésben. Új gyümölcsöket, zöldségeket hoztak magukkal a spenóttól a padlizsánig. Kiemelkedő volt díszítőművészetük; geometrikus mintáik, ornamentikáik részben azért fejlődhettek tökélyre, mert az iszlám vallás tiltotta az emberábrázolást. Szőnyegszövésüket is a középkorban kezdték csodálni: a keleti (perzsa) szőnyeg a jólét jelképe lett az európai fejedelmek, főurak, dúsgazdag kereskedők palotáiban. Hosszan lehetne még sorolni a példákat, de mindennél többet mondnak a korszak építészeti emlékei, a több mint ezer év távlatából is lenyűgöző córdobai nagymecset, a sevillai Alcázar palota, a granadai Alhambra erőd.

A szellem Ezeregyéjszakája

Az "iszlám aranykora", az arab világ 8. századi gazdasági-kulturális felvirágzása a középkor egyik legváratlanabb fejleménye. Azé a középkoré, amelynek Európában a "sötét" az állandó jelzője. Semmi sem utalt arra, hogy a kietlen sivatagban óriási hatású kultúra születik. Amikor 610 táján színre lépett Mohamed, Arábia terra incognita volt, félreeső, érdektelen hely. A hatalmas félszigetnek nem volt se figyelemre méltó terméke, se nyersanyaga; a folyékony arany, a kőolaj akkor még semmit sem ért. (A kincs a víz volt, ezért övezte kultikus tisztelet a mekkai oázis kútját a Kába kövénél már jóval azelőtt.) Mégis elképesztő dolog történt: a vallásalapító próféta tanítása, az iszlám szédítő ütemben terjedt el alig száz év alatt a Pireneusoktól a Himalájáig. A siker egyik nyilvánvaló oka a hatékony haderő, "az iszlám kardja", de ez önmagában kevés lett volna. Az egyéb tényezőkről vitáznak a történészek; átfogó, széles körben elfogadott magyarázat nincs.

Mecset, alkohol, razzia
Mi a közös ebben a három főnévben? Az, hogy mindhárom arab eredetű. Több tucatnyi szót vettünk át az arab nyelvből, gyakran török közvetítéssel. Nem meglepő, hogy ezek közé tartozik a kalifa, a mecset, a minaret, a beduin, a handzsár és a hárem. Azt már kevesebben gondolnák, hogy arab eredetű az alkohol, dohány, kávé, hasis és mámor szavunk is. Akárcsak a majom, papagáj, gazella; tárkony, sáfrány, gyömbér; karton, kátrány, szatén; matrac, tarifa, zseb; haramia, razzia, dutyi.

Az iszlám földrajzi terjeszkedés távoli kultúrák között teremtett kapcsolatot, ez a kölcsönhatás alapozta meg az aranykort. Néhány esztendő leforgása alatt az arabok meghódították Damaszkuszt (636), Jeruzsálemet (638) és Alexandriát (642). Keleten Perzsia és India felé indultak a hódítók. Új fővárosukban, Bagdadban megalapították a Bölcsesség Házát. A kalifák fejedelmi könyvtára idővel akadémiává fejlődött, ahol a legnagyobb elmék tanítottak, tanultak és vitáztak, áramlott a tudás keletről, nyugatról. Sőt a múltból is. Arabra fordították az ókori görögök bölcsességét, amit a középkori keresztény Európában pogányságnak bélyegeztek és elutasítottak. Arisztotelész, Püthagorasz, Platón, Eukleidész, Hippokratész műveit közvetítőként e fordítások őrizték meg a Nyugatnak, amely századokkal később, a reneszánsz idején fedezte fel újra az antik kultúrát. A Bölcsesség Házában alkotott a már említett al-Hvárizmi, számjegyeink mellett tőle származik az algebra és az algoritmus kifejezés is.

Európába 711-ben jutottak el az arabok, Észak-Afrika felől, a Földközi-tengeren át. Azt a sziklát, amely az átkeléshez használt tengerszoros innenső oldalát őrizte, a flotta parancsnokáról Tárik hegyének (Dzsebel al-Tárik) nevezték el, mi már Gibraltár formában ismerjük. Az előrenyomulást a belviszályok sem hátráltatták, pedig Mohamed utódlása kettészakította a mozgalmat – a szunnita-síita ellentét azóta is meghatározó a muszlimok között. Az arab világ tündöklése csúcsán sem volt egységes birodalom: Bagdadban az Abbászida dinasztia kalifái, Córdobában esküdt ellenségeik, az Omajjádok uralkodtak csaknem három évszázadon át (756–1031). Ez volt az ibériai aranykor, amelyet végül a berber Almorávidák hatalomra jutása zárt le tragikus módon.

Az iszlám másik arca

A berber uralkodóház korában az iszlám új, fanatikus és félelmetes arcát mutatta meg. Zsidókat mészároltak le, keresztényeket hurcoltak marokkói rabszolgasorba. Hosszú, véres háború, a rekonkviszta (reconquista - visszahódítás) végén foglalta vissza az utolsó andalúziai emirátust Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella királysága Amerika felfedezésének évében, 1492-ben. Ezután Európa évszázadai következtek a világtörténelemben. De a keresztény uralom nem hozta vissza a virágkort spanyol földön: a mórokat, zsidókat elűzték, az eretnekeket az inkvizíció üldözte. Az egyház sötétre festette a hódoltság teljes hét évszázadát – részben ezért is kevéssé közismert, hogy mit köszönhet kultúránk az araboknak. Bagdadban tatárjárás vetett véget az aranykornak: Hulagu (Hülegü) kán hordái dúlták fel az Ezeregyéjszaka mesés világát 1258-ban.

De térjünk vissza a számokhoz. II. Szilveszter pápa számjegyírási reformja még nem tartalmazta a zseniális újítást, a nullát. Ezt kétszáz évvel később egy másik nagy matematikus hozta be Európába, szintén az arab világból. Gazdag itáliai kereskedő fia volt Leonardo Fibonacci, Algírban töltötte fiatal éveit, ott ismerkedett meg a nullával – amely nélkül nincs helyiérték-alapú számtan, és nem létezhetne napjaink digitális forradalma sem. Fibonacci a Liber Abaci című művének (1202) köszönhette hírnevét, ma inkább az általa leírt számsorozatról ismerjük, ha ugyan nem a Da Vinci-kód című bestsellerből.

FIBONACCI, ALIAS LEONARDO DI PISA - A nullát is ő hozta be Európába az arab világból

FIBONACCI, ALIAS LEONARDO DI PISA - A nullát is ő hozta be Európába az arab világból

Ezek is csak Európában voltak újdonságok: a nulla fogalmát a perzsák már az ókorban, évszázadokkal a keresztény időszámítás kezdete előtt ismerték, a Fibonacci-számokat pedig ősi szanszkrit szövegek sorolják először. Ám a tudást megint csak az arabok közvetítették.

A FIBONACCI-SZÁMOK ÁBRÁZOLÁSA az ugyancsak róla elnevezett spirálon

A FIBONACCI-SZÁMOK ÁBRÁZOLÁSA az ugyancsak róla elnevezett spirálon

Búcsúzóul áruljuk el, mi lett volna a szabatos válasz a bevezetőben említett videó beugratós kérdésére. Magyarországon több mint ötszáz éve vannak használatban az arab számjegyek. Az első írásos emlék V. László király pecsétjén látható, 1456-ból. Abból az évből, amikor Hunyadi János Nándorfehérvárnál feltartóztatta az oszmán-törökök balkáni előrenyomulását – de ez már egy egészen másik fejezet a keresztény–muszlim kapcsolatok történetében.

A palermói hárem
Fibonacci nagyra becsült vendég volt a palermói királyi udvarban, ahol példátlan módon hatott egymásra a görög, a latin és az arab műveltség. Négyzetszámokról írt művét II. Frigyes német-római császárnak ajánlotta, aki maga is tudós hírében állt. Az uralkodó sokoldalúsága ámulatba ejtette kortársait, Stupor mundinak ("a világ csodája") nevezték. Nietzsche szerint ő volt "az első európai". Multikulti közegben nőtt fel Szicíliában. Hat nyelven beszélt, köztük arabul. Barbarossa Frigyes unokája volt, de világképét inkább anyai, normann öröksége határozta meg: a német birodalmi ügyeknél fontosabb volt neki a Mediterráneum. Felvilágosult uralkodóként tartják számon, akit érdekelt az orvostudomány; méltatói ritkán említik, hogy élő embereken, rendszerint foglyokon kísérletezett. Könyvet írt a solymászatról (De arte venandi cum avibus). Hosszú regnálásának (1198–1250 között volt Szicília királya) nagy sikerét vértelen keresztes hadjáratban érte el, megkaparintotta Jeruzsálemet, Názáretet és Betlehemet. Nem törődött a pápai átokkal, az arab szokásokat és viszonyokat jól ismerte, ravasz diplomáciával megalkudott "az ellenséggel", az egyiptomi szultánnal a keresztény szent helyek átadásáról. Megcsodálta a Sziklamecsetet a Templomhegyen; régészeti szenzációt keltett Izraelben, amikor előkerült látogatásának arab nyelvű, 800 éves emléktáblája. Ismerte és tisztelte az iszlámot, de ha a hatalmának megszilárdításáról volt szó, nem ismert tréfát: húszezer szaracén alattvalóját telepítette ki Szicíliáról. Fényűző, keleties udvartartásához a tudósok, művészek, mutatványosok és egzotikus állatok mellett hárem is tartozott.

AZ ALHAMBRA GRANADÁBAN A mórok építette erod a világörökség része FOTÓ: MADRUGADA VERDE

AZ ALHAMBRA GRANADÁBAN A mórok építette erod a világörökség része FOTÓ: MADRUGADA VERDE



Szerző

Szegőfi Ákos: Kis ideológiai önképzőkör (Az alternatív jobboldal Budapesten turnézik)

Publikálás dátuma
2018.06.16. 09:20
STEVE BANNON - Bejáratott, egyszemélyes show-t adott elő FOTÓ: AFP/DON EMMERT

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

Szegőfi Ákos: Kis ideológiai önképzőkör (Az alternatív jobboldal Budapesten turnézik)

Publikálás dátuma
2018.06.16. 09:20
STEVE BANNON - Bejáratott, egyszemélyes show-t adott elő FOTÓ: AFP/DON EMMERT

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.

A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle

Nehéz egy kis országba sztárfellépőket találni. Egy sokat használt trükk erre a problémára, ha lejárt szavatosságú sztárokat hívnak el, akiket amúgy máshol már nem szívesen látnak; például egy Fehér Házból kibukott főstratégát és egy egykor neki dolgozó, tabudöntögetésével végül saját karrierjét is derékba törő provokátort. Vendéglátásuk körülményei, például a sajtótól való elzárkózás azt sugallják: a külföldi előadók meghívása mögött az a szándék áll, hogy azok sztárgázsival felkenve a jelenlegi kormányzat nagyszerűségét, progresszív hozzáállását és példaértékét visszhangozzák. Ha a konferenciákon nem is feltétlen ez látszik, Bannontől és Milotól valóban van mit tanulni: mind a hatalomban lévőknek, mind az általuk képviselt értékrenddel szembeszállni akaróknak.

Két egzotikus virág

Az angolban alt-rightnak, magyarul alternatív jobboldalinak nevezett mozgalom főhősei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos budapesti látogatása olyan biztonságosra lett tervezve, mintha a két főszereplő két trópusi égövről való egzotikus virág lenne, amelyek különösen érzékenyek a gonosz ellenzéki média által generált hideg fogadtatásra. Milo esetében ez némileg abszurd, hiszen ő hírnevét azzal alapozta meg, hogy amerikai egyetemek kampuszait turnézta végig és felháborodott diákokkal vitatkozott. Mikor lett ez szegény Milo olyan kis szende, hogy be kellett zárni őt az amúgy hozzá hasonlóan nagyzoló, sehova sem illő és jobbára üres Bálnába? Az újságírókat nem látták szívesen arrafelé aznap; néhányunkat csúnya pillantásokkal övezve egyszerűen kikísértek az épületből mikor megpróbálkoztunk a helyszínen regisztrálni, míg a Mi Időnk újságíróját sikerült hanyatt a mozgólépcsőre fektetve kitoloncolni az eseményről. Ez a magyar hatalmi kultúra találkozása az alt-righttal: idehívnak egy vitaképességéről elhíresült provokátort, aztán hermetikusan elzárják őt, hogy vitára még véletlen se kerülhessen sor.

Ideológiai funkciók

A politikai ideológiák egyik lényege koherens és többnyire megalapozott, átélhető világmagyarázatot nyújtani az emberek számára. Az alt-right tengelyén ez a világmagyarázat nagyjából leírható Steve Bannon előadásával: inkompetens, korrupt, kapzsi elitek, szociáldemokrácia helyett vadkapitalizmus, és a nemzetállamok "régi fényének" visszaállítása. Különösen ironikus, hogy Bannon előadását – vagy inkább agymenését – sikerült az ezerszer is jobb sorsra érdemes Eötvös József szavaival felkonferálni: "meghaladni régi beidegződéseinket". Az előadás közben egy kollégám, akinek egészen vadregényes utakon sikerült bejutnia a nyilvánosságtól úgyszintén hermetikusan elzárt konferenciára, csalódott üzenetet küldött: "micsoda középszerű intellektus.” Csalódottsága érthető, habár nem meglepő: a nacionalizmusnak és a populizmusnak ugyanis nincs gondolati mélysége. Az alt-rightnak, ami egyszerre trombitál össze internetes trollokat, rasszistákat, kiöregedett konzervatívokat és zászlót lengető nacionalistákat – tökéletes eszközt adva ezzel a destabilizálás lehetőségeire mindig éberen figyelő orosz titkosszolgálatoknak –, nem is érdeke a mély filozofálás. Mit tanulhat a magyar vezetés ezektől a figuráktól, ha a jobboldali populizmus módszereit már így is tankönyvbe illően használják?

Első látásra úgy tűnhet, semmit. Az ideológiai beállítottságon kívül közös a két előadóban, hogy vajmi keveset tudnak mind a térségről, mind a jelenlegi magyar politikai helyzetről – mindketten úgy tesznek, mintha még mindig Amerikában lennének és az ottani problémák érvényesülnének Magyarországon is. Bannon egyszemélyes show-ja nagyon jól bejáratott, könnyedén előadott fordulatokkal operál, ami annak is köszönhető, hogy már nem először adja elő őket. Az elhíresült "Orbán Trump volt Trump előtt" mondat, ami körbejárta a magyar médiát, már előtte körbejárta Európát is, csak éppen egy másik európai vezető neve volt behelyettesítve a mondatba. A fősodorból való kibukás után mind Milo, mind Bannon a maguk módján próbálnak megélni. Bannon például jobboldali populista és szélsőjobboldali pártok vezetősége előtt lép fel, hogy tanácsokat osztogasson nekik. A helyieknek történő kedveskedéssel fűszerezve előadja rendre ugyanazt a műsort – akár egy vándorcirkusz, ami ezután évekig nem tér vissza. Néhány hónappal ezelőtt Marine Le Pen pártja előtt is volt egy hangzatos megszólalása, ebben így fogalmazott: "Hadd nevezzenek titeket rasszistának! Hadd nevezzenek titeket homofóbnak! Úgy viseljétek ezeket a jelzőket, akár egy becsületrendet!" Mintha Bannon egy régi társadalom-lélektani módszer használatára tanította volna a lassan marginalizálódó Nemzeti Front képviselőit: hátrányodat és gondolati sivárságodat kezeld úgy, mintha előny, mintha különlegesség, mintha titkos tudás lenne! Az ökör is képes büszkének lenni a címerére. A látszat azonban csal. Direkt vagy indirekt módon, Bannon ezzel a mondatával arra tanítja hallgatóságát, hogyan lehet a digitális közösségek korszakában politikai támogatást nyerni, arra tanítja a fellépéseiért fizetőket, hogyan lehet használni azt az erőt, amit a szakirodalom jobb híján "új hatalomnak" (new power) nevezett el. És pontosan ez az, amire a kormányzat – és mindenki más is – kíváncsi lehet.

Az új hatalom

Az új hatalom - tankönyvi meghatározással élve - egy képesség, ami segít lecsapolni a hálózatba szerveződött emberi közösségekben rejlő erőforrásokat. Míg a régi hatalom képviselői féltékenyen és mereven őrizték a döntések befolyásolásának készségét, az új hatalom taktikái már az abban való nyílt részvételre buzdítanak. A "Legyetek bátran homofóbók, rasszisták, nacionalisták" üzenet lefordítva így hangzik: legyetek bátran minél felháborítóbbak! Kreáljatok a hálózataitokban híreket, mémeket, divatos új fogalmakat, juttassátok el minél több emberhez, akik esetleg eddig még nem is hallottak róluk, aztán versenyeztessétek meg a legjobbakat, mígnem én, a vezető, a hálózat kimenetelénél állva a legtöbb kedvelést és megosztást kapott tartalmat örömmel elszajkózom nektek, és megkísérlem beépíteni a politikai döntéseimbe is – ti pedig ezért cserébe a hatalomban tartotok engem. A digitális kor módszere a politikai elköteleződés kialakítására az új hatalom taktikáinak alkalmazásával jóval hatékonyabb, mint a klasszikus módszerek voltak. A fogalom megalkotói, Jeremy Heimans és Henry Timms egyenesen azt állítják, hogy bármely jövőbeli mozgalom vagy hatalmi játékos, amelyik nem próbálja meg a digitális közösségekben rejlő erőt lecsapolni, szükségszerűen bukásra van ítélve.

Mivel a fontos ügyek megválasztásában, a divatos mémek és szlogenek kitalálásában egy óriási hálózat vesz részt, a folyamat végén előálló politikai Rorschach-tesztbe ennek megfelelően egy jókora tömeg képes belelátni saját vágyait, és egy jókora tömeg érezheti úgy, hogy ténylegesen részese a politikai folyamatnak. A populizmus térnyerése azt mutatja, hogy a politikai színtéren egy egyre növekvő, frusztrált tömegnek van szüksége arra, hogy valaki végre hangosan is nevesítse azokat a dühödt, görcsös érzelmeket, amit a világ kiszámíthatatlanabbá és érthetetlenné válása kihoz belőle. Bannon ezt valahogy így adta elő: Donald Trump lejött New York-i szállodájából, először mindenki röhögött rajta, de ő elkezdett beszélni a határhelyzetről és a korrupt elitekről, mire azonnal a republikánus jelöltek élére került és "többé vissza se nézett". Az, hogy pontosan mit állított a határhelyzet megoldásáról, már az új hatalom logikáját követi: valami teljességgel abszurd, szórakoztató és felháborító elképzelést kellett beilleszteni a kampányszövegbe. Például: építek egy napelemes fal-erődítményt, amit ráadásul a mexikóiakkal fogok megfizettetni.

Az új hatalmon alapuló új jobboldal erőssége azonban egyben gyenge pontja is. A trollkodáson, hergelésen és az egyre feszültebbé váló idegeken való hegedülésen kívül valójában nem tartalmaz koherens világmagyarázatot a XXI. század égető globális problémáira, enélkül pedig a hosszútávú támogatást nehéz lesz biztosítani. Szószólói valójában nem gondolnak túl sokat a világról, ami elképesztően bonyolult. A fennálló társadalmi kérdések helyenként szórakoztató kritikáján túl az alt-right ideális világa egy nevetségesen regresszív utópia: a sérthetetlen nemzetállamok és az etnikailag homogén, egymástól óvatosan elkülönülő lakosság soha nem létezett aranykorához való visszatérés. Ennek megvalósítása nem csupán lehetetlen, de bármely erre irányuló kísérlet potenciálisan elképesztő szenvedéseket fog okozni.

Teljesen nyilvánvaló, hogy ez az a pont, ahol az alternatív jobboldalt meg lehet fogni: magánál az alternatívánál, amivel valójában nem rendelkezik. Ideig-óráig innovatívnak tűnhet a homogén nemzetállamok sosem-volt dicső korszakának visszasírása, de valójában semmi innováció nincs benne – inkább a másik oldalon figyelhető meg az innováció apálya. A retorikai ellenszer nem abban van, hogy újra és újra, egyre dühödtebben nevezzük őket homofóbnak vagy rasszistának. Márai sebészi pontosságú megfigyelése szerint az ember először megsértődik, aztán dühös lesz, végül pedig várakozik. A populizmus és a nacionalizmus szellemével harcba szállóknak ezt a tehetetlen várakozást kell megtörniük a világkép, az ideológia megreformálásával. A liberális demokrácia és az emberi jogok szószólói, újságírók és ellenzékiek várnak, várnak a csodára, várnak arra, hogy egyszer ne zárják őket ki a vitából, hogy ne lökjék őket hanyatt a mozgólépcsőre, várják, hogy a frusztrált emberi psziché tombolása alábbhagyjon. Az új hatalom eszköz lehetne számukra is, mert ahogyan a szerzők (Heimans és Timms) is írják, abban az egyben hasonlít a régihez, hogy nem csupán rosszra, nem csupán uszításra lehet használni. A problémamegoldáshoz, a társadalmi megosztottság felszámolásához ugyanúgy alkalmazható.