Kurcz Béla: Vakolás - 60 éve végezték ki Nagy Imrét

Publikálás dátuma
2018.06.16 09:30
MARABU RAJZA
Fotó: /

Hatvan éve, 1958. június 16-án hajnalban küldték bitófára Nagy Imre miniszterelnököt és (bűn?)társait a Kozma utcai börtön Kisfogházának melléképületében, amelyet kifejezetten erre a célra emeltek.

62 éves volt. Egy megroggyant, lesoványodott, megtört öregember. Mindenki Imre bácsija. Aki még ekkor is éles elmével volt megáldva. És aki Vida bíró szemébe merte mondani: "Kegyelmet nem kérek!" Furcsa érzés: most vagyok 62. Én sem kérek kegyelmet a múlttal szembeni folytonos harcomban. Előbb-utóbb úgyis találkozunk.

A múlt szövevénye

Azt kérdi minap az egyik leányom, a 17 éves Lili: "Apa, elő tudod kotorni a régi írógépedet, amin anno a cikkeidet írtad?" Elcsodálkoztam, minek a mai világban írógép! Hisz ott a számítógép, a laptop, a tablet. De végül is eleget tettem kérésének és felbaktattam a padlásra. És ott volt az a rengeteg doboz, telepakolva mindazzal, ami a múlt szövevénye. Indigóval készült kéziratok másolatai.

Aztán felhívnak telefonon: iderepülne Berlinből a Freie Universität kutatója, hogy interjút készítsen velem, a Nagy Imre újratemetéssel és a rendszerváltással kapcsolatban. Egy órát kért. Kettő lett belőle. Felkavaró volt. Rájöttem: mindig mindennek van következménye.

1956-ban születtem. A Frankel Leó utcában laktunk. Apámnak ott volt úri szabósága, több segéddel. Szerettek a galérián lévő műhelyben elidőzni régi katonatársai, akikkel együtt szolgáltak a Várban, Horthy közvetlen közelében. Apám az 1945. februári kirohanáskor úgy döntött, ő nem fog rohanni, inkább a Vár túlsó végén lesétálni. Magával vitt Horthy íróasztaláról egy AEG márkájú sárgaréz propelleres ventilátort is, hogy ez még jó lesz valamire. (Ma is megvan!). Egy éve vásárolt arany karikagyűrűjébe került, hogy a Dunán egy csónakban átjusson a túloldalra, Pestre, ott várta újdonsült felesége a Szondi utcában. Szerencséje volt. Nekünk is. Így lettünk mi, a nővérem és én.

Katonatársaival folyton politizáltak, osztották az észt, persze rendre jöttek a (mű)bőrkabátosok, akik először a házmesternél kérdezősködtek, aztán minálunk kutakodtak. Többször is. Akár Mindszenty hercegprímást, apámat is valutázás vádjával ítélték el a Fő utcai törvényszéken, ott ahol később Nagy Imréék is raboskodtak, és ahol a tárgyalásuk is zajlott ­titokban, és ahol az alagsorban az Igazságügyi Orvostani Intézetben a kivégzettek azonosítása is megtörtént a kihantolás után és az újratemetés előtt.

1956. október 23-án délután a szabóműhely ablakából látta apám a sokasodó, vonuló tömeget. Felkapott engem, belecsavart egy kék pokrócba, és kivitt karjába szorítva a Bem térre, hogy lássam, amit láthatok.

Láttam. És soha nem felejtem el.

De ugorjunk az időben. KISZ-ajánlás híján (én voltam az osztályban az egyetlen, aki nem rendelkezett igazolható KISZ-tagsággal), és mivel időközben disszidált hárfázó nővérem, esélyem sem volt továbbtanulni. Eredetileg zenei pályára készültem, mert abban – véltük – nincs politika. De "elromlott" a kezem. Igazából írni akartam: verseket, novellákat, regényeket. Bekopogtattam a Lapkiadó Vállalathoz, ahol pár próbálkozás után végül is a Magyar Nemzetnél kötöttem ki. Még gyakornok sem voltam, amikor már kolumnás sorozatom lett a lapban: "Középnemzedék" címmel.

Írtam erről, arról. amarról. Mígnem apám, aki temetőjáró ember volt -­ ősszel szerette nézegetni a sírokon a neveket, a feliratokat, meg hogy ki, ki mellett nyugszik­ -, arra ösztönzött, derítsem ki, hol vannak a kivégzettek elföldelve. Ugródeszkát az jelentett, hogy 1988. december legvégén, a Straub F. Brunó akadémikus által vezetett Elnöki Tanács 120 embert mentesített 1956-os cselekményük hátrányai alól. "Mi az ördög?" ­- kérdeztem magamban. Hát van annál nagyobb hátrány, ha valakit felkötnek és még azt sem tudni, hol földelték el?

Semmi kapcsolatom nem volt a demokratikus ellenzékkel, 1989. januárjában mégis elkeveredtem Halda Alízhoz, későbbi SZDSZ-es országgyűlési képviselőhöz, hegyvidéki kis lakásába. A Nagy Imre-perben kivégzett újságíró, Gimes Miklós egykori szerelme hozott 'képbe": mit, hol, merre kellene keresni. Gyenes Judit volt a következő állomás, a VII. kerületben: a szintén kivégzett Maléter Pál özvegye. Ekkor vettem a bátorságot és egy kölcsön Zastavával kifurikáztam az Új köztemető Isten háta mögötti, legtávolabbi bal sarkába egy hepehupás, járhatatlan úton. Le kellett állítanom az autót, hogy megússzam a tengelytörést. Gyalog folytattam a megfagyott sárban, hóban. Akkor vettem észre, tisztes távolságtartással egy rendőrautó követ. Na, gondoltam, még csak ez hiányzott. Senki sem tudja, hogy ide készültem. (Akkor még nem volt mobiltelefon.) Egyedül a vakvilágban. Tapogatódzom az ismeretlenben. De megtaláltam, amit kerestem. Egy moha lepte sarokkövön volt kiírva: 301.

Azon túl elképesztő dzsumbuj. Több száz gidres-gödrös jeltelen sír, dudva. muhar, zúzmarával borítva. Korhadt törpefák, bokrok. Egy rozsdás kereszt, felirat nélkül. Sejtettem, emberek maradványain sétálgatok. A távolban betonkerítéssel határolva.

Rosszul lettem. Menekültem.

Az első két írás

Két cikk lett belőle. Amikor leadtam, azt kérdezte a rovatvezetőm, Szényi Gábor: "Megőrültél?" Öt szerkesztő olvasta el, majd leküldték a nyomdába. Kiszedették ólomból. A kézbesítő, Józsi bácsi hozta izgatottan a "kutyanyelvet". Az akkori főszerkesztő, Soltész István, Kádárné, Mária néni kegyeltje, váratlanul "betegszabadságon" volt éppen. De pont akkor toppant be a szerkesztőségbe, amikor az asztalomon maradt a kutyanyelv. Hát, te min dolgozol? - kérdezte hűvös távolságtartással és hátra tett kézzel, jelezvén, semmi köze hozzá. Aztán elvonult. Hetek óta ki volt már szedve a szöveg ólomban, s lapult a nyomdában egy tálcán. De terjedt kutyanyelveken. Csak az nem olvasta el, aki nem akarta. A nyomdászok igen.

A feloldó zárat az jelentette, amikor Pozsgay Imre államminiszter, Grósz Károly MSZMP-s főtitkár háta mögött (= davosi fórum), a 168 Órában bejelentette: ’56-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés történt. Punktum!

Na, akkor megállt a kés levegőben. Később Pozsgayval többször is átbeszéltük ennek pontos körülményeit. Nemsokára a cikkem is megjelenhetett. Rideg, fagyos csönd volt a fogadtatása a szombati számban közzétett első résznek; Kegyeleti kegyelem volt a címe. Elkövetkezett a hétfő. A Kossuth Rádió reggeli lapszemléjében szinte az egész Végtisztesség cikket beolvasták. Abban az akkori börtönparancsnok és a Fővárosi Temetkezési Intézet főigazgatója szerepelt. Utóbbi, Balázs Atilla elszólta magát: pontosan tudják, ki hová van eltemetve.

Ebből órákon belül országos botrány, politikai földrengés kerekedett. Ügyvédekkel felvértezve csörtetett be a temetőigazgató a szerkesztőségbe: az asztalt csapdosva jelentette ki, ő nem nyilatkozott senkinek, hazudik a lap. Délutánra behívattak engem is. Magyarázzam meg, miként keveredtem tévhitbe, mert rendkívül kellemetlen helyzetbe került a lap, amelyet felültettem, perrel fenyegetik. És ez tűrhetetlen! Ott álltam Tóth Gábor főszerkesztő-helyettes előtt, a szőnyeg szélén. De addigra már egy egész bizottság verbuválódott önkéntesekből az "ügy" kivizsgálására. "Na most rúgnak ki, páros lábbal!" – tépelődtem magamban.

Majd támadt egy ötletem: ugyanis egy házilag készített, tesztelésre ajándékba kapott szerkezettel, amelyet csak rá kellett cuppantani a telefonkagylóra, magnókazettára rögzítettem az egész beszélgetést. Harmadnap a dadogással, hebegéssel teli szöveget szó szerint közölte a Magyar Nemzet. Országos botrány kerekedett belőle! Biztonsági okokból több másolatot is készítettem, embereim elrejtették őket. A Műegyetem felkínálta, hogy hitelesíti hangminta alapján. De erre már nem volt szükség. A temetőigazgatót azonnali hatállyal leváltották. A lapom fellélegzett, én megmenekültem.

Ezt követően átszakadtak a hallgatás gátjai, mindent elöntött az ár: levelek százai érkeztek a szerkesztőségbe, amelyeket már egy óriási kartondobozban kellett tárolni, és a levelezési rovat munkatársai segítettek elolvasásukban/közlésükben. Folyton csörögtek a telefonok, zűrzavar alakult ki, de felpezsdült az élet! Rájöttem: kinyomtam valamit a tubusból és már nem lehet visszaszuszakolni. Egyre-másra szakadtak rám az információk: azzal szembesültem, hogy folytatni kell. Ez a feladatom.

Nyomultam cikkeimmel

Mégis úgy éreztem, gúzsba kötve, egy helyben toporgok. Aztán jó hét elteltével felhívott az egykori halálraítélt, Mécs Imre, akinek arról volt tudomása, hogy könnyű azonosítani a kivégzetteket, mert mindegyikük lábára egy számmal ellátott alumínium biléta került. Ezen a nyomon kell elindulni,­ sugallta.

Megadta egykori rabtársa elérhetőségét, aki házimunkásként a "halálsoron" serénykedett. Megkerestem. Beszédesnek bizonyult. Bár eleinte felét sem hittem, amit mond. De elvezetett a Kozma utcai fegyház börtönőr-lakótelepére, ahol akadtak még "ismerősei". Útbaigazításuk alapján végül is a Ferihegyre vezető út egyik mellékutcájában ráakadtunk arra a smasszerre, aki épp akkor volt őrségben a siralomcelláknál. Az egyikben Nagy Imre, a másikban Maléter és Gimes. Nyitott rács. Ő meg középen egy hokedlin. Egyfolytában a kerítést markolászta, be ugyanis nem engedett. Elharapott szavaiból kiderült, mi történt az utolsó órákban, 1958. június 16-án. (De ezt már megírtam a 168 Órában.)

Sorra felkerestem a kivégzettek hozzátartozóit, így Szilágyi József, Losonczy Géza hátramaradottait is. Mindenki elregélte a saját történetét, s küzdelmét a hatósággal, hogy visszakaphassa a földi maradványokat, és megadhassa a végtisztességet szeretteinek.

Ahogy nyomultam cikkeimmel előre, sok bátorítást, aggódó telefont kaptam. Egy elhárító tiszt arra figyelmeztetett, hátra az agarakkal: soha ne közlekedjek egyedül, ne álljak a járda szélére, a metró peronjára. Asztalszomszédomat a szerkesztőségben váratlanul lecserélték a gazdasági rovatból "áthelyezett" újságíróra, aki attól kezdve mindig felkapta az orrom elől a telefont, megkérdezte, ki keres, majd mindent "lekönyvelt", és buzgón jegyzetelt.

A nyilvánosság jelentette személyes biztonságomat. Eközben a Magyar Nemzet példányszáma 125 ezerről 175 ezerre kúszott fel. Az emberek egymás kezébe adták az újságot, amelyet még legalább négyen-öten elolvastak. Minden napra jutott valami "csemege". Új információ. És minden nap egy lépéssel a Németh-kormány előtt jártam. Többet tudtam, mint amennyit ők el akartak árulni.

Előbb-utóbb megtaláltam Rainer M. János történészt, aki halotti anyakönyvi adatokból bogarászva összeállította a kivégzettek kezdetleges listáját. Nyilvános sürgetésemre a kormány is előrukkolt a magáéval: volt benne háborús bűnös, köztörvényes, rabló és gyilkos is. Amit aztán az újratemetésre alaposan le kellett fésülni.

Külön kalandnak bizonyult rálelni Nagy Imre leányára, Erzsébetre. Sosem vette fel a telefont, e-mail, sms pedig még nem létezett. Aztán valaki megsúgta: kétszer kell megcsöngetni, s a harmadikra felveszi. Rendkívül bizalmatlan volt, aggályoskodó. Akkor még nem láttam át, mennyire meggyötörte a sors. Nehéz volt szóra bírni, végül is sikerült.

Kelenföldi otthonában fogadott, egy tízemeletes lakótelepi lakásban. Nehezen nyílt meg. Néha már kinyílt az ember zsebében a bicska. Aztán mégis megkedvelt és a második alkalommal már dőlt belőle a szó. Mindent diktafonra rögzítettünk. Kikötötte, a javítások átvezetése után is látni kívánja a kéziratot, és csakis az kerülhet leadásra, amit jóváhagy. Így is lett. Két részben jelent meg az interjú, amiben kitálalt, és világsajtó nem volt rest felkapni.

Ettől kezdve számára én jelentettem a biztonságot, azt hogy nem verik át. Ragaszkodott hozzá, jelen legyek, amikor a csontok azonosítását követően közlik vele a (vég)eredményt. Láttam Nagy Imre exhumált koponyáját kitéve az íróasztal sarkára. Fogpótlása volt a megtéveszthetetlen azonosító jel. Eltökélte, az újratemetéskor apja ne díszsírhelyre kerüljön, hanem vissza oda, ahol megtalálták, a forradalmárok közé.

Arccal a föld felé

"Tudtam, hogy megtalál!" – nyugtázta a BM ezredese, amikor egy szép napon, május végén felhívtam telefonon. Pajcsics József volt az, aki Grósz Károly utasítására a Nagy Imre-perben kivégzettek sírjait volt hivatva pontosan megtalálni 1988 derekán. Engedélyt kért, és láss csodát kapott. A Gyorskocsi utcában találkoztunk. Három rácsos ajtón be, aztán megint három. Duba Béla, a kövér szerkesztőségi sofőr, az autóban várakozott: az volt a feladata, ha egy órán belül sem kerülök elő épségben, azonnal értesítse a lapvezetést.

Pajcsics kitálalt. Szavaiból kiderült, a kihantoláskor még inkognitóban volt, nem mondhatott semmit, csak megmutatta, hol kell ásni. De most már beszélhetett és beszélt is. A hajnali kivégzés után Nagy Imrééket kátránypapírba burkolt, dróttal átkötözött deszka "koporsókban", a börtön udvarán rejtették el, mindenféle limlomot, kacatot hordva föléjük, mintha sürgős lomtalanítás zajlott volna. Maléternek eltörték a lábszárcsontját, mert szálfa magas termetével nem fért bele a hevenyészett tákolmányba. Két év elteltével, egy éjjelen átsurrantak a koporsókkal a szomszédos Új köztemetőbe, és a 301-es parcellában, az előre megásott két (!) sírhelyre lapátolták el őket. Az egyikbe, a hivatalos könyvelés szerint Borbíró Piroska (= Nagy Imre) került, a másikba szintén álnéven Maléter és Gimes egymásra téve. Arccal lefelé. Utolsó bosszúként. (Évekkel később egy interjúban részletesen elmondtam az ÉS-ben.)

Mindezt az újratemetés előtt egy héttel közölte a lap. Teljes volt az általános megdöbbenés. Meg a mindent átható félelem. Az MTI piros csíkos belső hírlevele is óvatosságra intett. Mint utólag, a Történeti Hivatalban megtudtam, az összes Hősök tere közeli telefonfülkében lehallgató készüléket helyeztek el. Én személy szerint a riadóztatott, felfegyverzett munkásőröktől tartottam leginkább. Szerencsére, szerencsénkre nem dördült el lövés. Mindenesetre: az egy évvel korábban született Orsi leányomat és az anyját lemenekítettem Tihanyba, az újságíró üdülőbe. Az akkori TIB és az MDF megszűrte, hogy ki koszorúzhat. Lapunk nevében Pethő Tibor, Csatár Imre és jómagam róttuk le kegyeletünket.

Július 6-án szakadt az eső, taxiban ültem, a Nagy Imre rehabilitációs tárgyalásra igyekeztem a Legfelsőbb Bíróságra. Jócskán késésben voltam már, amikor az autórádióban bemondták: "Meghalt Kádár János!"

Sorsszerű, akár egy görög tragédiában. Beértem a terembe és csak én tudtam, amit többiek nem. Ráírtam egy cetlire a hírt és odanyújtottam Nagy Erzsébetnek. Ő továbbadta. Keringett a papírcédula. Egymáshoz hajoltak az emberek, egymás fülébe súgtak, morajlott a tömeg. Félbe kellett szakítani a tárgyalást!

Örülök, hogy szikra lehettem.

A 301-es parcella sorozata még tíz évig folytatódott, mert újra és újra találtam elvarratlan szálakat. Megtaláltam Kovács István vezérőrnagyot, aki háromrészes cikkben mesélte el a tököli "kiruccanás" részletes történetét, Mindszenty hercegprímás testőrét, aki felkísérte felsőpetényi házi őrizetéből a bíborost a budai Várba, felkutattam azt az embert, aki a legtöbbet ült ’56-ért, és azt, akit legutoljára ítélték el, amikor már jöttek kifelé a többiek. Én írtam meg először a 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter történetét, élete eseményeinek színterei többször is metszették enyéimet. Egykori "bűntársait" is, a Bem mozival szemben, a Posta fölötti kitört ablakú lakásban: az éhenkórászokat Göncz Árpád ette.

Kaptam érte MÚOSZ nívódíjat, kitüntetett az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád, aki maga is megszenvedte a rács mögötti éveket, a váci börtönsztrájkot Bibóval. Meggyőződése volt: az újratemetés a rendszerváltás alapkövét jelentette. És sikerült újrafaragtatnom a 301-es emlékmű hibás, túlméretezett névsorát is.

Az ember nem felejt

Megértettem mi volt ’56: az ember személyes küzdelme, szerencsés találkozásként összekapaszkodva másokéval. Ez jelenti az erőt. Ilyen csak egyszer fordul elő egy évszázadban. Nem kell diktatúra. Nem kell zsarnokság. Nem kell túlhatalom. Nem kell kétharmados többség. Nem szabad megvárni, míg lejáratott régi és újdonsült politikusok, önjelölt akrobaták kilopják szánkból a "sajtot", újraírják ’56 eseményeit, kiforgatják valóságából, s elkezdik Nagy Imrét kiradírozni a történelemből. Igyekeznek még az árnyékát is eltüntetni.

Ismerős.

A forradalom 60. évfordulója óta sokan szervezetten serénykednek azon, hogy újraírják ’56-ot. Pedig a múltat nem lehet megváltoztatni, csak a jövőt. Mert oda van ragasztva, varrva, betonozva, az emberek tudatában. Az utókor számára. Én is elmondtam gyermekeimnek, amit tudok. És megtanulták mind az öten. Majd ők is elmondják valakinek, valamikor. Mert hiába vakolják újra és újra akár több rétegben is a múltat, a vakolat alatt megmarad a megrendíthetetlen igazság: fehéren, feketén. Az ember nem felejt.

Hatvan éve, 1958. június 16-án hajnalban küldték bitófára Nagy Imre miniszterelnököt és (bűn?)társait a Kozma utcai börtön Kisfogházának melléképületében, amelyet kifejezetten erre a célra emeltek.

62 éves volt. Egy megroggyant, lesoványodott, megtört öregember. Mindenki Imre bácsija. Aki még ekkor is éles elmével volt megáldva. És aki Vida bíró szemébe merte mondani: "Kegyelmet nem kérek!" Furcsa érzés: most vagyok 62. Én sem kérek kegyelmet a múlttal szembeni folytonos harcomban. Előbb-utóbb úgyis találkozunk.

A múlt szövevénye

Azt kérdi minap az egyik leányom, a 17 éves Lili: "Apa, elő tudod kotorni a régi írógépedet, amin anno a cikkeidet írtad?" Elcsodálkoztam, minek a mai világban írógép! Hisz ott a számítógép, a laptop, a tablet. De végül is eleget tettem kérésének és felbaktattam a padlásra. És ott volt az a rengeteg doboz, telepakolva mindazzal, ami a múlt szövevénye. Indigóval készült kéziratok másolatai.

Aztán felhívnak telefonon: iderepülne Berlinből a Freie Universität kutatója, hogy interjút készítsen velem, a Nagy Imre újratemetéssel és a rendszerváltással kapcsolatban. Egy órát kért. Kettő lett belőle. Felkavaró volt. Rájöttem: mindig mindennek van következménye.

1956-ban születtem. A Frankel Leó utcában laktunk. Apámnak ott volt úri szabósága, több segéddel. Szerettek a galérián lévő műhelyben elidőzni régi katonatársai, akikkel együtt szolgáltak a Várban, Horthy közvetlen közelében. Apám az 1945. februári kirohanáskor úgy döntött, ő nem fog rohanni, inkább a Vár túlsó végén lesétálni. Magával vitt Horthy íróasztaláról egy AEG márkájú sárgaréz propelleres ventilátort is, hogy ez még jó lesz valamire. (Ma is megvan!). Egy éve vásárolt arany karikagyűrűjébe került, hogy a Dunán egy csónakban átjusson a túloldalra, Pestre, ott várta újdonsült felesége a Szondi utcában. Szerencséje volt. Nekünk is. Így lettünk mi, a nővérem és én.

Katonatársaival folyton politizáltak, osztották az észt, persze rendre jöttek a (mű)bőrkabátosok, akik először a házmesternél kérdezősködtek, aztán minálunk kutakodtak. Többször is. Akár Mindszenty hercegprímást, apámat is valutázás vádjával ítélték el a Fő utcai törvényszéken, ott ahol később Nagy Imréék is raboskodtak, és ahol a tárgyalásuk is zajlott ­titokban, és ahol az alagsorban az Igazságügyi Orvostani Intézetben a kivégzettek azonosítása is megtörtént a kihantolás után és az újratemetés előtt.

1956. október 23-án délután a szabóműhely ablakából látta apám a sokasodó, vonuló tömeget. Felkapott engem, belecsavart egy kék pokrócba, és kivitt karjába szorítva a Bem térre, hogy lássam, amit láthatok.

Láttam. És soha nem felejtem el.

De ugorjunk az időben. KISZ-ajánlás híján (én voltam az osztályban az egyetlen, aki nem rendelkezett igazolható KISZ-tagsággal), és mivel időközben disszidált hárfázó nővérem, esélyem sem volt továbbtanulni. Eredetileg zenei pályára készültem, mert abban – véltük – nincs politika. De "elromlott" a kezem. Igazából írni akartam: verseket, novellákat, regényeket. Bekopogtattam a Lapkiadó Vállalathoz, ahol pár próbálkozás után végül is a Magyar Nemzetnél kötöttem ki. Még gyakornok sem voltam, amikor már kolumnás sorozatom lett a lapban: "Középnemzedék" címmel.

Írtam erről, arról. amarról. Mígnem apám, aki temetőjáró ember volt -­ ősszel szerette nézegetni a sírokon a neveket, a feliratokat, meg hogy ki, ki mellett nyugszik­ -, arra ösztönzött, derítsem ki, hol vannak a kivégzettek elföldelve. Ugródeszkát az jelentett, hogy 1988. december legvégén, a Straub F. Brunó akadémikus által vezetett Elnöki Tanács 120 embert mentesített 1956-os cselekményük hátrányai alól. "Mi az ördög?" ­- kérdeztem magamban. Hát van annál nagyobb hátrány, ha valakit felkötnek és még azt sem tudni, hol földelték el?

Semmi kapcsolatom nem volt a demokratikus ellenzékkel, 1989. januárjában mégis elkeveredtem Halda Alízhoz, későbbi SZDSZ-es országgyűlési képviselőhöz, hegyvidéki kis lakásába. A Nagy Imre-perben kivégzett újságíró, Gimes Miklós egykori szerelme hozott 'képbe": mit, hol, merre kellene keresni. Gyenes Judit volt a következő állomás, a VII. kerületben: a szintén kivégzett Maléter Pál özvegye. Ekkor vettem a bátorságot és egy kölcsön Zastavával kifurikáztam az Új köztemető Isten háta mögötti, legtávolabbi bal sarkába egy hepehupás, járhatatlan úton. Le kellett állítanom az autót, hogy megússzam a tengelytörést. Gyalog folytattam a megfagyott sárban, hóban. Akkor vettem észre, tisztes távolságtartással egy rendőrautó követ. Na, gondoltam, még csak ez hiányzott. Senki sem tudja, hogy ide készültem. (Akkor még nem volt mobiltelefon.) Egyedül a vakvilágban. Tapogatódzom az ismeretlenben. De megtaláltam, amit kerestem. Egy moha lepte sarokkövön volt kiírva: 301.

Azon túl elképesztő dzsumbuj. Több száz gidres-gödrös jeltelen sír, dudva. muhar, zúzmarával borítva. Korhadt törpefák, bokrok. Egy rozsdás kereszt, felirat nélkül. Sejtettem, emberek maradványain sétálgatok. A távolban betonkerítéssel határolva.

Rosszul lettem. Menekültem.

Az első két írás

Két cikk lett belőle. Amikor leadtam, azt kérdezte a rovatvezetőm, Szényi Gábor: "Megőrültél?" Öt szerkesztő olvasta el, majd leküldték a nyomdába. Kiszedették ólomból. A kézbesítő, Józsi bácsi hozta izgatottan a "kutyanyelvet". Az akkori főszerkesztő, Soltész István, Kádárné, Mária néni kegyeltje, váratlanul "betegszabadságon" volt éppen. De pont akkor toppant be a szerkesztőségbe, amikor az asztalomon maradt a kutyanyelv. Hát, te min dolgozol? - kérdezte hűvös távolságtartással és hátra tett kézzel, jelezvén, semmi köze hozzá. Aztán elvonult. Hetek óta ki volt már szedve a szöveg ólomban, s lapult a nyomdában egy tálcán. De terjedt kutyanyelveken. Csak az nem olvasta el, aki nem akarta. A nyomdászok igen.

A feloldó zárat az jelentette, amikor Pozsgay Imre államminiszter, Grósz Károly MSZMP-s főtitkár háta mögött (= davosi fórum), a 168 Órában bejelentette: ’56-ban nem ellenforradalom, hanem népfelkelés történt. Punktum!

Na, akkor megállt a kés levegőben. Később Pozsgayval többször is átbeszéltük ennek pontos körülményeit. Nemsokára a cikkem is megjelenhetett. Rideg, fagyos csönd volt a fogadtatása a szombati számban közzétett első résznek; Kegyeleti kegyelem volt a címe. Elkövetkezett a hétfő. A Kossuth Rádió reggeli lapszemléjében szinte az egész Végtisztesség cikket beolvasták. Abban az akkori börtönparancsnok és a Fővárosi Temetkezési Intézet főigazgatója szerepelt. Utóbbi, Balázs Atilla elszólta magát: pontosan tudják, ki hová van eltemetve.

Ebből órákon belül országos botrány, politikai földrengés kerekedett. Ügyvédekkel felvértezve csörtetett be a temetőigazgató a szerkesztőségbe: az asztalt csapdosva jelentette ki, ő nem nyilatkozott senkinek, hazudik a lap. Délutánra behívattak engem is. Magyarázzam meg, miként keveredtem tévhitbe, mert rendkívül kellemetlen helyzetbe került a lap, amelyet felültettem, perrel fenyegetik. És ez tűrhetetlen! Ott álltam Tóth Gábor főszerkesztő-helyettes előtt, a szőnyeg szélén. De addigra már egy egész bizottság verbuválódott önkéntesekből az "ügy" kivizsgálására. "Na most rúgnak ki, páros lábbal!" – tépelődtem magamban.

Majd támadt egy ötletem: ugyanis egy házilag készített, tesztelésre ajándékba kapott szerkezettel, amelyet csak rá kellett cuppantani a telefonkagylóra, magnókazettára rögzítettem az egész beszélgetést. Harmadnap a dadogással, hebegéssel teli szöveget szó szerint közölte a Magyar Nemzet. Országos botrány kerekedett belőle! Biztonsági okokból több másolatot is készítettem, embereim elrejtették őket. A Műegyetem felkínálta, hogy hitelesíti hangminta alapján. De erre már nem volt szükség. A temetőigazgatót azonnali hatállyal leváltották. A lapom fellélegzett, én megmenekültem.

Ezt követően átszakadtak a hallgatás gátjai, mindent elöntött az ár: levelek százai érkeztek a szerkesztőségbe, amelyeket már egy óriási kartondobozban kellett tárolni, és a levelezési rovat munkatársai segítettek elolvasásukban/közlésükben. Folyton csörögtek a telefonok, zűrzavar alakult ki, de felpezsdült az élet! Rájöttem: kinyomtam valamit a tubusból és már nem lehet visszaszuszakolni. Egyre-másra szakadtak rám az információk: azzal szembesültem, hogy folytatni kell. Ez a feladatom.

Nyomultam cikkeimmel

Mégis úgy éreztem, gúzsba kötve, egy helyben toporgok. Aztán jó hét elteltével felhívott az egykori halálraítélt, Mécs Imre, akinek arról volt tudomása, hogy könnyű azonosítani a kivégzetteket, mert mindegyikük lábára egy számmal ellátott alumínium biléta került. Ezen a nyomon kell elindulni,­ sugallta.

Megadta egykori rabtársa elérhetőségét, aki házimunkásként a "halálsoron" serénykedett. Megkerestem. Beszédesnek bizonyult. Bár eleinte felét sem hittem, amit mond. De elvezetett a Kozma utcai fegyház börtönőr-lakótelepére, ahol akadtak még "ismerősei". Útbaigazításuk alapján végül is a Ferihegyre vezető út egyik mellékutcájában ráakadtunk arra a smasszerre, aki épp akkor volt őrségben a siralomcelláknál. Az egyikben Nagy Imre, a másikban Maléter és Gimes. Nyitott rács. Ő meg középen egy hokedlin. Egyfolytában a kerítést markolászta, be ugyanis nem engedett. Elharapott szavaiból kiderült, mi történt az utolsó órákban, 1958. június 16-án. (De ezt már megírtam a 168 Órában.)

Sorra felkerestem a kivégzettek hozzátartozóit, így Szilágyi József, Losonczy Géza hátramaradottait is. Mindenki elregélte a saját történetét, s küzdelmét a hatósággal, hogy visszakaphassa a földi maradványokat, és megadhassa a végtisztességet szeretteinek.

Ahogy nyomultam cikkeimmel előre, sok bátorítást, aggódó telefont kaptam. Egy elhárító tiszt arra figyelmeztetett, hátra az agarakkal: soha ne közlekedjek egyedül, ne álljak a járda szélére, a metró peronjára. Asztalszomszédomat a szerkesztőségben váratlanul lecserélték a gazdasági rovatból "áthelyezett" újságíróra, aki attól kezdve mindig felkapta az orrom elől a telefont, megkérdezte, ki keres, majd mindent "lekönyvelt", és buzgón jegyzetelt.

A nyilvánosság jelentette személyes biztonságomat. Eközben a Magyar Nemzet példányszáma 125 ezerről 175 ezerre kúszott fel. Az emberek egymás kezébe adták az újságot, amelyet még legalább négyen-öten elolvastak. Minden napra jutott valami "csemege". Új információ. És minden nap egy lépéssel a Németh-kormány előtt jártam. Többet tudtam, mint amennyit ők el akartak árulni.

Előbb-utóbb megtaláltam Rainer M. János történészt, aki halotti anyakönyvi adatokból bogarászva összeállította a kivégzettek kezdetleges listáját. Nyilvános sürgetésemre a kormány is előrukkolt a magáéval: volt benne háborús bűnös, köztörvényes, rabló és gyilkos is. Amit aztán az újratemetésre alaposan le kellett fésülni.

Külön kalandnak bizonyult rálelni Nagy Imre leányára, Erzsébetre. Sosem vette fel a telefont, e-mail, sms pedig még nem létezett. Aztán valaki megsúgta: kétszer kell megcsöngetni, s a harmadikra felveszi. Rendkívül bizalmatlan volt, aggályoskodó. Akkor még nem láttam át, mennyire meggyötörte a sors. Nehéz volt szóra bírni, végül is sikerült.

Kelenföldi otthonában fogadott, egy tízemeletes lakótelepi lakásban. Nehezen nyílt meg. Néha már kinyílt az ember zsebében a bicska. Aztán mégis megkedvelt és a második alkalommal már dőlt belőle a szó. Mindent diktafonra rögzítettünk. Kikötötte, a javítások átvezetése után is látni kívánja a kéziratot, és csakis az kerülhet leadásra, amit jóváhagy. Így is lett. Két részben jelent meg az interjú, amiben kitálalt, és világsajtó nem volt rest felkapni.

Ettől kezdve számára én jelentettem a biztonságot, azt hogy nem verik át. Ragaszkodott hozzá, jelen legyek, amikor a csontok azonosítását követően közlik vele a (vég)eredményt. Láttam Nagy Imre exhumált koponyáját kitéve az íróasztal sarkára. Fogpótlása volt a megtéveszthetetlen azonosító jel. Eltökélte, az újratemetéskor apja ne díszsírhelyre kerüljön, hanem vissza oda, ahol megtalálták, a forradalmárok közé.

Arccal a föld felé

"Tudtam, hogy megtalál!" – nyugtázta a BM ezredese, amikor egy szép napon, május végén felhívtam telefonon. Pajcsics József volt az, aki Grósz Károly utasítására a Nagy Imre-perben kivégzettek sírjait volt hivatva pontosan megtalálni 1988 derekán. Engedélyt kért, és láss csodát kapott. A Gyorskocsi utcában találkoztunk. Három rácsos ajtón be, aztán megint három. Duba Béla, a kövér szerkesztőségi sofőr, az autóban várakozott: az volt a feladata, ha egy órán belül sem kerülök elő épségben, azonnal értesítse a lapvezetést.

Pajcsics kitálalt. Szavaiból kiderült, a kihantoláskor még inkognitóban volt, nem mondhatott semmit, csak megmutatta, hol kell ásni. De most már beszélhetett és beszélt is. A hajnali kivégzés után Nagy Imrééket kátránypapírba burkolt, dróttal átkötözött deszka "koporsókban", a börtön udvarán rejtették el, mindenféle limlomot, kacatot hordva föléjük, mintha sürgős lomtalanítás zajlott volna. Maléternek eltörték a lábszárcsontját, mert szálfa magas termetével nem fért bele a hevenyészett tákolmányba. Két év elteltével, egy éjjelen átsurrantak a koporsókkal a szomszédos Új köztemetőbe, és a 301-es parcellában, az előre megásott két (!) sírhelyre lapátolták el őket. Az egyikbe, a hivatalos könyvelés szerint Borbíró Piroska (= Nagy Imre) került, a másikba szintén álnéven Maléter és Gimes egymásra téve. Arccal lefelé. Utolsó bosszúként. (Évekkel később egy interjúban részletesen elmondtam az ÉS-ben.)

Mindezt az újratemetés előtt egy héttel közölte a lap. Teljes volt az általános megdöbbenés. Meg a mindent átható félelem. Az MTI piros csíkos belső hírlevele is óvatosságra intett. Mint utólag, a Történeti Hivatalban megtudtam, az összes Hősök tere közeli telefonfülkében lehallgató készüléket helyeztek el. Én személy szerint a riadóztatott, felfegyverzett munkásőröktől tartottam leginkább. Szerencsére, szerencsénkre nem dördült el lövés. Mindenesetre: az egy évvel korábban született Orsi leányomat és az anyját lemenekítettem Tihanyba, az újságíró üdülőbe. Az akkori TIB és az MDF megszűrte, hogy ki koszorúzhat. Lapunk nevében Pethő Tibor, Csatár Imre és jómagam róttuk le kegyeletünket.

Július 6-án szakadt az eső, taxiban ültem, a Nagy Imre rehabilitációs tárgyalásra igyekeztem a Legfelsőbb Bíróságra. Jócskán késésben voltam már, amikor az autórádióban bemondták: "Meghalt Kádár János!"

Sorsszerű, akár egy görög tragédiában. Beértem a terembe és csak én tudtam, amit többiek nem. Ráírtam egy cetlire a hírt és odanyújtottam Nagy Erzsébetnek. Ő továbbadta. Keringett a papírcédula. Egymáshoz hajoltak az emberek, egymás fülébe súgtak, morajlott a tömeg. Félbe kellett szakítani a tárgyalást!

Örülök, hogy szikra lehettem.

A 301-es parcella sorozata még tíz évig folytatódott, mert újra és újra találtam elvarratlan szálakat. Megtaláltam Kovács István vezérőrnagyot, aki háromrészes cikkben mesélte el a tököli "kiruccanás" részletes történetét, Mindszenty hercegprímás testőrét, aki felkísérte felsőpetényi házi őrizetéből a bíborost a budai Várba, felkutattam azt az embert, aki a legtöbbet ült ’56-ért, és azt, akit legutoljára ítélték el, amikor már jöttek kifelé a többiek. Én írtam meg először a 18 évesen kivégzett Mansfeld Péter történetét, élete eseményeinek színterei többször is metszették enyéimet. Egykori "bűntársait" is, a Bem mozival szemben, a Posta fölötti kitört ablakú lakásban: az éhenkórászokat Göncz Árpád ette.

Kaptam érte MÚOSZ nívódíjat, kitüntetett az akkori köztársasági elnök, Göncz Árpád, aki maga is megszenvedte a rács mögötti éveket, a váci börtönsztrájkot Bibóval. Meggyőződése volt: az újratemetés a rendszerváltás alapkövét jelentette. És sikerült újrafaragtatnom a 301-es emlékmű hibás, túlméretezett névsorát is.

Az ember nem felejt

Megértettem mi volt ’56: az ember személyes küzdelme, szerencsés találkozásként összekapaszkodva másokéval. Ez jelenti az erőt. Ilyen csak egyszer fordul elő egy évszázadban. Nem kell diktatúra. Nem kell zsarnokság. Nem kell túlhatalom. Nem kell kétharmados többség. Nem szabad megvárni, míg lejáratott régi és újdonsült politikusok, önjelölt akrobaták kilopják szánkból a "sajtot", újraírják ’56 eseményeit, kiforgatják valóságából, s elkezdik Nagy Imrét kiradírozni a történelemből. Igyekeznek még az árnyékát is eltüntetni.

Ismerős.

A forradalom 60. évfordulója óta sokan szervezetten serénykednek azon, hogy újraírják ’56-ot. Pedig a múltat nem lehet megváltoztatni, csak a jövőt. Mert oda van ragasztva, varrva, betonozva, az emberek tudatában. Az utókor számára. Én is elmondtam gyermekeimnek, amit tudok. És megtanulták mind az öten. Majd ők is elmondják valakinek, valamikor. Mert hiába vakolják újra és újra akár több rétegben is a múltat, a vakolat alatt megmarad a megrendíthetetlen igazság: fehéren, feketén. Az ember nem felejt.

Párizs, 1988
A kivégzés 30. évfordulóján, 1988-ban a híres Pére-Lachaise temetőben, egy Párizs városa által adományozott díszsírhelyen szimbolikus emlékhelyet állítottak Nagy Imrének és mártírtársainak. A kezdeményezést Méray Tibor indította még 1986-ban, s az Emberi Jogok Magyar Ligája karolta fel. Az emlékmű megalkotására a Liga ifjabb Rajk Lászlót kérte fel, a kivitelezés pedig a Franciaországba menekült esztergályos, későbbi gyártulajdonos Nagy Ernő érdeme, aki szűkebb hazájában nemcsak utcát neveztetett el Nagy Imréről, hanem Giromagny-ban szobrot is állíttatott tiszteletére. Ez volt az első ilyen emlékmű. Nagy Ernő pénzt, időt, fáradságot nem kímélve a világ különböző részeiről gyűjtötte be és adta közre A forradalom sajtóját. Ő a 300-as parcellában nyugszik.

2018.06.16 09:30
Frissítve: 2018.06.30 19:43

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12