Tárcatöltés

Publikálás dátuma
2018.06.22 08:13

Fotó: /

Nagyon örülök, hogy a miniszterek hamarosan akár 5 millát is hazavihetnek a bukszájukban. Éppen ideje volt. Világbotrány, hogy a minimálbér meg a garantált bérminimum is már évek óta fénysebességgel emelkedik, a miniszterek pedig kénytelenek napi - mondjuk - 47 ezer forintból tengődni.

Nagyon jó dolog, hogy a érintett tárcavezető legalább annyit kaphat, mint az általa felügyelt terület állami cégének vezetője. Például a rendkívül sikeres Magyar Államvasutak első embere havi 5 millióval számolhat. Meg is érdemli, hiszen többször is előfordult, hogy a szerelvény a menetrend szerint indult el és érkezett meg a célállomásra. Nekem ugyan pechem volt, mert Zugló állomáson, ahonnan rendszeresen bevonatoztam a Nyugatiba, viszonylag ritkán sikerült ilyen járatot kifogni, de hallottam olyanokról, akiknek valaki mesélte, hogy vannak pontos vonatok is. Na mindegy, ne keressünk a vágányon is csomót. (Ráadásul ebből jó, ha 3 300 000 forintot vihet haza a rengeteg adó, járulék levonása után. Ebből bizony havonta legföljebb egy alsó-középkategóriás új autót vehetne a keményen dolgozó miniszter.)

Azért is nagyon örvendezem a tárcások fizetésemelésének már a lehetőségén is, mert Orbán Viktor ezzel is a korrupció ellen küzd. Hiszen aki a magyar átlagbér tízszeresét keresi nettóban, az nyilván nem nyúl a közösbe, rokonait sem engedi állami közbeszerzéseken indulni, és a barátaitól, üzletfeleitől sem fogad el „alkotmányos költséget” egy-egy zsíros, közpénzen finanszírozott beruházás elnyeretéséért.

Persze eszébe juthat az embernek afféle kósza gondolat, hogy a miniszterek fizetésemelése előtt esetleg a közalkalmazottak jelentős része is kaphatna annyit, amennyi ma a minimálbér, de hát be kell látnunk: valahol el kell kezdeni. Ésszerűnek látszik inkább a tárcákat, mint a lyukas zsebeket feltölteni.

Vagy nem?

Szerző
2018.06.22 08:13

Vízválasztó

A képviseleti demokráciákban gyakran megfogalmazódó vád, hogy a parlamentben ülő politikusok az őket a képviseletükkel megbízó polgárok helyett szűk elitek részérdekeit képviselik. Nekünk erről most már kamerákkal közvetített, élőben adott bizonyítékunk is van. A rabszolgatörvénynek nevezett jogszabály lényege a legklasszikusabb tőke-munka konfliktus: arról szól, hogy a jövőben ugyanannyi fizetésért több munkaórát kell ledolgozni (nem is kevéssel: az eddigi, átlagosan évi 1800 órát fejelik meg még 400 órával). Hogy a törvény erről szól, méghozzá a nagy munkáltatók kérésére, azt a javaslat eredeti szövege is tartalmazta, sőt az Orbán-kormány sem rejtette véka alá. Ami azóta jött, és amit a közpénzből működő pártmédia szemérmetlen hazugsággal „a munkaidő-beosztás önkéntes megváltoztatásának” nevez, az már csak a kommunikációs kármentés. Bármit állítson is a miniszterelnök, a túlmunkakeret fölemelése és a három éves elszámolási ciklus bevezetése nem a dolgozók érdeke. (A kormányfői füllentéssel ellentétben nincs olyan ember Magyarországon, aki azért menne külföldre, mert itthon nem túlórázhat eleget.) Nekik az lenne az érdekük, hogy napi legfeljebb nyolc óra munkával, a pihenőidők betartása és az összes szabadság kiadása mellett is európai szintű, a lakhatásra és a rekreációra is elegendő munkabért kapjanak. Ha az EU egyik legalacsonyabb bérszínvonalú országában több bért csak több munkáért akarnak adni, az tisztességtelen ajánlat; de a mi esetünk ennél sokkal súlyosabb, amit nemcsak az Orbán Viktor által nyilvánosan lesajnált szakszervezetek, hanem egyesével a munkavállalók is pontosan érzékelnek. A túlóra – még abban az esetben is, ha becsületesen kifizetik – a legolcsóbb munkaerő a „gyár”, és a legtisztább önkizsákmányolás a „munkás” szemszögéből. A mi kormányunk viszont arra próbált lehetőséget teremteni, hogy sokkal több túlmunkát lehessen elrendelni, minimális – a szezonálisan, illetve ciklikusan dolgozó cégeknél pedig semennyi – pluszpénzért. Azért írjuk, hogy próbált, mert a szavazás nagy valószínűséggel törvénysértő volt. És azért gondoljuk, hogy ezzel az Orbán-kabinet korszakhatárhoz ért, mert törvényt ugyan eddig is sokszor sértett – a közmédiának nevezett pártpropaganda működése például minden fontos elemében törvény- és alkotmánysértő –, de most először hágja meg a jogot az egész ország nyilvánossága előtt egy olyan ügyben, ahol a frontvonal egyik oldalán a magyar munkavállalók vannak, a másikon pedig néhány multinacionális cég, és pár magyar (nevű) munkaadó. Hogy a kormány jogtiprás árán az utóbbiak oldalára áll, az mindennel ellentétes, amit ez a hatalom nyolc éve egyfolytában állít magáról. Az ellenzék karakán kiállása pedig az adott helyzetben nem botrány, hanem az elvárható minimum. Ezzel együtt köszönet érte: a többséget (a választók többségét) ezúttal ők képviselték.   (A szöveg előző változata tartalmazott egy utalást arra, hogy a kormánypárt előre tudhatott a készülő ellenzéki akcióról. A tv-felvétel utólagos visszanézése után ez a feltételezés alaptalannak bizonyult.)
2018.12.12 13:19
Frissítve: 2018.12.12 18:53

A szitokszó

Ha azt nézzük, hogy a világszervezet 193 tagállama közül 164 – ami 85 százalék - elfogadta a migrációról szóló, 23 célkitűzést megfogalmazó ENSZ-megállapodást, akkor voltaképpen túlnyomó többségről beszélhetünk. Még akkor is, ha az Egyesült Államok példának okáért nincs köztük, miként Magyarország sem. Ha viszont tekintetbe vesszük, hogy ez nem kötelező jogi erővel bíró nemzetközi szerződés, hanem csupán politikai szándéknyilatkozat, akkor már elgondolkodtató, hogy 29 ország még a jószándékát sem óhajtja kifejezni a rendezett, mederben tartott, szabályozott migráció előmozdítását illetően.
Akik csatlakoznak ehhez a 23 ponthoz, azok azt vallják: a migrációs törekvéseket globálisan és csírájában teljesen elfojtani nem lehet, és nem is feltétlenül kell, mert adott esetben elöregedő jóléti társadalmakba áramlik be friss munkaerő, és kellő körültekintéssel, nyitottsággal, toleranciával és alkalmazkodóképességgel minden szereplő jól járhat. Az ellen viszont tűzzel-vassal küzdeni kell, hogy az illegális migráció vámszedői, az embercsempészek valóságos rabszolgakereskedelmet folytassanak a kiszolgáltatott szerencsétlen emberekkel.  
Ezzel a felfogással áll szemben az az állítás, hogy ha nem vigyázol, és kinyújtod a kisujjadat, akkor a migráns le fogja harapni a karodat, elveszi a munkahelyedet, a hazádat és a hitedet. A migráns eszerint közellenség.  
Tiszta lélekkel nem tehető szemrehányás azoknak a hátrányos helyzetűeknek, akik örülnek, ha akad olyan, akit még többen vetnek meg. Örkény egyik egypercesében a pincében megbújó patkányt boldoggá teszi, amikor a falábú házmesterkislány cicának nézi őt, de arra a csodára már gondolni sem mer, hogy mi lenne, ha ő falábú házmesterkislány lehetne.  
Egyszer a Blahán azzal jött oda hozzám egy kéregető: roma vagyok, nem migráns.  
Az ENSZ migrációs szervezete a migráns fogalmát úgy értelmezi, hogy abba beletartozik mindenki, aki nem a hazájában dolgozik, illetve él. Migráns az is, akit kibombáztak szíriai otthonából, és életét féltve menekül – ő egyben menedékkérő is, és menekültté válik, ha ezt a státusát elismerik –, de migráns az a maláj is, aki gazdag „kuvaitiéknál” takarít. És migráns az a magyar nő, aki egy osztrák hegyi faluban nehezen mozgó idős embert ápol, mert így jobban jön ki anyagilag, mint ha óvónőként dolgozna itthon. Iskolásan fogalmazva: nem minden migráns menekült, de minden menekült migráns.  
Fontos lenne, hogy a független média ne kapituláljon a kormányzati propaganda előtt, ne fogadja el, hogy a migráns szitokszó, és ne használja helyette a menekült szót. Ne kösse meg a demagógiával azt a kompromisszumot, hogy csak a háborús helyzetből menekülőnek vannak méltányolható emberi jogai. Ne gondolja, hogy aki „pusztán” a jobb élet reményében indul el, azt úgy kell áthajítani a határon, mint macskát a palánkon. „Gazdasági bevándorlással” legálisan megpróbálkozni nem bűn. A migránsnak nincs „alanyi joga” a betelepedésre és jólétre, de alkupozícióban ő is kínálhat valami hasznosat.
2018.12.12 09:00
Frissítve: 2018.12.12 10:26