Barát Tamás: Szabadkőművesség titkok nélkül

Publikálás dátuma
2018.06.30 09:06
MAGYARÁZATOK Rengeteg a tévképzet, de az új könyv segít eligazodni a szabadkőművesség témakörében
Fotó: /

A szabadkőművesség nem vallás, nem politikai párt, a magukat testvérnek nevező szabadkőművesek között a vélemény- és gondolatszabadság teljes, egyénileg akár politikai elkötelezettséget is vállalhatnak, de azt a szabadkőműves páholyokban nem kérdőjelezik meg

Sok legenda, s számos tévképzet kering a világban a szabadkőművességről. Számtalan magyarázat ismert, hogy mi is az a szabadkőművesség, kik azok a szabadkőművesek?

A legtöbb (félre)magyarázó a szabadkőművességet olyan titkos társaságként jellemzi, amelynek titkos hatalom van a kezében, s hatalma birtokában a világ megváltoztatására törekszik.

Ezeket a tévképzeteket szeretné eloszlatni az a kötet, amely a 2018-as Ünnepi Könyvhétre jelent meg. A Szabadkőművesség titkok nélkül című antológia olyan írásokat tartalmaz, amelyek hozzásegítik az olvasót a szabadkőművesség megismeréséhez, egy gondolkodásmód megértéshez, "a sötétség eloszlatásához".

Aki az írásokat összeválogatta, Márton László író, műfordító, a szabadkőművességet jól ismeri, mivel a Martinovics páholy főmestere volt, majd a magyarországi Skót Rend Nagytanácsának főparancsnoka. Az elmúlt huszonöt év alatt ez a harmadik kötet, amit a témának szentel, hiszen "Szabadkőműves gondolatok" és "Iskolája az emberi szívnek" címmel szerkesztett már antológiát és ő fordította magyarra Lessing "Szabadkőműves párbeszédek" című művét is. A "Szabadkőművesség titkok nélkül" című könyv hiánypótló, három évszázad vonatkozó irodalmából kerültek be szemelvények.

Elöljáróban tisztázni kell a kötet legfontosabb mondanivalóját, amelyet az egyik magyar szabadkőműves páholy honlapjáról származó idézettel így lehet a legegyszerűbben megvilágítani:

"A szabadkőművesség független minden politikai, gazdasági, vallási és csoport-hatalomtól. Az emberi élet minden vonatkozásával törődik, az Igazság keresésében semmiféle béklyót nem tűr el. A szabadkőművesség tagjait semmiféle hitelv elfogadására, vagy elvetésére nem kötelezi. A mai szabadkőművesség célja, hogy „az egység központjává váljék, és eszköz, igaz barátságok kötésére olyan személyek között, kik nélküle örökös távolságban maradtak volna".

A kötetből kiderül, hogy a szabadkőműves páholyok sokkal többet jelentenek egy baráti társaságnál. A szabadkőművesség nem vallás, nem politikai párt, a magukat testvérnek nevező szabadkőművesek között a vélemény- és gondolatszabadság teljes, egyénileg akár politikai elkötelezettséget is vállalhatnak, de azt a szabadkőműves páholyokban nem kérdőjelezik meg. A szabadkőművesség nem önképzőkör, bár, ahogyan magukról az idézett honlapon írják "önmagunkat állandóan csiszoljuk, saját okulásunkra előadásokat tartunk, többek között a társadalmunkat érintő kérdésekről, kultúráról, gazdaságról".

Márton László nyilvánvalóvá teszi, hogy két célt követett. Az olvasóközönség számára pletyka-és rágalomoszlatóként szerette volna bemutatni, mi történik valóban a páholyokban. A szabadkőművesek számára pedig kézikönyvként szolgálhat.

Az antológiában a szabadkőművességet jól ismerő számos jeles személyiség írásai, beszédei, történetei támpontot adhatnak, hozzájárulhatnak a téma alaposabb megismeréséhez.

Márton László a kötetet elindító írásával egyértelműen hozzásegíti az olvasót a szabadkőműves titkok megértéséhez. Számos olyan kérdésre adja meg a választ, amely az olvasókban felmerül, ha meghallja a szabadkőműves fogalmat.

A három évszázad szabadkőművességének története megértéshez járul hozzá az "Ősi kötelmek" című fejezet, valamint Alain de Keghel francia történésznek a szabadkőművesség egyik legmeghatározóbb személyisége, Anderson személyét megelőző és az őt követő korszakról szóló gondolatai, illetve Michel de Ramsay, a Rend nagyszónokának egy, a szabadkőművessé válás feltételeiről szóló beszéde.

Benedek Szabolcs író írásában bepillantást kapunk a magyar szabadkőművesség történetébe 1989-ig. A kötet első része két történeti visszatekintéssel zárul: Vári László művelődéstörténésznek és a magyar televízióból is közismert orvos- és művelődéstörténész Benedek Istvánnak az írásával.

A kötetben az olvasó találkozhat a szabadkőműves etikáról, valamint pedagógiáról szóló gondolatokkal Benedek Marcell író tollából. A könyv részletesen mutatja be a szabadkőműves páholymunkát olyan szerzők írásain keresztül, mint Jászi Oszkár (társadalomtudós), Supka Géza (író, régész), Molter Károly (egyetemi tanár), Benedek Elek (író).

A könyv oldalain képet kaphat az olvasó a szabadkőművesek gondolkodásmódjáról. Ilyen többek között Sumonyi-Papp Zoltán (író, költő), vagy Matlák Gábor (ügyvéd) írása is.

Az antológiában több ismert személyiség, Kossuth Lajos, Móra Ferenc, Kazinczy Ferenc gondolatai is helyet kaptak, de olvashatunk a kötetben róluk és más ismert szabadkőműves személyiségekről szóló írásokat is. Például Berényi Zsuzsanna Ágnesnek, a magyar szabadkőművesség története kutatójának, a "Kossuth Lajos, szabadsághős, szabadkőműves" című, vagy Nacsády Andrásnak, a Martinovics páholy volt főmesterének, majd a magyarországi Skót Rend Nagytanácsa főparancsnokának, Ady Endrét, mint szabadkőművest bemutató írása, aztán Várkonyi Benedek rádiós újságírónak, Kunfi Zsigmondról szóló cikke, valamint Kende Péter politikai elemzőnek a "Jászi Oszkár hazatér" címmel közölt, a társadalomtudósról és szabadkőművesről szóló méltatása.

Befejezésül két idézet a kötetből. Az első Kazinczy Ferenctől származik: „Énnekem a kőművesség oly társaság, amely egy kis karikát csinál a legjobb szívű emberekből, melyben az ember elfelejti azt a nagy egyenetlenséget, amely a külső világban van, amelyben az ember a királyt és a legalacsonyabb rendű embert testvérének nézi."

A másik idézet abból az időből származik, amikor Kossuth Lajost az Egyesült Államokban szabadkőművessé avatták. Vándorútján Bostonban így üdvözölték: „Egykor rabságban Budavár falai között angolul tanult. Most új nyelvet tanulhat: a szabadkőművességét. Ahol tiltják a szabadkőművességet, ott rabság van."

Az antológia a közvéleményben kialakult torzkép helyett a valódit mutatja be és gazdagítja a titkokat felfedő szabadkőműves szakirodalmat. Az olvasó a könyv befejezése után valóban úgy érezheti, hogy a szerző elérte célját, bemutatta az igazságot a szabadkőművességről.

Jó, hasznos olvasmány érdeklődőknek és a szabadkőművességet ismerőknek egyaránt.

Szerző
Témák
2018.06.30 09:06

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10