Közmunkán a kultúra

Senki ne mondja, hogy közmunkából nem lehet karriert csinálni. Emlékezzenek csak Orgován Bélára! Ő közmunkásból lett pár hétre a Quaestor vezérigazgatója. Jó, strómanként, de akkor is vezérigazgató. Egy szavát se higgyék tehát annak, aki azon nyavalyog, hogy leállt a mobilitás. Ezt csak a bérjajgató liberális halálmadarak kuvikolják, két hazaárulás között. Persze akárki nem emelkedhet ki, tehetség és teljesítmény kell hozzá. Orgován pl. börtönviselt volt, ami direkt előnynek számított a szintén nem maszületett bárány Quaestor-vezérek szemében. Kevésbé érdemdúsaknak nehezebben megy, pláne ha koloncként még szakképzettség, diploma is akadályozza őket az életpályák közti szabad röpködésben. Ezért nem kell annyi iskolát végezni, ezt szem előtt is tartják az oktatás irányítói.
Nem csoda, hogy a túlképzett kulturális közmunkások is megszívták. Először, amikor elvesztették a rendes munkahelyüket, másodszor most, amikor egy tollvonással a közmunkából is kirúgják őket, mind a négyezret. Egy nagy pofon az egyik oldalról, majd a másikról is egy, csak hogy el ne dőljenek. Csupán ugyanaz történik velük, mint magával a kultúrával. Ha egyszer annyira szeretik, hát osztozzanak a sorsában! Az első fázis az elszegényítés, a második az államnak való kiszolgáltatottság, a harmadik a feleslegessé nyilvánítás. A kultúráé is, a benne dolgozóké is.
Az első felvonás 2011-ben kezdődött: a válságban már lesoványodott művelődési szféra további kiéheztetése, költségvetési részarányának szűkítése. Nem úszták meg az alkalmazottak sem: a kultúra területén 20 százalékos leépítést hajtottak végre. Az intézmények persze küszködtek a létszámhiánnyal, ezért a jóságos állam 2013-tól meghirdette a „kulturális közfoglalkoztatási” programokat. Nagy kegyesen a rendes bér feléért, harmadáért (idén nettó 70 ezerért) lehetett alkalmazni a legalább érettségivel, sokszor diplomával rendelkezőket, részben éppen a kirúgott könyvtárosokat, népművelőket. Ők már annak is örülhettek, hogy diplomás közfoglalkoztatottként egy kicsivel többet kapnak, mint a nettó 54 ezret kereső többi közmunkás. Elvégre a tudást meg kell becsülni, ezt a Horthy-korszakban ugyanígy vallották, ezért az akkori közmunkások között elnevezésben is megkülönböztették az értelmiségi „szükségmunkásokat” az „ínségmunkásnak” hívott fizikai dolgozóktól. Így ugyebár mindjárt más. Sajnos a hálátlan közfoglalkoztatottak nem becsülik a terminológiai finomságokat: az egyik nyilatkozó kulturális közmunkás egyszerűen „kultúrkubikosnak” jellemzi magát. Mások azt mesélik, munkahelyükön „közmukiként” emlegetik őket.
Örültek az intézmények és önkormányzatok is: a kulturális közmunkások bérét az állam fizette. Egyre több helyen már azzal a szándékkal bocsátották el átszervezésre, erre-arra hivatkozva a közalkalmazottat, hogy aztán állami pénzen, éhbérért közmunkásként visszafoglalkoztassák. A NAV adatai szerint 2014-15-ben 2300 embert vettek 90 napon belül vissza „lefokozva” és megrövidítve a saját korábbi munkahelyére. Hogy a közmunkásoknak milyen megbecsülése van, azt tudjuk Lázár János szavaiból („addig sem lopnak”). Vagy a diéta- és fitneszgurutól, aki „a közmunkások bunkó gyerekeire” tett megjegyzést a tévében. Az állásinterjúkhoz tanácsot adó fb-oldalon olvastam: be ne írd az önéletrajzodba, hogy közmunkás voltál, mert akkor be sem hívnak!
És ezzel elérkeztünk a második felvonáshoz: a megalázó kiszolgáltatottság, az államtól való függés állapotához. Hiszen évről évre az állam írja ki a pályázatot a kulturális közmunkára, ő enged vagy nem enged szerződni. Egyre inkább alattvalót csinál magából a kultúrából is: támogatást, kinevezést a hozzá közel állók kapnak, kistafírozza a Magyar Művészeti Akadémiát, elfoglalja a kultúraközvetítésben legnagyobb szerepet játszó médiát. A kultúrát is közmunkára küldték: tegye, amit parancsolnak, és örüljön annak, amit kap. 
Most jön a harmadik rész, a finálé. A megalázott kultúra és a megalázott kulturális közmunkások már nem is tűnnek olyan fontosnak. Feleslegesek. Németh Szilárd volt az Arany János emlékév fővédnöke – kell ennél többet mondani a kultúra rangjáról? A kormánylap nekimegy még a fideszes vezetésű kulturális intézményeknek is - hiábavalóságokra, káros nézetekre és személyekre költik a közpénzt. A Belügyminiszter körlevélben közli: a kulturális közfoglalkoztatás betöltötte funkcióját (köszönik szépen, ennél kulturáltabb országra nincs szükség), ezért nem szerződnek tovább az érintettekkel. Nem számít, hogy ezzel egy perc alatt 30 százalékkal csökken a művelődésben dolgozók száma, és hazavágják az intézményeket is. Hivatkoznak a munkaerőhiányra. Csakhogy a kulturális közmunkások 65 százaléka kistelepülésen dolgozik, sokan Kelet-Magyarországon - ott hová menjenek? Többségük ötvenes – épp most szüntetik meg az idősebbek után járó foglalkoztatási kedvezményt.
Rossz pályát választottak. Többet tudnak, mint kell. Ki tudja, milyen a világnézetük. A Pesti Srácok egyik kommentelője közvetítette az idők szavát: „A liberális az a proli, aki sok marhaságot olvas és több diplomát szerez”. Úgy kell az ilyennek.

Magyar nőnek lenni

Sok-sok évvel ezelőtt az akkori politikai vezetés azt preferálta, hogy az alsó- és középszintű bizottságokban, grémiumokban, delegációkban legyen dísznek legalább egy nő, egy fiatal, meg egy értelmiségi. No persze, ez a szép előírás szinte - a regnálásuk legutolsó éveit leszámítva - sohasem vonatkozott a hatalom legmagasabb köreire, vagyis az uralkodó párt központi bizottsági titkáraira és a hatalom legfőbb letéteményesére, a Politikai Bizottságra. A kormányokra nézve is csak rendkívül ritkán jelentett előírást, hogy női szakember vezessen egy minisztériumot.
A fent idézett alapelv alapján elég gyakran kerültem be ilyen csoportokba, olykor három, mi több, három és fél minőségemben is. Mert ugye, tagadhatatlanul mindig nőnemű voltam, az idő tájt még fiatal is, és értelmiségi, sőt - és itt jön be a fél minőség - úgynevezett reálértelmiségiként, vagyis mérnökként is betöltöttem egy kvótát. Így ezeket a kívánalmakat egyszerre, egyetlen személlyel letudhatták. Az elnökök persze mindig férfiak voltak, kivéve az Országos Nőtanácsot. Az egyéb bizottságokban, tanácsokban stb. az elnök urak (bocs! elvtársak) rendszerint nagyhangú férfiak voltak, akik boldogan öblögették mély orgánumukat, többnyire jó hosszasan. Amikor pedig én is jelentkezni mertem, megkaptam a kioktatást: aztán szép röviden, elvtársnő kedves. És az elején rendszeresen keresztnevemen szólítottak, amit én ugyanolyan rendszeresen visszautasítottam, rámutatva, korábban nem őriztünk együtt birkát.
No, az értelmesebbjének volt annyi humora, hogy elnézést kért, legfeljebb mentségére hozta föl ifjú koromat. A nem annyira értelmes (aki lehetett akár nagy tudós is) meg morcosan duzzogott, de betartotta.
Sok-sok év után mindez miért tolult föl bennem? Két okból is.
Az egyik. Kaptam a neten egy levelet, amelyben az egyik, hozzám közel álló ellenzéki párt tájékoztat, hogy újra kezdik munkájukat a szakpolitikai kabinetjei. Nagyon derék, nagyon fontos! Tizenhárom darab van belőlük, hozzám a gazdaságpolitikai közel is állna. A felsorolásban megadják a kabinetek elnökeinek nevét is. Az egyikben két elnök is van, éppen az általam preferáltban. Ez tehát tizennégy ember. „Ember”, vagyis férfi. Mert a tizennégy főből mindössze egy a nő, egy egyébként általam szakmai képességei és tudása által igen nagyra becsült asszony. Az arány tehát 13 : 1. No, írtam egy emailt, amiben feltettem a kérdést, hogy is van ez? Válaszra sem méltattak. Egyébként ebben a pártban az öt alelnök között is egyetlen nő van, ahogyan a nyolctagú elnökségben szintén.
A másik ok. Itt a másik ellenzéki párt, amely éppen most választott új vezetőséget. Az elnök mellett egy elnökhelyettes és három alelnök képezi a felső vezetőséget. Kivétel nélkül férfiak. Igaz, a választmány elnöke nő, no de az egy meglehetősen súlytalan, nagy létszámú képződmény. De legalább az elnökség egyharmada nő. Szép. Csakhogy a magyar lakosságnak 52 százaléka nő.
A hagyományok erősek. Ahogy már írtam, a Kádár-korszakban nagyon gyéren fordultak elő nők a kormányokban, én mindössze háromra emlékszem. Nagy Józsefné hat elemit és pártiskolát végzett szövőnőből lett könnyűipari miniszter; a közelmúltban elhunyt Keserű Jánosné, ő már közgazdász volt és ugyancsak könnyűipari miniszter; és az orvosból lett kiváló egészségügyi miniszter, sőt egy ideig miniszterelnök-helyettes, Csehák Judit. 
Aztán bekövetkezett a rendszerváltás. Új szelek nyögették az ősmagyar fákat? Ugyan! Az azóta regnált magyar kormányokban összesen ha tucatnyi nő bukkant fel. Jó, Antall József régimódi úr volt, bizonyára úgy vélte, a nő legjobb helye a háztartásban található. De a szocialista Horn Gyula kormányában is mindössze két nő kapott tárcát. Az első Orbán kormányban Dávid Ibolya képviselte a nemzet felét, majd a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányokban is mindössze négy nő szerepelt. Ezt követően a válságmenedzselést Bajnai Gordon láthatóan nem akarta gyönge női vállakra terhelni, és Orbán kormányaiban is legfeljebb mutatóban bukkan fel egy-egy nő. Érdekes, hogy ebben még a volt szocialista országok is más utat járnak, akadnak köztük olyanok is, ahol az új rendszerben nő államelnök, illetve miniszterelnök is előfordult.
De fel a fejjel! Szép változások várhatók e téren, hiszen most éppen védeni fogjuk a keresztény kultúrértékeket. Ne feledjük, e kultúrtörténetben is előfordulnak tudós nő szentek: például Alexandriai Szent Katalin vagy Ávilai (Nagy) Szent Teréz.  De mit kezdjünk mi, akik más kultúrrendben gondolkodunk, akik a mostani ellenzékhez húzunk, és modern eszmei értékeket várunk el tőlük? Úgy tetszik, ahogyan a keresztény értékrendet sem befolyásolja egy-két szórványosan felbukkanó tudós szent nő, úgy a magyar férfiközpontú gondolkodást sem módosítja a mostani képviseleti arány. Még a liberális és/vagy szocialista felfogású ellenzéki pártokban sem.
Frissítve: 2018.07.06. 11:25

Törvénykarcolók

Ebben az új felhőkarcoló-törvényben az a kedvenc részem, hogy a 90 méternél magasabb házak építését országszerte a kormány engedélyezheti. Előrelátó szabály, elvégre bármikor előfordulhat, hogy Debrecen városában valamely tőkeerős befektető futurisztikus üvegtornyot álmodik a Tócóskertbe. 
Na jó, kezdjük elölről, és beszéljünk komolyan. Másfél évvel ezelőtt, amikor nyilvánosságra került, hogy Garancsi István 120 méteres irodaházat tervez építeni a MOL-nak a Kopaszi-gátnál, pontosan lehetett tudni, hogy ha az ég a földdel összeér, akkor is fel fogja húzni. És valóban: a főváros készségesen túllépett a saját rendeletén, az - egyébként mindmáig homályos okból - berzenkedő főminiszter átült a hátsó padba, végül pedig törvénybe foglalták, hogy ezentúl a kormány dönti el, hol és mi épülhet Budapesten. (Már ha nem számolunk komolyan azzal, hogy Cegléden is szárba szökken a magasház-biznisz.) 
Ez a törvény pontosan olyan fényes bizonyíték a fővárosi önkormányzat maradékának de facto felszámolására, mint a Fürjes Balázs-féle Budapest-fejlesztési államtitkárság felállítása. Hiszen emlékezzünk: a magasház-vita nyolcvan éve folyik a fővárosban, Lechner Jenő a ferencvárosi Duna-partra tervezett például 120 méteres felhőkarcolót, de épült volna ilyen a Déli pályaudvarnál és a Margitszigeten is. A hetvenes évektől kikristályosodott azonban a közmegegyezés, amely a rendszerváltás után szabályzatban is testet öltött, hogy a belvárosi részeken, inkluzíve a világörökségi panorámát érintően Budapesten nem épülhetnek hatvan-hetven méternél magasabb házak. 
Ehhez képest mondhatni huszáros megoldás, hogy minden urbanisztikai vitát mellőzve eztán a kormány maga dönt erről. Persze ehhez vagyunk szokva. De Tarlós István helyében azért megfontolnánk, érdemes-e továbbra is főpolgármesternek lenni ilyen bábszínházi körülmények között.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.07.06. 11:26