Közmunkán a kultúra

Senki ne mondja, hogy közmunkából nem lehet karriert csinálni. Emlékezzenek csak Orgován Bélára! Ő közmunkásból lett pár hétre a Quaestor vezérigazgatója. Jó, strómanként, de akkor is vezérigazgató. Egy szavát se higgyék tehát annak, aki azon nyavalyog, hogy leállt a mobilitás. Ezt csak a bérjajgató liberális halálmadarak kuvikolják, két hazaárulás között. Persze akárki nem emelkedhet ki, tehetség és teljesítmény kell hozzá. Orgován pl. börtönviselt volt, ami direkt előnynek számított a szintén nem maszületett bárány Quaestor-vezérek szemében. Kevésbé érdemdúsaknak nehezebben megy, pláne ha koloncként még szakképzettség, diploma is akadályozza őket az életpályák közti szabad röpködésben. Ezért nem kell annyi iskolát végezni, ezt szem előtt is tartják az oktatás irányítói.
Nem csoda, hogy a túlképzett kulturális közmunkások is megszívták. Először, amikor elvesztették a rendes munkahelyüket, másodszor most, amikor egy tollvonással a közmunkából is kirúgják őket, mind a négyezret. Egy nagy pofon az egyik oldalról, majd a másikról is egy, csak hogy el ne dőljenek. Csupán ugyanaz történik velük, mint magával a kultúrával. Ha egyszer annyira szeretik, hát osztozzanak a sorsában! Az első fázis az elszegényítés, a második az államnak való kiszolgáltatottság, a harmadik a feleslegessé nyilvánítás. A kultúráé is, a benne dolgozóké is.
Az első felvonás 2011-ben kezdődött: a válságban már lesoványodott művelődési szféra további kiéheztetése, költségvetési részarányának szűkítése. Nem úszták meg az alkalmazottak sem: a kultúra területén 20 százalékos leépítést hajtottak végre. Az intézmények persze küszködtek a létszámhiánnyal, ezért a jóságos állam 2013-tól meghirdette a „kulturális közfoglalkoztatási” programokat. Nagy kegyesen a rendes bér feléért, harmadáért (idén nettó 70 ezerért) lehetett alkalmazni a legalább érettségivel, sokszor diplomával rendelkezőket, részben éppen a kirúgott könyvtárosokat, népművelőket. Ők már annak is örülhettek, hogy diplomás közfoglalkoztatottként egy kicsivel többet kapnak, mint a nettó 54 ezret kereső többi közmunkás. Elvégre a tudást meg kell becsülni, ezt a Horthy-korszakban ugyanígy vallották, ezért az akkori közmunkások között elnevezésben is megkülönböztették az értelmiségi „szükségmunkásokat” az „ínségmunkásnak” hívott fizikai dolgozóktól. Így ugyebár mindjárt más. Sajnos a hálátlan közfoglalkoztatottak nem becsülik a terminológiai finomságokat: az egyik nyilatkozó kulturális közmunkás egyszerűen „kultúrkubikosnak” jellemzi magát. Mások azt mesélik, munkahelyükön „közmukiként” emlegetik őket.
Örültek az intézmények és önkormányzatok is: a kulturális közmunkások bérét az állam fizette. Egyre több helyen már azzal a szándékkal bocsátották el átszervezésre, erre-arra hivatkozva a közalkalmazottat, hogy aztán állami pénzen, éhbérért közmunkásként visszafoglalkoztassák. A NAV adatai szerint 2014-15-ben 2300 embert vettek 90 napon belül vissza „lefokozva” és megrövidítve a saját korábbi munkahelyére. Hogy a közmunkásoknak milyen megbecsülése van, azt tudjuk Lázár János szavaiból („addig sem lopnak”). Vagy a diéta- és fitneszgurutól, aki „a közmunkások bunkó gyerekeire” tett megjegyzést a tévében. Az állásinterjúkhoz tanácsot adó fb-oldalon olvastam: be ne írd az önéletrajzodba, hogy közmunkás voltál, mert akkor be sem hívnak!
És ezzel elérkeztünk a második felvonáshoz: a megalázó kiszolgáltatottság, az államtól való függés állapotához. Hiszen évről évre az állam írja ki a pályázatot a kulturális közmunkára, ő enged vagy nem enged szerződni. Egyre inkább alattvalót csinál magából a kultúrából is: támogatást, kinevezést a hozzá közel állók kapnak, kistafírozza a Magyar Művészeti Akadémiát, elfoglalja a kultúraközvetítésben legnagyobb szerepet játszó médiát. A kultúrát is közmunkára küldték: tegye, amit parancsolnak, és örüljön annak, amit kap. 
Most jön a harmadik rész, a finálé. A megalázott kultúra és a megalázott kulturális közmunkások már nem is tűnnek olyan fontosnak. Feleslegesek. Németh Szilárd volt az Arany János emlékév fővédnöke – kell ennél többet mondani a kultúra rangjáról? A kormánylap nekimegy még a fideszes vezetésű kulturális intézményeknek is - hiábavalóságokra, káros nézetekre és személyekre költik a közpénzt. A Belügyminiszter körlevélben közli: a kulturális közfoglalkoztatás betöltötte funkcióját (köszönik szépen, ennél kulturáltabb országra nincs szükség), ezért nem szerződnek tovább az érintettekkel. Nem számít, hogy ezzel egy perc alatt 30 százalékkal csökken a művelődésben dolgozók száma, és hazavágják az intézményeket is. Hivatkoznak a munkaerőhiányra. Csakhogy a kulturális közmunkások 65 százaléka kistelepülésen dolgozik, sokan Kelet-Magyarországon - ott hová menjenek? Többségük ötvenes – épp most szüntetik meg az idősebbek után járó foglalkoztatási kedvezményt.
Rossz pályát választottak. Többet tudnak, mint kell. Ki tudja, milyen a világnézetük. A Pesti Srácok egyik kommentelője közvetítette az idők szavát: „A liberális az a proli, aki sok marhaságot olvas és több diplomát szerez”. Úgy kell az ilyennek.
2018.07.07 07:30
Frissítve: 2018.07.07 07:30

Megmentők

Most, sok évvel a devizahitelesek megmentése után (ami úgy kezdődött, hogy Kósa Lajos a de facto államcsődben lévő Görögországhoz hasonlította Magyarország pénzügyi helyzetét, amitől azonnal elszálltak a devizaárfolyamok, durván tovább nehezítve az adósok amúgy is reménytelen helyzetét), talán nem idő előtti a kijelentés: az Orbán-kormány zseniálisan csinálta. Mármint a maga szempontjából: briliáns választ adott arra a kérdésre, hogy kinek kell viselnie a devizahitelek árfolyamváltozásának kockázatát. Orbánék – nem méltányos, de praktikus – válasza így hangzott: bárkinek, csak nekik nem. (Azért mondjuk, hogy nem méltányos, mert anno még az első Orbán-kabinet kezdeményezte azt a törvénymódosítást, amely megalapozta a lakossági devizahitelek elburjánzását.) A hárítási stratégia mindmáig szinte tökéletesen működött, most azonban hajszál került a levesbe, miután az EU Bírósága egy magyar ügyben kimondta, amit sem a kormány, sem a parlament, sem pedig a hazai bíróság nem akart eddig deklarálni: hogy a bankoknak tájékoztatási felelősségük is van, és perelhetőek, ha a hitelfelvevő bizonyítani tudja, hogy nem informálták őt kellő mélységgel az árfolyammozgásokból eredő veszélyekről. A kockázat ezen a ponton visszaszáll a kormányzatra, több ok miatt is. Egyrészt a bankszektor nagyobbik hányada időközben beolvadt a NER-be. Másrészt az ügyletek nagyságrendje miatt – azok is 120 ezren vannak, akiknek már a lakásukat árverezik a bankok a fejük fölül – megborulhat a bankszektor, az állam konszolidációra kényszerülhet. Harmadrészt pedig, amennyiben tényleg perek tíz- vagy százezrei indulnak, megdől az a hazug, de mégis széles körben hangoztatott alapállítás, hogy a Fidesz mindenkit megmentett, az adósmentésnek vége van. Dehogy van vége: a java csak most jön.
2018.09.22 09:37

A pénz szaga

A pénznek igenis van szaga. Európában talán nem olyan büdös, mint Pinochet Chiléjében volt, a latin-amerikai „gazdasági csoda” éveiben. (Hitlerig, Sztálinig, Putyinig vagy a kínai piacig nem mennénk el.) Ha Chilében volt gazdasági csoda a 70-es években, az csak azért lehetett, mert a tőke nem csak a demokráciák piacgazdaságaiban tud kivirulni, hanem diktatúrákban is. Sőt, diktátorok szerint ez az egyetlen kivezető politikai út mindenféle válságból. Európában még nem ennyire szagos a pénz, de ahhoz már eléggé szaglik, hogy mondjuk Romániában sokaknak elviselhetetlen legyen. Aki viszont ezen eltöpreng, az rögtön a korrupció támogatója lesz, ugyanúgy, ahogyan Magyarországon is hazaáruló, aki szembe mer menni a regnáló hatalommal. Hazaárulóként most éppen azt kell kimondani, hogy ez a rendszer a demokratikus európai közösség adóiból (is) áll a saját lábán. Meg azt, hogy ha csöpp ész szorult volna Brüsszelbe, akkor már megvonta volna a felzárkóztatási pénzeket a magyar kormánytól. Miért nem gondolunk arra, hogy ennek az elkerülhetetlen kollektív büntetésnek az etikai hordaléka is nyomaszt sokakat arrafelé? Mikor írja vajon felül az európai közösség demokratikus érdeke és értékrendje a nemzetek (és nem a kormányok) iránt érzett európai felelősséget? A korrupció csak a bűz egyik része. Mert: milyen szaga van a Magyarországon állami búra alatt gyarapodó külföldi tőkének? Márpedig a német tőke, amely életben tartja a magyar gazdaságot, láthatóan immunis a bűzre.  Ahogy a minap a privátbankár.hu-nak mondták: „A német nagyvállalatok nem gondolják újra magyarországi befektetéseiket a magyar demokrácia állapota miatt. A cégeket az üzlet érdekli, nem a politika. Ez addig így marad, amíg a magyar kormány nem lép át egy határt, például nem veszélyezteti az ország EU-tagságát. Ugyanakkor az új befektetéseknél már felmerülhet, nem kényelmetlen-e üzletelni a magyar kabinettel.” Aki azt gondolja, hogy Merkel kancellár majd „leszól” és „beszól” a német nagytőkének, az csak az autoriter gondolatot exportálná. A német társadalmi berendezkedés viszont már csak olyan, amelyben - bár nyilván van sűrű személyes érintkezés is -, a politika és a gazdaság külön leírható pályán mozog. Meglehet a német tőke jól érzi magát Magyarországon, nem kell vesződnie még olyan ügyekkel sem, mint otthon. Ha mérhetetlen  hasznot húz a magyar dolgozókból, az nem csak a tőke lelkén pötty, hanem azokon a demokrácia- és piacellenes viszonyokon is, amelyeket az Orbán-kormány teremtett a nép szabadon manipulált akaratából. Mindazonáltal a befektetők figyelmébe ajánljuk, hogy a tőke gyarapodásának mindeddig a demokráciák nyújtották a legkedvezőbb körülményeket. Hogy a háború utáni békét és a nyugat-európai jóléti államokat nem a tőke és az autoriterek pacsija, hanem a tőke és a társadalom kiegyezése teremtette meg. A demokrácia a tőke ágyasa, nem a kényelmesebbnek tűnő, de kiszámíthatatlan, bizonytalan tekintélyuralmi rendszer. Azt pedig tudjuk, hogy a pénz a bizonytalanságot utálja a legjobban. Talán még a pénz szagánál is jobban.
2018.09.22 09:00
Frissítve: 2018.09.22 09:04