Fosztogatók vagy megmentők? Kit illetnek a Parthenón szobrai?

Publikálás dátuma
2018.07.08 10:25

Fotó: British Museum/
Kétszáz éves vita, hogy vajon hol van a jogos helye az Athénból brit földre szállított, most a British Museumban őrzött szobroknak. Az úgynevezett Elgin-márványok egyelőre maradnak Londonban.
Az Elgin-márványok visszaadását kérte a napokban Theresa Maytől Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök. Hogy kapott-e valamiféle hivatalos választ, arról eddig nem értesítették a nyilvánosságot. Az UNESCO június elején, húsz állam támogatásával mindkét fél számára elfogadható gyors megoldás kidolgozását javasolta az ügyben. Athén 200 éve próbálkozik a Parthenón és az athéni Akropolisz többi épületei ékességeinek visszaszerzésével, jogi és morális érveket bevetve, ám eredménytelenül.

Adjuk vissza Iraknak?

Alekszisz Ciprasz, aki első hivatalos látogatását tette Londonban, azt hangoztatta, hogy a Parthenón frízei, bár valóban a világörökség részei, az Akropolisz természetes tartozékai, így ott a helyük. A tárgyakat visszakövetelő hangokat évtizedek óta rendre elnyomták a politika által felbátorított muzeológusok, akik a jognak nem sok figyelmet szenteltek, inkább arról beszéltek, hogy a frízeket a British Museum biztonságos, és a világ számára látható helyen, szakavatottan őrzi, mindezt pedig Athén nem tudná garantálni.
Nem rendítette meg őket az immár megfelelő körülményeket biztosító új Akropolisz Múzeum 2009-es athéni megnyitása sem. Most, ha Ciprasz hivatalos választ nem is kapott, a British Museum online közzétette álláspontját. Eszerint a múzeum felelősnek érzi magát az emberiség több millió éves kulturális örökségének őrzéséért, és ennek a történetnek nagyon fontos elemeit alkotják a Parthenón frízei. Készek kölcsön adni e becses tárgyakat más országoknak, intézményeknek, de alapelvük, hogy e tárgyak határoktól független közkincsek és jelenleg jó helyen vannak. Amúgy a Parthenónt ékesítő szobrok mintegy fele eltűnt az épület 2500 éves története során, és nem csak a British Museumban, hanem másfelé is érdemes keresgélni, így Vatikánban, a párizsi Louvre-ban és a világ több tekintélyes múzeumában is fellelhetők a márványfaragványok. A Parthenón egy rom, a részleges rekonstrukció során eltávolították róla az eredeti szobrokat, másolatokkal helyettesítve azokat, az eredetiek pedig hazai földön is a múzeumba kerültek – hangsúlyozta a British Museum közleménye.
Az UNESCO javaslatát ugyanakkor a szigetországban is meghallották. A brit munkáspárti vezető, Jeremy Corbyn azt nyilatkozta a görög Ta Nea című lapnak, hogy ha hatalomra kerül, visszaadja az Elgin-márványokat. Corbyn akár népszerűséget is szerezhetett ezzel, hiszen egy tavaly év végi közvélemény-kutatás szerint a britek mintegy 49 százaléka nem ellenzi a repatriálást. A brit lapokban természetesen pillanatok alatt megszólaltak az ellenzők is. A British Museum gyűjteményében, de más tekintélyes múzeumokban is számos hasonló, kivételes értéket őriznek, így például asszír, vagy egyiptomi műkincseket - ezek a népek és országok hajdan ugyancsak ottomán uralom alatt álltak, akár a görögök. Az innen származó értékeket most kinek kellene vissza szolgáltatni, talán Iraknak? – tették fel a kérdést a muzeológusok. Elhangzottak a szokásos érvek: a környezet- és földrengésveszély, a szakszerűtlenség, még az is előkerült, hogy az Akropolisz Múzeum évi másfél millió látogatót vonz, a British Museum viszont több mint hatmilliót.

Szétfűrészelték őket

A Parthenón, vagyis Pallasz Athéné temploma fosztogatásának első fejezetét egy francia diplomata és archeológus, Louis-François-Sébastien Fauvel írta 1788-ban. Ő egy földre hullott (?) táblát vihetett ki a török uralkodó engedélyével az országból (vélhetően egy metopét, azaz a dór templomok párkányait díszítő elemet vitt magával - a szerk.). A tárgyat a Louvre őrzésére bízta, ahol egyébként több hasonló is landolt. 
A skót Thomas Bruce, azaz Lord Elgin 1798 végén lett Nagy Britannia rendkívüli nagykövete Konstantinápolyban. Elgin hetedik earlje nem mellesleg ugyancsak archeológus volt, s az ottomán hatalommal kötött üzleti megállapodással megtámogatva 1801-ben látott munkához. Évekig tartott a megbízottja, Giovanni Battista Lusieri, a nápolyi király udvari festője által vezényelt szisztematikus kopasztás az Akropoliszon. A Parthenón díszítőelemeinek mintegy a felét leválasztották, egyes metopéket például szétfűrészeltek, hogy el lehessen szállítani őket. 1802-ben Lusieri az írta Elginnek: „Örömmel jelentem, a nyolcadik metopét is birtokba vettük, a kentaurt nővel, meg kell vallanom, sok nehézséget okozott, kissé barbár voltam, de kényszerűségből.” Az „elginism” szó azóta a „gátlástalan rablás” szinonimája az angolban. A kincsek előbb Elgin angliai birtokára kerültek, majd 1816-ban, a parlament jóváhagyásával, a brit kormány megvásárolta tőle a kollekciót 35 000 fontért, s a British Museumra bízta örökös őrzésre. Miután Görögország felszabadult a török uralom alól, 1834 és 1842 között többször is kísérletet tett a kincs visszaszerzésére. Sikertelenül, ahogy a későbbi próbálkozások is eredménytelenek voltak. Azt követően, hogy az UNESCO 1982-es mexikói konferenciáján az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország távollétében a résztvevők döntöttek a kulturális örökség repatriálásáról, 1983 őszén a görögök hivatalos kérelemmel fordultak az angol kormányhoz, hogy azután 1984 tavaszán megkapják az elutasítást. A brit álláspont - mindig is - az volt, hogy a frízek jogszerűen, magánkereskedelmi tranzakció révén kerültek Londonba, míg a görögök azzal érveltek, hogy az adás-vételre a megszálló török hatalom adott engedélyt, így az érvénytelen. Nem törődve a jogi helyzettel a britek előálltak azzal is, hogy a British Museumban jobb helyen vannak, mint a szennyezett levegőjű Athénban.

Hajlíthatatlan britek

Leghangosabban, két alkalommal is, Melina Mercouri lépett fel, előbb 1983-ban, majd tíz évvel később a görögök tulajdoni joga mellett. „Eszem ágában sincs megkopasztani a világ múzeumait, de a Parthenón frízeinek Görögországban van a helyük” - nyilatkozta 1993-ban a világhírű színésznő, akkori görög kulturális miniszter. Miután arról is beszélt, hogy ”a márványszobrok nélkül a világ hét csodájának egyike, a Parthenoón, torz, félkarú, megcsonkított ocsmányság”, az ügy gyors és sikeres lezárására számítottak. Reszkessenek a britek, mert Mercouri megfékezhetetlen és a végsőkig harcolni fog- írta akkor a párizsi Le Figaro. Az angolok másként gondolták, úgy vélekedtek, hogy Melina Mercouri „kulturális fasiszta” és a jelek szerint megközelítésük nem sokat változott az évek során.

Hazatérhet a Getty Bronze

Az első kíváncsiak a XVII.. században indultak el délre, majd a művészek, arisztokraták, diplomaták és kalandvágyó fiatalok, engedve a kor divatjának, mind nagyobb számban lepjék el a hellén, itáliai és egyiptomi területeket, antik kincsekre, érmekre, szobrokra vadászva. Napjainkban is sokan űzik ezt a tevékenységet, ki csak sportból, mások viszont, nem kevesen, üzleti tervekkel kapirgálnak a romok között. A csodás régiségekben gazdag terülteken dúló harcok - ahogy a XVIII-XIX. század fordulóján a napóleoni háborúk - pedig megkönnyítik a dolgukat. Statisztikák szerint a műtárgycsempészet értéke közelíti a drogüzletét, egyes szakértők több milliárd dollárra becsülik az illegálisan kereskedelmi forgalomba került antik tárgyak értékét.
De a múzeumok "tisztasága" is megér egy misét. Az utóbbi évtizedek egyik legemlékezetesebb botránya a Getty Villa 2006-os megnyitóján tört ki. Kiderült, hogy az olajmágnás J. Paul Getty hagyatékából létrehozott intézmény tulajdonában legalább 350 olyan tétel lapul, amelyek eredete legalább is kétes. Értéküket 100 millió dollárra tették a szakértők. A 44 000, zömmel görög és olasz eredetű tárgyat őrző intézmény bemutatkozó katalógusában kiemelt 104 mestermű között 35 volt vitatott, olasz és görög állítások szerint illegálisan kicsempészett tárgy. A Getty vásárlásait Marion True irányította, a tárgyakért minden esetben szép summát fizetve, ám, az összeg egy része, ahogy azt később a rendőrség megállapította, egy műkincsfosztogató banda számláján landolt. A kurátornő Itáliában is több kétes üzletet kötött, bíróság elé állították, ám előbb a görögök majd később az olaszok is elálltak a per folytatásától. Athén visszakapta legfontosabb követeléseit, így egy i.e.320-ból származó arany gyászfejdíszt, valamint egy fiatal nőt ábrázoló márványtorzót, amely i.e. 530 körül keletkezett. Olaszország 2006-ban egyezett ki a Getty Alapítvánnyal, 40 antik tárgyat akkor, míg az egyik legértékesebbet, a Morgantinai Vénuszt, a szicíliai kultúra i.e 5. századi emlékét 2011-ben kaptak vissza. Egy másik Getty Villában ragadt érték ügyében tízéves jogi huzavona után, a napokban született ítélet Olaszországban. Eszerint a "Győzedelmes ifjú”, vagy "Getty Bronze" néven ismert antik szoborra jogosan formál igényt Itália. Az időszámításunk előtt 100 és 300 közötti időkre datált férfi szobrot 1964-ben egy adriai kikötőben halászták ki, hogy azután illegálisan kivigyék az országból. 1977-ben Marion True egy angol kereskedőtől 3,95 millió dollárért szerezte meg a Getty számára, túlságosan nem firtatva a tárgy eredetét.

1997-ben újabb kérés elbírálását tagadta meg az angol kormány, a döntési jogot áthárítva a British Museumnak. Az Akropolisz Múzeum avatásának küszöbén, 2009-ben a görög kulturális miniszter, Antonisz Szamarasz kijelentette, végleg semmissé váltak a brit érvek, melyek szerint Athénban nincs megfelelő létesítmény a kincs kiállítására, az új múzeumban elegendő védelmet biztosítanának az időszámításunk előtti V. századi márványtöredékeknek. A 183 millió dolláros beruházással megvalósult, 14 ezer négyzetméteres üvegépületben, csúcstechnológiai megoldások adják a megfelelő klímát és persze a tárgyak védelmét. Az Elgin-márványok számára kialakított hely üresen maradt, pedig brit közéleti személyiségek, köztük a trónörökös is a visszaszolgáltatás mellett foglalt állást. Abban az évben egyébként Svédországból visszakerült Görögországba egy Akropoliszról származó töredék, egy nyugdíjas testnevelő tanárnő jóvoltából, akinek családja egy évszázadon át őrizte a kincset. Többéves csend után, 2014-ben az korbácsolta fel a görög érzelmeket, hogy a britek kölcsönadtak egy szobrot a fennállásának 250. évfordulóját ünneplő Ermitázsnak. Antonisz Szamarasz - már miniszterelnökként - provokációról beszélt. Később 2015-ben per indítását fontolgatta Athén, jogászcsapatot szerződtetve, amelynek vezetésére Amal Clooney-t, George Clooney feleségét kérték fel. 2016-ban, amikor a British Museum a frízek 200 éves birtokbavételét ünnepelte, Arisztidesz Baltasz, görög kulturális miniszter nemzetközi szövetségeseket keresett. Felmerült, hogy az UNESCO támogatásával az Európai Bíróságon próbálnak jogorvoslatot keresni, ám szembe kellett nézni a valósággal, Athén képtelen a mély gazdasági válsághelyzetben egy ilyen akciót menedzselni. A Brexit bejelentését követően a görög kormány, az Európai Bizottság támogatását kérte a repatriáláshoz, de Brüsszel 2017. novemberében elutasította a szerepvállalást. Azt pedig két napja derült ki, hogy a jövőre British Museum új helyen, nagyszabású kiállítás keretében fogja bemutatni az Elgin-márványokat. A Sainsbury galériában megnyíló kiállítás az emberi test szépségét állítja a középpontba.

Kína Elgin-márványai

A Christhie’s egy 2009-es párizsi árverésén Yves Saint-Laurent és Pierre Bergé gyűjteménye került kalapács alá. Az árverés sztárja két kínai bronzfej volt, amelyre telefonon alkudozott egy ismeretlen. 31 és félmillió euróval kellett volna könnyítenie pénztárcáján a győztesnek, aki egy dél-kínai műkereskedő volt, ám bejelentette, nem áll szándékában fizetni. Akciójával szembesíteni akarta a világot azzal, hogy a pekingi Nyári Palota szökőkútjáról származó figurák illegálisan kerültek Franciaországba, értékesítésük jogtalan, és vissza kell szolgáltatni őket Kínának. A császári palotából 1860-ban tűntek el nyomtalanul a kínai naptár állatövi jegyeit - zodiákusait - ábrázoló szobrok, szám szerint összesen egy tucat. A második ópiumháború végén francia és angol csapatok, mielőtt a tűzvész megsemmisítette volna a Csing-dinasztia akkori uralkodójának mesebeli palotáját, megkopasztották azt minden értéktől, köztük a zodiákus figuráktól. Az angol-francia csapatok parancsnoka James Burns, Elgin nyolcadik earl-je, a Parthenon frízeit begyűjtő hetedik earl fia volt. Innen ered a bronzokra ráaggatott név: "Kína Elgin-márványai". 

2018.07.08 10:25

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36