Fosztogatók vagy megmentők? Kit illetnek a Parthenón szobrai?

Publikálás dátuma
2018.07.08 10:25

Fotó: British Museum/
Kétszáz éves vita, hogy vajon hol van a jogos helye az Athénból brit földre szállított, most a British Museumban őrzött szobroknak. Az úgynevezett Elgin-márványok egyelőre maradnak Londonban.
Az Elgin-márványok visszaadását kérte a napokban Theresa Maytől Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök. Hogy kapott-e valamiféle hivatalos választ, arról eddig nem értesítették a nyilvánosságot. Az UNESCO június elején, húsz állam támogatásával mindkét fél számára elfogadható gyors megoldás kidolgozását javasolta az ügyben. Athén 200 éve próbálkozik a Parthenón és az athéni Akropolisz többi épületei ékességeinek visszaszerzésével, jogi és morális érveket bevetve, ám eredménytelenül.

Adjuk vissza Iraknak?

Alekszisz Ciprasz, aki első hivatalos látogatását tette Londonban, azt hangoztatta, hogy a Parthenón frízei, bár valóban a világörökség részei, az Akropolisz természetes tartozékai, így ott a helyük. A tárgyakat visszakövetelő hangokat évtizedek óta rendre elnyomták a politika által felbátorított muzeológusok, akik a jognak nem sok figyelmet szenteltek, inkább arról beszéltek, hogy a frízeket a British Museum biztonságos, és a világ számára látható helyen, szakavatottan őrzi, mindezt pedig Athén nem tudná garantálni.
Nem rendítette meg őket az immár megfelelő körülményeket biztosító új Akropolisz Múzeum 2009-es athéni megnyitása sem. Most, ha Ciprasz hivatalos választ nem is kapott, a British Museum online közzétette álláspontját. Eszerint a múzeum felelősnek érzi magát az emberiség több millió éves kulturális örökségének őrzéséért, és ennek a történetnek nagyon fontos elemeit alkotják a Parthenón frízei. Készek kölcsön adni e becses tárgyakat más országoknak, intézményeknek, de alapelvük, hogy e tárgyak határoktól független közkincsek és jelenleg jó helyen vannak. Amúgy a Parthenónt ékesítő szobrok mintegy fele eltűnt az épület 2500 éves története során, és nem csak a British Museumban, hanem másfelé is érdemes keresgélni, így Vatikánban, a párizsi Louvre-ban és a világ több tekintélyes múzeumában is fellelhetők a márványfaragványok. A Parthenón egy rom, a részleges rekonstrukció során eltávolították róla az eredeti szobrokat, másolatokkal helyettesítve azokat, az eredetiek pedig hazai földön is a múzeumba kerültek – hangsúlyozta a British Museum közleménye.
Az UNESCO javaslatát ugyanakkor a szigetországban is meghallották. A brit munkáspárti vezető, Jeremy Corbyn azt nyilatkozta a görög Ta Nea című lapnak, hogy ha hatalomra kerül, visszaadja az Elgin-márványokat. Corbyn akár népszerűséget is szerezhetett ezzel, hiszen egy tavaly év végi közvélemény-kutatás szerint a britek mintegy 49 százaléka nem ellenzi a repatriálást. A brit lapokban természetesen pillanatok alatt megszólaltak az ellenzők is. A British Museum gyűjteményében, de más tekintélyes múzeumokban is számos hasonló, kivételes értéket őriznek, így például asszír, vagy egyiptomi műkincseket - ezek a népek és országok hajdan ugyancsak ottomán uralom alatt álltak, akár a görögök. Az innen származó értékeket most kinek kellene vissza szolgáltatni, talán Iraknak? – tették fel a kérdést a muzeológusok. Elhangzottak a szokásos érvek: a környezet- és földrengésveszély, a szakszerűtlenség, még az is előkerült, hogy az Akropolisz Múzeum évi másfél millió látogatót vonz, a British Museum viszont több mint hatmilliót.

Szétfűrészelték őket

A Parthenón, vagyis Pallasz Athéné temploma fosztogatásának első fejezetét egy francia diplomata és archeológus, Louis-François-Sébastien Fauvel írta 1788-ban. Ő egy földre hullott (?) táblát vihetett ki a török uralkodó engedélyével az országból (vélhetően egy metopét, azaz a dór templomok párkányait díszítő elemet vitt magával - a szerk.). A tárgyat a Louvre őrzésére bízta, ahol egyébként több hasonló is landolt. 
A skót Thomas Bruce, azaz Lord Elgin 1798 végén lett Nagy Britannia rendkívüli nagykövete Konstantinápolyban. Elgin hetedik earlje nem mellesleg ugyancsak archeológus volt, s az ottomán hatalommal kötött üzleti megállapodással megtámogatva 1801-ben látott munkához. Évekig tartott a megbízottja, Giovanni Battista Lusieri, a nápolyi király udvari festője által vezényelt szisztematikus kopasztás az Akropoliszon. A Parthenón díszítőelemeinek mintegy a felét leválasztották, egyes metopéket például szétfűrészeltek, hogy el lehessen szállítani őket. 1802-ben Lusieri az írta Elginnek: „Örömmel jelentem, a nyolcadik metopét is birtokba vettük, a kentaurt nővel, meg kell vallanom, sok nehézséget okozott, kissé barbár voltam, de kényszerűségből.” Az „elginism” szó azóta a „gátlástalan rablás” szinonimája az angolban. A kincsek előbb Elgin angliai birtokára kerültek, majd 1816-ban, a parlament jóváhagyásával, a brit kormány megvásárolta tőle a kollekciót 35 000 fontért, s a British Museumra bízta örökös őrzésre. Miután Görögország felszabadult a török uralom alól, 1834 és 1842 között többször is kísérletet tett a kincs visszaszerzésére. Sikertelenül, ahogy a későbbi próbálkozások is eredménytelenek voltak. Azt követően, hogy az UNESCO 1982-es mexikói konferenciáján az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország távollétében a résztvevők döntöttek a kulturális örökség repatriálásáról, 1983 őszén a görögök hivatalos kérelemmel fordultak az angol kormányhoz, hogy azután 1984 tavaszán megkapják az elutasítást. A brit álláspont - mindig is - az volt, hogy a frízek jogszerűen, magánkereskedelmi tranzakció révén kerültek Londonba, míg a görögök azzal érveltek, hogy az adás-vételre a megszálló török hatalom adott engedélyt, így az érvénytelen. Nem törődve a jogi helyzettel a britek előálltak azzal is, hogy a British Museumban jobb helyen vannak, mint a szennyezett levegőjű Athénban.

Hajlíthatatlan britek

Leghangosabban, két alkalommal is, Melina Mercouri lépett fel, előbb 1983-ban, majd tíz évvel később a görögök tulajdoni joga mellett. „Eszem ágában sincs megkopasztani a világ múzeumait, de a Parthenón frízeinek Görögországban van a helyük” - nyilatkozta 1993-ban a világhírű színésznő, akkori görög kulturális miniszter. Miután arról is beszélt, hogy ”a márványszobrok nélkül a világ hét csodájának egyike, a Parthenoón, torz, félkarú, megcsonkított ocsmányság”, az ügy gyors és sikeres lezárására számítottak. Reszkessenek a britek, mert Mercouri megfékezhetetlen és a végsőkig harcolni fog- írta akkor a párizsi Le Figaro. Az angolok másként gondolták, úgy vélekedtek, hogy Melina Mercouri „kulturális fasiszta” és a jelek szerint megközelítésük nem sokat változott az évek során.

Hazatérhet a Getty Bronze

Az első kíváncsiak a XVII.. században indultak el délre, majd a művészek, arisztokraták, diplomaták és kalandvágyó fiatalok, engedve a kor divatjának, mind nagyobb számban lepjék el a hellén, itáliai és egyiptomi területeket, antik kincsekre, érmekre, szobrokra vadászva. Napjainkban is sokan űzik ezt a tevékenységet, ki csak sportból, mások viszont, nem kevesen, üzleti tervekkel kapirgálnak a romok között. A csodás régiségekben gazdag terülteken dúló harcok - ahogy a XVIII-XIX. század fordulóján a napóleoni háborúk - pedig megkönnyítik a dolgukat. Statisztikák szerint a műtárgycsempészet értéke közelíti a drogüzletét, egyes szakértők több milliárd dollárra becsülik az illegálisan kereskedelmi forgalomba került antik tárgyak értékét.
De a múzeumok "tisztasága" is megér egy misét. Az utóbbi évtizedek egyik legemlékezetesebb botránya a Getty Villa 2006-os megnyitóján tört ki. Kiderült, hogy az olajmágnás J. Paul Getty hagyatékából létrehozott intézmény tulajdonában legalább 350 olyan tétel lapul, amelyek eredete legalább is kétes. Értéküket 100 millió dollárra tették a szakértők. A 44 000, zömmel görög és olasz eredetű tárgyat őrző intézmény bemutatkozó katalógusában kiemelt 104 mestermű között 35 volt vitatott, olasz és görög állítások szerint illegálisan kicsempészett tárgy. A Getty vásárlásait Marion True irányította, a tárgyakért minden esetben szép summát fizetve, ám, az összeg egy része, ahogy azt később a rendőrség megállapította, egy műkincsfosztogató banda számláján landolt. A kurátornő Itáliában is több kétes üzletet kötött, bíróság elé állították, ám előbb a görögök majd később az olaszok is elálltak a per folytatásától. Athén visszakapta legfontosabb követeléseit, így egy i.e.320-ból származó arany gyászfejdíszt, valamint egy fiatal nőt ábrázoló márványtorzót, amely i.e. 530 körül keletkezett. Olaszország 2006-ban egyezett ki a Getty Alapítvánnyal, 40 antik tárgyat akkor, míg az egyik legértékesebbet, a Morgantinai Vénuszt, a szicíliai kultúra i.e 5. századi emlékét 2011-ben kaptak vissza. Egy másik Getty Villában ragadt érték ügyében tízéves jogi huzavona után, a napokban született ítélet Olaszországban. Eszerint a "Győzedelmes ifjú”, vagy "Getty Bronze" néven ismert antik szoborra jogosan formál igényt Itália. Az időszámításunk előtt 100 és 300 közötti időkre datált férfi szobrot 1964-ben egy adriai kikötőben halászták ki, hogy azután illegálisan kivigyék az országból. 1977-ben Marion True egy angol kereskedőtől 3,95 millió dollárért szerezte meg a Getty számára, túlságosan nem firtatva a tárgy eredetét.

1997-ben újabb kérés elbírálását tagadta meg az angol kormány, a döntési jogot áthárítva a British Museumnak. Az Akropolisz Múzeum avatásának küszöbén, 2009-ben a görög kulturális miniszter, Antonisz Szamarasz kijelentette, végleg semmissé váltak a brit érvek, melyek szerint Athénban nincs megfelelő létesítmény a kincs kiállítására, az új múzeumban elegendő védelmet biztosítanának az időszámításunk előtti V. századi márványtöredékeknek. A 183 millió dolláros beruházással megvalósult, 14 ezer négyzetméteres üvegépületben, csúcstechnológiai megoldások adják a megfelelő klímát és persze a tárgyak védelmét. Az Elgin-márványok számára kialakított hely üresen maradt, pedig brit közéleti személyiségek, köztük a trónörökös is a visszaszolgáltatás mellett foglalt állást. Abban az évben egyébként Svédországból visszakerült Görögországba egy Akropoliszról származó töredék, egy nyugdíjas testnevelő tanárnő jóvoltából, akinek családja egy évszázadon át őrizte a kincset. Többéves csend után, 2014-ben az korbácsolta fel a görög érzelmeket, hogy a britek kölcsönadtak egy szobrot a fennállásának 250. évfordulóját ünneplő Ermitázsnak. Antonisz Szamarasz - már miniszterelnökként - provokációról beszélt. Később 2015-ben per indítását fontolgatta Athén, jogászcsapatot szerződtetve, amelynek vezetésére Amal Clooney-t, George Clooney feleségét kérték fel. 2016-ban, amikor a British Museum a frízek 200 éves birtokbavételét ünnepelte, Arisztidesz Baltasz, görög kulturális miniszter nemzetközi szövetségeseket keresett. Felmerült, hogy az UNESCO támogatásával az Európai Bíróságon próbálnak jogorvoslatot keresni, ám szembe kellett nézni a valósággal, Athén képtelen a mély gazdasági válsághelyzetben egy ilyen akciót menedzselni. A Brexit bejelentését követően a görög kormány, az Európai Bizottság támogatását kérte a repatriáláshoz, de Brüsszel 2017. novemberében elutasította a szerepvállalást. Azt pedig két napja derült ki, hogy a jövőre British Museum új helyen, nagyszabású kiállítás keretében fogja bemutatni az Elgin-márványokat. A Sainsbury galériában megnyíló kiállítás az emberi test szépségét állítja a középpontba.

Kína Elgin-márványai

A Christhie’s egy 2009-es párizsi árverésén Yves Saint-Laurent és Pierre Bergé gyűjteménye került kalapács alá. Az árverés sztárja két kínai bronzfej volt, amelyre telefonon alkudozott egy ismeretlen. 31 és félmillió euróval kellett volna könnyítenie pénztárcáján a győztesnek, aki egy dél-kínai műkereskedő volt, ám bejelentette, nem áll szándékában fizetni. Akciójával szembesíteni akarta a világot azzal, hogy a pekingi Nyári Palota szökőkútjáról származó figurák illegálisan kerültek Franciaországba, értékesítésük jogtalan, és vissza kell szolgáltatni őket Kínának. A császári palotából 1860-ban tűntek el nyomtalanul a kínai naptár állatövi jegyeit - zodiákusait - ábrázoló szobrok, szám szerint összesen egy tucat. A második ópiumháború végén francia és angol csapatok, mielőtt a tűzvész megsemmisítette volna a Csing-dinasztia akkori uralkodójának mesebeli palotáját, megkopasztották azt minden értéktől, köztük a zodiákus figuráktól. Az angol-francia csapatok parancsnoka James Burns, Elgin nyolcadik earl-je, a Parthenon frízeit begyűjtő hetedik earl fia volt. Innen ered a bronzokra ráaggatott név: "Kína Elgin-márványai". 

2018.07.08 10:25

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12

Lehet-e megbocsátani 73 év után?

Publikálás dátuma
2019.01.20 11:00
MARABU rajza
Fotó: /
"De ha veszedelem történik: életet életért adj. Szemet szemért, fogat fogért." (Mózes II, 21. 23-24. ) „Minden bűnre van bocsánat, de csak az Istentől” (II. János Pál pápa)
Az ausztriai Rechnitzen, a hajdani Rohoncon, 1945 virágvasárnapjának hajnalán helyi önként jelentkező nácik részvételével megöltek 180, előzőleg a Magyar Királyi Honvédség kötelékébe tartozott magyar munkaszolgálatost, köztük apámat, Gézát és ikertestvérét Árpádot is.
Apámékat 47 évesen, 1944 novemberében Szálasiék átadták a németeknek és Kőszegre vitték, ahol a Sörgyárban helyezték el őket. Egész télen és kora tavaszon ásták a futó- és harckocsi-elhárító árkokat az Alpok lábánál. Kőszegen az odahurcolt munkaszolgálatosok mintegy fele elpusztult az éhezéstől, a fagytól és a betegségektől, de sokat segítettek a Kaszásnak kőszegi nyilas suhancok, odamenekült más nyilasok, és a német őrség is.

A rohonci 180

1945 márciusának végén elrendelték a táborok kiürítését. A járóképesek többségét gyalogmenetben Mauthausen felé indították, több útvonalon. Egyik részük Rechnitz/Rohonc felé indult. A Sörgyárban lévő már mozgásképtelen betegeket, mintegy 70-90 embert, megpróbálták elgázosítani. A „munkát” egy bécsi rovarirtó cégre bízták; rovarirtóval permetezték le a haldoklókat, akik sok órán keresztül szenvedtek, kiáltoztak halálukig. Másnap, a barakk kinyitásakor még találtak néhány túlélőt, akiket a németek likvidáltak.
Azoknak, akik látszólag még valamennyire munkaképes állapotban voltak, de nem merték megkockáztatni a gyaloglást, vonaton történő továbbszállítást ígértek. Árpád nem bírta vállalni a gyalogmenetet és kiállt a sorból. Apám nem tudta magára hagyni, mellé lépett és ezzel elindult a szörnyű halálához vezető úton, melynek végpontját, sírjaikat 73 éve hiába keressük. A gyaloglást nem vállaló, mintegy 180 munkaszolgálatost a németek Kőszegen vonatra rakták és elvitték az ausztriai Rechnitz/Rohonc vasútállomására. A halálra gyötört magyar munkaszolgálatosokat itt teherautóra rakták és a pályaudvarról hét fordulóval a Kreuzstadl nevű pajtába szállították. Sorsuk különlegességét nem is szörnyű haláluk adja, hanem mindaz, ami leölésük után az elmúlt 73 évben történt!
Rohonc valaha Batthyány birtok volt, várral, kastéllyal, gazdasági épületekkel, a Schweizerhof nevű majorral, benne a Kreuzstadl nevű pajtával, történetünk helyszínével. A birtok a nácibarát, a háborúkon meggazdagodott német Thyssen-Bornemisza családhoz került egykoron. Bővérű lányukat, Margitot, a magyar gróf Batthyány Ivánhoz adták férjül és nászajándékként nekik adták a birtokot.
Margit nagy húsvét előtti zenés táncos mulatságot rendezett a helyi náci vezetőknek és híveiknek a kastélyban, melynek pincéjében Kőszegről gyalogmenetben érkezett munkaszolgálatosok is pihentek. A mulatozók közül Josef Muralter rendelkezett a pajtabeliek, köztük Apámék sorsáról. Likvidálásukról a már borgőzös Franz Podezin, a helyi Gestapo vezetője intézkedett. A kastély pincéjében őrzött, Kőszegről gyalog érkezettek egyik csoportjával rohammunkával megásattak mintegy kilenc L alakú 220 cm mély sáncot: a halálra szánt pajtabeliek sírjait. A mulatozók közül önként jelentkezőket keresett Podezin. Tízen-valahányan jelentkeztek is egy kis virágvasárnap hajnali gyilkolászásra, köztük sokan rechnitzi lakosok voltak!
Ezt a tömeggyilkosságot több dolog is különlegessé teszi, a kor számos rutinszerű mészárlásának tengerében. Egy mulatság fénypontjaként követték el a rémtettet; levetkőztetett áldozataikat részben levadászták, részben tarkón lőtték, részben agyonverték mulatságként, majd visszamentek a kastélyba tovább szórakozni.

Hiába keresett sírok

A mintegy 180 magyar ember, más mértékegységben kifejezve mintegy nyolc tonnányi tetem, illetve kb. nyolc köbméternyi emberi maradvány sírjait a rohonciak úgy elrejtették, hogy azokat a sok évtizede folyó kutatások dacára sem sikerült megtalálni. Az osztrákok a nyolcvanas évek végén ráébredve felelősségükre és vállalva azt, mintegy 12 alkalommal keresték az utóbbi évtizedekben az eltüntetett a sírokat; legutóbb 2018 őszén is, sajnos újra hiába.
Ez a megbocsáthatatlan tett megtorlatlan maradt, pedig akkoriban Ausztriában is törvény követelte meg a méltó megtorlást. Úgy tudott, hogy volt helyszíni rekonstrukció 1947-ben, voltak kihallgatások, készült helyszíni feltárás, helyszínrajz; tárgyalást terveztek a tömeggyilkosság ügyében, de két helybeli tanút a tárgyalás előtti napon meggyilkoltak, a harmadiknak a házát felgyújtották(?) és egy Magyarországról érkező volt munkaszolgálatos tanút(?) is megöltek. A gyilkosságok ügyében senkit sem ítéltek el. A kihallgatások iratai a helyszínrajzokkal együtt pedig „elvesztek”.
Batthyány Margit szerepét sohasem tisztázták, az osztrákok ki sem hallgatták, pedig a gyilkosságokban való személyes részvételét emlegették. Svájcban élt Európa egyik leggazdagabb asszonyaként, aki az angol királynővel is parolázhatott.
A mészárlásból állítólag két, vagy három ember megmenekült és ők mesélték el a 180-nal történteket. A Batthyány-kastély pincéjében őrzött munkaszolgálatosok közül ketten az L alakú sírokat megásók közé tartoztak. Egy harmadik fogoly tájékoztatása pontosabb volt; elmondta, hogy egy közeli erdőben ásták meg az L alakú sírokat. Ő a sietve elföldeltek temetését befejező csoportba tartozott. Mindezek a nálunk jól ismert adatok mindeddig elkerülték a sírokat keresgető osztrák kutatók figyelmét!
Ez a 73 éve elkövetett szörnyűséges tett a Nobel-díjas Elfriede Jelinek Rohonc, avagy az öldöklő angyal című drámája kapcsán világhírnévre tett szert. Az osztrákokból jelentős tiltakozást váltottak ki a drámában megfogalmazottak, hisz ők az „áldozat” szerepébe képzelték magukat, sokáig. Egy helyi tanár, helytörténész, évtizeddel a gyilkosságok után kérdezgetésekkel megpróbálta felderíteni a sírok helyét, de rövidesen halálos fenyegetést talált kocsija ablakán: ne kérdezgess, mert te is oda kerülsz!
Idővel, a felnövekvő új generációk tagjai fel- és elismerték elődeik tettének rémségét. A középiskolában tananyag lett, ami Rohoncon történt. Gyerekeik eljöttek Pestre, hogy megismerhessék a történteket, találkozhassanak leszármazottal. Egy helyi civil szervezet, a Refugius megvette és emlékhelyé alakította a Kreuzstadl pajta romjait. Itt a kilencvenes évek eleje óta minden március végén megemlékeznek az áldozatokról. Érdekessége a megemlékezésnek, hogy a városka lakói családostól, kisgyerekeikkel együtt szoktak megjelenni a helyszínen és a helyi evangélikus, illetve katolikus pap, valamint egy máshonnét jött zsidó rabbi szokott imádkozni a megöltekért.
Anyám, aki 100 évet élt, 1945 óta, amikor megismerte sorsukat, kereste, kerestette Apámék sírjait, de mindhiába! Amikor a nyolcvanas években a helyszínen érdeklődtünk, a gyűlölet mélységeivel is találkoztunk.

Az ősi törvény

A címben eredetileg két kérdést fogalmaztam meg: lehet-e megbocsátani, lehet-e lezárni akár 73 év után a történteket? A válaszok különbözőek. A második kérdésre egyszerű, az elsőre alig adható elfogadható válasz. Ezt a történetet lezárni, csak akkor lehet, ha a gonoszság és aljasság szimbólumává vált elrejtett sírokat megtalálják, és felettük síremléket emelnek, amelyre a leszármazottak valamelyik generációja először teszi majdan rá a megemlékezést jelképező követ.
A zsidó-keresztény hagyományú világunk is hirdette és vallotta a közelmúltig azt az ősi törzsi törvényt, amit Hamurapi mintegy 3700 éve foglalt először írásba sztéléjén, s amely az általános emberi igazságérzetet tükrözte. A rómaiak lex talionisnak, a megtorlás törvényének nevezték. Számunkra az Ószövetség tette ismerté és a zsidó-keresztény kultúrkör törvényévé: szemet szemért, fogat fogért, (Móz. II. 21. 24.).
Anakronizmusnak hathat egyesekben a halálért halált törvénye. Van azonban mindannyiunkban egy ősi igazságérzet, amit igazából megerőszakoltak a halálbüntetés eltörlésével. Társadalmunk egyik nagy kérdése; alkalmazhatjuk-e ezt a legősibb büntetést? Ne csak a fentebb leírtakra, vagy az azóta elkövetett tömeggyilkosságra gondoljunk!
Mint sok évet és sok szörnyűséget megélt ember, azt vallom, hogy a gonosz és kegyetlen gyilkosoknak megbocsátani nem lehet és nem szabad! Azt mondom, hogy a téves ítélet, illetve a halálos ítélet politikai ellenfelek kiiktatására történő felhasználásának veszélye miatt, de csak ezek miatt, eszemmel ellenzem a halálos ítélet lehetőségét. Tettükért, személyiségük veszélyessége miatt örökre ki kell zárni az emberek közösségéből a kegyetlen gyilkosokat; büntetésük az örökké tartó elkülönítés kell, hogy legyen. Elfogadom Ferenc pápa véleményét a halálos ítéletek eltörlésének szükségességéről, pedig az igazságérzetem érte kiált! Véleményem nem a humanista liberalizmus tanain, hanem életutam szomorú tapasztalatain nyugszik.
A rohonci 180 megöléséért senkit sem ítéltek el, mert ott mindenki cinkos volt, vagy azzá válva még névtelen levelet írni is gyávának mutatkoztak.
2019.01.20 11:00
Frissítve: 2019.01.20 11:00