Fosztogatók vagy megmentők? Kit illetnek a Parthenón szobrai?

Publikálás dátuma
2018.07.08. 10:25

Fotó: British Museum
Kétszáz éves vita, hogy vajon hol van a jogos helye az Athénból brit földre szállított, most a British Museumban őrzött szobroknak. Az úgynevezett Elgin-márványok egyelőre maradnak Londonban.
Az Elgin-márványok visszaadását kérte a napokban Theresa Maytől Alekszisz Ciprasz görög miniszterelnök. Hogy kapott-e valamiféle hivatalos választ, arról eddig nem értesítették a nyilvánosságot. Az UNESCO június elején, húsz állam támogatásával mindkét fél számára elfogadható gyors megoldás kidolgozását javasolta az ügyben. Athén 200 éve próbálkozik a Parthenón és az athéni Akropolisz többi épületei ékességeinek visszaszerzésével, jogi és morális érveket bevetve, ám eredménytelenül.

Adjuk vissza Iraknak?

Alekszisz Ciprasz, aki első hivatalos látogatását tette Londonban, azt hangoztatta, hogy a Parthenón frízei, bár valóban a világörökség részei, az Akropolisz természetes tartozékai, így ott a helyük. A tárgyakat visszakövetelő hangokat évtizedek óta rendre elnyomták a politika által felbátorított muzeológusok, akik a jognak nem sok figyelmet szenteltek, inkább arról beszéltek, hogy a frízeket a British Museum biztonságos, és a világ számára látható helyen, szakavatottan őrzi, mindezt pedig Athén nem tudná garantálni.
Nem rendítette meg őket az immár megfelelő körülményeket biztosító új Akropolisz Múzeum 2009-es athéni megnyitása sem. Most, ha Ciprasz hivatalos választ nem is kapott, a British Museum online közzétette álláspontját. Eszerint a múzeum felelősnek érzi magát az emberiség több millió éves kulturális örökségének őrzéséért, és ennek a történetnek nagyon fontos elemeit alkotják a Parthenón frízei. Készek kölcsön adni e becses tárgyakat más országoknak, intézményeknek, de alapelvük, hogy e tárgyak határoktól független közkincsek és jelenleg jó helyen vannak. Amúgy a Parthenónt ékesítő szobrok mintegy fele eltűnt az épület 2500 éves története során, és nem csak a British Museumban, hanem másfelé is érdemes keresgélni, így Vatikánban, a párizsi Louvre-ban és a világ több tekintélyes múzeumában is fellelhetők a márványfaragványok. A Parthenón egy rom, a részleges rekonstrukció során eltávolították róla az eredeti szobrokat, másolatokkal helyettesítve azokat, az eredetiek pedig hazai földön is a múzeumba kerültek – hangsúlyozta a British Museum közleménye.
Az UNESCO javaslatát ugyanakkor a szigetországban is meghallották. A brit munkáspárti vezető, Jeremy Corbyn azt nyilatkozta a görög Ta Nea című lapnak, hogy ha hatalomra kerül, visszaadja az Elgin-márványokat. Corbyn akár népszerűséget is szerezhetett ezzel, hiszen egy tavaly év végi közvélemény-kutatás szerint a britek mintegy 49 százaléka nem ellenzi a repatriálást. A brit lapokban természetesen pillanatok alatt megszólaltak az ellenzők is. A British Museum gyűjteményében, de más tekintélyes múzeumokban is számos hasonló, kivételes értéket őriznek, így például asszír, vagy egyiptomi műkincseket - ezek a népek és országok hajdan ugyancsak ottomán uralom alatt álltak, akár a görögök. Az innen származó értékeket most kinek kellene vissza szolgáltatni, talán Iraknak? – tették fel a kérdést a muzeológusok. Elhangzottak a szokásos érvek: a környezet- és földrengésveszély, a szakszerűtlenség, még az is előkerült, hogy az Akropolisz Múzeum évi másfél millió látogatót vonz, a British Museum viszont több mint hatmilliót.

Szétfűrészelték őket

A Parthenón, vagyis Pallasz Athéné temploma fosztogatásának első fejezetét egy francia diplomata és archeológus, Louis-François-Sébastien Fauvel írta 1788-ban. Ő egy földre hullott (?) táblát vihetett ki a török uralkodó engedélyével az országból (vélhetően egy metopét, azaz a dór templomok párkányait díszítő elemet vitt magával - a szerk.). A tárgyat a Louvre őrzésére bízta, ahol egyébként több hasonló is landolt. 
A skót Thomas Bruce, azaz Lord Elgin 1798 végén lett Nagy Britannia rendkívüli nagykövete Konstantinápolyban. Elgin hetedik earlje nem mellesleg ugyancsak archeológus volt, s az ottomán hatalommal kötött üzleti megállapodással megtámogatva 1801-ben látott munkához. Évekig tartott a megbízottja, Giovanni Battista Lusieri, a nápolyi király udvari festője által vezényelt szisztematikus kopasztás az Akropoliszon. A Parthenón díszítőelemeinek mintegy a felét leválasztották, egyes metopéket például szétfűrészeltek, hogy el lehessen szállítani őket. 1802-ben Lusieri az írta Elginnek: „Örömmel jelentem, a nyolcadik metopét is birtokba vettük, a kentaurt nővel, meg kell vallanom, sok nehézséget okozott, kissé barbár voltam, de kényszerűségből.” Az „elginism” szó azóta a „gátlástalan rablás” szinonimája az angolban. A kincsek előbb Elgin angliai birtokára kerültek, majd 1816-ban, a parlament jóváhagyásával, a brit kormány megvásárolta tőle a kollekciót 35 000 fontért, s a British Museumra bízta örökös őrzésre. Miután Görögország felszabadult a török uralom alól, 1834 és 1842 között többször is kísérletet tett a kincs visszaszerzésére. Sikertelenül, ahogy a későbbi próbálkozások is eredménytelenek voltak. Azt követően, hogy az UNESCO 1982-es mexikói konferenciáján az Egyesült Királyság, Franciaország és Olaszország távollétében a résztvevők döntöttek a kulturális örökség repatriálásáról, 1983 őszén a görögök hivatalos kérelemmel fordultak az angol kormányhoz, hogy azután 1984 tavaszán megkapják az elutasítást. A brit álláspont - mindig is - az volt, hogy a frízek jogszerűen, magánkereskedelmi tranzakció révén kerültek Londonba, míg a görögök azzal érveltek, hogy az adás-vételre a megszálló török hatalom adott engedélyt, így az érvénytelen. Nem törődve a jogi helyzettel a britek előálltak azzal is, hogy a British Museumban jobb helyen vannak, mint a szennyezett levegőjű Athénban.

Hajlíthatatlan britek

Leghangosabban, két alkalommal is, Melina Mercouri lépett fel, előbb 1983-ban, majd tíz évvel később a görögök tulajdoni joga mellett. „Eszem ágában sincs megkopasztani a világ múzeumait, de a Parthenón frízeinek Görögországban van a helyük” - nyilatkozta 1993-ban a világhírű színésznő, akkori görög kulturális miniszter. Miután arról is beszélt, hogy ”a márványszobrok nélkül a világ hét csodájának egyike, a Parthenoón, torz, félkarú, megcsonkított ocsmányság”, az ügy gyors és sikeres lezárására számítottak. Reszkessenek a britek, mert Mercouri megfékezhetetlen és a végsőkig harcolni fog- írta akkor a párizsi Le Figaro. Az angolok másként gondolták, úgy vélekedtek, hogy Melina Mercouri „kulturális fasiszta” és a jelek szerint megközelítésük nem sokat változott az évek során.
Melina Mercouri
Fotó: AFP

Hazatérhet a Getty Bronze

Az első kíváncsiak a XVII.. században indultak el délre, majd a művészek, arisztokraták, diplomaták és kalandvágyó fiatalok, engedve a kor divatjának, mind nagyobb számban lepjék el a hellén, itáliai és egyiptomi területeket, antik kincsekre, érmekre, szobrokra vadászva. Napjainkban is sokan űzik ezt a tevékenységet, ki csak sportból, mások viszont, nem kevesen, üzleti tervekkel kapirgálnak a romok között. A csodás régiségekben gazdag terülteken dúló harcok - ahogy a XVIII-XIX. század fordulóján a napóleoni háborúk - pedig megkönnyítik a dolgukat. Statisztikák szerint a műtárgycsempészet értéke közelíti a drogüzletét, egyes szakértők több milliárd dollárra becsülik az illegálisan kereskedelmi forgalomba került antik tárgyak értékét.
De a múzeumok "tisztasága" is megér egy misét. Az utóbbi évtizedek egyik legemlékezetesebb botránya a Getty Villa 2006-os megnyitóján tört ki. Kiderült, hogy az olajmágnás J. Paul Getty hagyatékából létrehozott intézmény tulajdonában legalább 350 olyan tétel lapul, amelyek eredete legalább is kétes. Értéküket 100 millió dollárra tették a szakértők. A 44 000, zömmel görög és olasz eredetű tárgyat őrző intézmény bemutatkozó katalógusában kiemelt 104 mestermű között 35 volt vitatott, olasz és görög állítások szerint illegálisan kicsempészett tárgy. A Getty vásárlásait Marion True irányította, a tárgyakért minden esetben szép summát fizetve, ám, az összeg egy része, ahogy azt később a rendőrség megállapította, egy műkincsfosztogató banda számláján landolt. A kurátornő Itáliában is több kétes üzletet kötött, bíróság elé állították, ám előbb a görögök majd később az olaszok is elálltak a per folytatásától. Athén visszakapta legfontosabb követeléseit, így egy i.e.320-ból származó arany gyászfejdíszt, valamint egy fiatal nőt ábrázoló márványtorzót, amely i.e. 530 körül keletkezett. Olaszország 2006-ban egyezett ki a Getty Alapítvánnyal, 40 antik tárgyat akkor, míg az egyik legértékesebbet, a Morgantinai Vénuszt, a szicíliai kultúra i.e 5. századi emlékét 2011-ben kaptak vissza. Egy másik Getty Villában ragadt érték ügyében tízéves jogi huzavona után, a napokban született ítélet Olaszországban. Eszerint a "Győzedelmes ifjú”, vagy "Getty Bronze" néven ismert antik szoborra jogosan formál igényt Itália. Az időszámításunk előtt 100 és 300 közötti időkre datált férfi szobrot 1964-ben egy adriai kikötőben halászták ki, hogy azután illegálisan kivigyék az országból. 1977-ben Marion True egy angol kereskedőtől 3,95 millió dollárért szerezte meg a Getty számára, túlságosan nem firtatva a tárgy eredetét.

1997-ben újabb kérés elbírálását tagadta meg az angol kormány, a döntési jogot áthárítva a British Museumnak. Az Akropolisz Múzeum avatásának küszöbén, 2009-ben a görög kulturális miniszter, Antonisz Szamarasz kijelentette, végleg semmissé váltak a brit érvek, melyek szerint Athénban nincs megfelelő létesítmény a kincs kiállítására, az új múzeumban elegendő védelmet biztosítanának az időszámításunk előtti V. századi márványtöredékeknek. A 183 millió dolláros beruházással megvalósult, 14 ezer négyzetméteres üvegépületben, csúcstechnológiai megoldások adják a megfelelő klímát és persze a tárgyak védelmét. Az Elgin-márványok számára kialakított hely üresen maradt, pedig brit közéleti személyiségek, köztük a trónörökös is a visszaszolgáltatás mellett foglalt állást. Abban az évben egyébként Svédországból visszakerült Görögországba egy Akropoliszról származó töredék, egy nyugdíjas testnevelő tanárnő jóvoltából, akinek családja egy évszázadon át őrizte a kincset. Többéves csend után, 2014-ben az korbácsolta fel a görög érzelmeket, hogy a britek kölcsönadtak egy szobrot a fennállásának 250. évfordulóját ünneplő Ermitázsnak. Antonisz Szamarasz - már miniszterelnökként - provokációról beszélt. Később 2015-ben per indítását fontolgatta Athén, jogászcsapatot szerződtetve, amelynek vezetésére Amal Clooney-t, George Clooney feleségét kérték fel. 2016-ban, amikor a British Museum a frízek 200 éves birtokbavételét ünnepelte, Arisztidesz Baltasz, görög kulturális miniszter nemzetközi szövetségeseket keresett. Felmerült, hogy az UNESCO támogatásával az Európai Bíróságon próbálnak jogorvoslatot keresni, ám szembe kellett nézni a valósággal, Athén képtelen a mély gazdasági válsághelyzetben egy ilyen akciót menedzselni. A Brexit bejelentését követően a görög kormány, az Európai Bizottság támogatását kérte a repatriáláshoz, de Brüsszel 2017. novemberében elutasította a szerepvállalást. Azt pedig két napja derült ki, hogy a jövőre British Museum új helyen, nagyszabású kiállítás keretében fogja bemutatni az Elgin-márványokat. A Sainsbury galériában megnyíló kiállítás az emberi test szépségét állítja a középpontba.

Kína Elgin-márványai

A Christhie’s egy 2009-es párizsi árverésén Yves Saint-Laurent és Pierre Bergé gyűjteménye került kalapács alá. Az árverés sztárja két kínai bronzfej volt, amelyre telefonon alkudozott egy ismeretlen. 31 és félmillió euróval kellett volna könnyítenie pénztárcáján a győztesnek, aki egy dél-kínai műkereskedő volt, ám bejelentette, nem áll szándékában fizetni. Akciójával szembesíteni akarta a világot azzal, hogy a pekingi Nyári Palota szökőkútjáról származó figurák illegálisan kerültek Franciaországba, értékesítésük jogtalan, és vissza kell szolgáltatni őket Kínának. A császári palotából 1860-ban tűntek el nyomtalanul a kínai naptár állatövi jegyeit - zodiákusait - ábrázoló szobrok, szám szerint összesen egy tucat. A második ópiumháború végén francia és angol csapatok, mielőtt a tűzvész megsemmisítette volna a Csing-dinasztia akkori uralkodójának mesebeli palotáját, megkopasztották azt minden értéktől, köztük a zodiákus figuráktól. Az angol-francia csapatok parancsnoka James Burns, Elgin nyolcadik earl-je, a Parthenon frízeit begyűjtő hetedik earl fia volt. Innen ered a bronzokra ráaggatott név: "Kína Elgin-márványai". 

Szerző

Kácsor Zsolt: Gitár utcai húrok

Publikálás dátuma
2018.07.08. 10:02
Illusztráció
Fotó: Népszava
A buszon egy apuka ült velem szemben a kisfiával, én meg csodálkozva néztem őket, mert a természet csodáit láttam bennük: olyan egyformák voltak, mint két tojás.
 Mármint két nagyon csúnya tojás. Az apukának ugyanis bumfordi krumplifeje volt, sörteszerű, sűrű, sötétszőke haja, alacsony homloka, és tompán csillogó, kék szeme. A kisfia pedig ugyanezt örökölte. Hogyan is fogalmazzak, hogy ne bántsam meg őket. Ránézésre az apuka és a kisfia olyan butának tűntek, mint a tök. De hát én meg miért is ítélek meg másokat ránézésre? Ez súlyos kérdés. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy másokat nem illik első blikkre megítélni, hiszen ennek semmi köze az udvariassághoz. Az ember minden pillanatban észlel, mérlegel, ítél, regisztrál, döntéseket hoz, és ez fokozottan igaz közösségben, pláne vadidegenek között, mondjuk egy városban, ahol a természetes túlélő ösztön parancsa szerint ránézésre kell másokról ítéletet alkotni, hogy elkerüljük az esetleges veszélyt. De ha idegenek között nem leselkedik ránk semmiféle veszély – miképpen engem sem fenyegetett semmiféle veszedelem a buszon –, akkor az embernek van ideje elszégyellnie magát saját felületes véleménye miatt. Én is szégyenkeztem, hogy magamban bumburnyáknak neveztem az apukát és a kisfiát, sajnálom, de ez a szó jutott róluk eszembe: bumburnyákok. A saját szégyenkezésemről meg eszembe jutott Vajda Mihály legújabb, a mostani könyvhétre megjelent Emlékezet. Idegenség - Zsidók és más idegenek című, remek könyve, amelyet éppen a napokban fejeztem be. Van benne egy nagyszerű esszé, amelyben arról tépelődik a cigány utastársak között vonatozó szerző, hogy voltaképpen mitől lenne rossz a lelkiismerete, ha a cigányok közül elülne máshová – hiszen nyilvánvalóan nem amiatt hagyná ott őket, mert cigányok, hanem amiatt, mert az egyikük túl részeg és zavaróan hangos, s nem lehet tőle nyugodtan olvasni. Ezt írja: "Szóval, ha éppenséggel menekülőre fogom, nem kellett volna, hogy rossz legyen a lelkiismeretem, de valahogy nem akartam félni. Egyszerűen nem akartam. Ajjaj, mégis azt gondolom talán, magam is, hogy a cigányokat szeretni kell?”.
Ezek a mondatok jártak a fejemben, amikor a bumburnyák fejű apukát és bumburnyák fejű kisfiát néztem, akik nem voltak ugyan cigányok, legalábbis ránézésre nem, viszont butának tűntek, mint a tök – és már megint visszakanyarodtam a ránézésre szóhoz, amit el akartam kerülni, de nem tudtam tőle szabadulni. Egyszerűen nem tudtam. Azt vettem észre, hogy a saját észlelésem ellen küzdök, és azt magyarázom magamnak, hogy erre az apukára és a kisfiára ne mondd azt, hogy bumburnyákok, mert nem illik. Akkor sem illik, ha nem tudja meg senki, még ők sem. Ajjaj, mégis azt gondolom talán magam is, hogy az ismeretlen bumburnyákokat szeretni kell?
Így tépelődtem, amikor az Örs vezér térre tartó 85-ös busz bekanyarodott velünk a Gitár utcába, amelyet már fölismerek, mert gyönyörű platánok szegélyezik. Nagyon furcsák, elvégre a nyers Kőbányáról nem jutna eszembe a platán. Ez az elegáns, előkelő, főnemesi fa valamiképpen nem ide való. Ami persze megint csak éppen olyan felületes marhaság, mint az, hogy a velem szemben ülő apuka és kisfia buta, mint a tök. Már miért ne lehetne elegáns platánsor Kőbányán? A velem szemben ülő apuka és kisfia szintén az ablakon bámult kifelé – vajon miért írom, hogy kifelé, hiszen befelé nem is bámulhatnának –, amikor egyszerre csak megélénkült a kisfiú arca, és azt mondta az apjának:
– Apa, nézd, az van kiírva, hogy Gitár utca!
Apuka lassan odafordult a fiához, és azt válaszolta:
– Igen.
Mire a gyerek összeráncolta a bumfordian alacsony homlokát, és megjegyezte:
– De hát a gitár egy hangszer.
Apuka eltűnődött, aztán nagy sokára kibökte:
– Igen.
Zötyögtünk tovább, én őket bámultam, ők meg az utcát, amikor a gyerek megint megszólalt, s azt kérdezte:
– Apa, ki nevezte el ezt az utcát egy hangszerről?
Ezen nem csak az apuka töprengett el, hanem én is. Tényleg, milyen furcsa név. Gitár utca. Miért éppen gitár? Vicces. Maga hol lakik? A Gitár utcában. És nagyon hangos? Hahaha. Biztosan elegük van az ilyen poénokból. Maga hol lakik? A Gitár utcában. Az meg hol a francban van? Kőbányán, basszus. Hahaha.
– Apa, hallod? Ki nevezte el ezt az utcát Gitárnak? – kérdezte még egyszer a gyerek, mert apuka nem siette el a választ. Láttam a szemében, hogy forognak odabenn a kerekek, majd kibökte:
– Nem tudom.
A kisfiú nem volt elégedett, láttam az arcán. Én sem voltam elégedett, de hát én nem számítottam, egymással beszélgettek, nem velem. Különben is, a választ én sem tudtam, szóval pontosan egy szintre kerültem a bumburnyák apukával. Az élet igazságos. Okoskodhatok az emberi észlelésről, ha egy kérdésre csak ugyanazt tudom kinyögni: nem tudom. Milyen bumburnyák vagyok. A következő pillanatban a bumburnyák fejű gyerek megrángatta a bumburnyák fejű apja karját, és felkiáltott:
– Apa, tudod, hogy ki volt?
– Ki?
– Az Isten!
Így zengett föl köztünk, a 85-ös buszon az emberi szellem – és én, a bumburnyák, hallgattam csak, hallgattam ámulva és hosszan.
Szerző
Témák
Isten
Frissítve: 2018.07.08. 12:10

Italexit helyett költségvetési unió

Publikálás dátuma
2018.07.08. 07:00
Marabu rajza
Az Európai Unió nemcsak a menedékkérők miatt tanácstalan, az euróövezet reformjában is rengeteg a bizonytalanság. Egy sor okból közös költségvetésre lenne szüksége az eurózónának, de ezzel szemben továbbra is nagyon erősek az ellenérzések.
A több mint hatszáz menekültet szállító Aquarius mentőhajó kitiltását – friss felmérések szerint – az olaszok többsége támogatja. Matteo Salvini, az új belügyminiszter látszólag hátradőlhet: népszerűsége nőtt, miután Brüsszel 2015 óta nem sokat tett a válság enyhítése érdekében. A migránsozó politika azonban Olaszországban sem old meg semmit. A menekültek számának növekedése egyre riasztóbb. Az ENSZ illetékes főbiztossága világszerte 66 millió szerencsétlen sorsú embertársunkról tud, de kutatók szerint egyedül a Száhel-övezetben több tízmillióan várják, hogy észak felé indulhassanak. Márpedig egy ilyen méretű afrikai exodus alapjaiban rengetné meg Európát, s a válság tagállami szinten biztosan nem kezelhető.
Az Európai Unió nemcsak a menedékkérők miatt tanácstalan, az euróövezet reformjában is rengeteg a bizonytalanság. Az olasz populisták felelőtlen kampányígéretei a közös valutát és az Uniót is alapjaiban fenyegetik. A megoldás kulcsa a németek kezében lenne, ám a keresztényszocialistákat (CSU) csak az őszi tartományi választások érdeklik. Seehofer belügyminiszter vélhetően ezért zsarolta meg lemondása felajánlásával Angela Merkelt. A német kancellár és a francia elnök láthatóan előremenekülnek: Mesebergben az euróövezeti költségvetésről is komoly bejelentést tettek. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakértői lényegében ugyanezt javasolják: az új pénzügyi eszköz idővel az olaszhoz hasonló válságok kezelésében is segíthet.

Veszélyes olaszok

Olaszország nemcsak a menekültek miatt van bajban. Vajda Péter néhány hete e hasábokon írt a mesebeli kék madárról, vagyis azokról az irreális gazdasági ígéretekről, melyekkel a populisták – a „migránsozás” mellett – választást nyertek. Az egykulcsos jövedelemadó, a feltétel nélküli alapjövedelem és hasonlók a The Economist számításai szerint nagyjából az olasz GDP 6 százalékába kerülnének. Mindez abban az országban, amelynek a valutaövezetben az egyik leggyengébb a gazdasági teljesítménye. Követelték továbbá, hogy a hitelezők a hatalmas államadósság egy részét engedjék el: az ötletadó akár a humorista Beppe Grillo, az Öt Csillag Mozgalom alapítója is lehetett.
A kormányzati felelősség persze még a populista nagyot mondókra is jótékonyan hat. Hírek szerint már Paolo Savona, az új Európa-ügyi miniszter sem akar kilépni a valutaövezetből, inkább annak reformját javasolja. Ez azért biztató, mert Mattarella köztársasági elnök épp az ő szélsőséges euró- és unióellenessége miatt tagadta meg első körben az új kormány kinevezését.
A pénzpiacok azonnal jelzik a populista veszélyeket. Az olasz államkötvények után fizetendő kamatok már a kormányalakítás körüli huzavona idején emelkedtek. A befektetők nem kíváncsiak a pártpolitikai csatározásokra, számukra az olasz papírok megbízhatósága a fontos. Egy ideig vonzó lehet a növekvő hozam, ám a kamatszint egy bizonyos ponton már közelgő államcsődöt is jelezhet. Ilyenkor könnyen törhet ki pánik: ha a befektetők tömegesen adják el olasz államkötvényeiket, s helyettük például biztonságos német értékpapírokat keresnek. Márpedig, ha a magántőke nem hajlandó tovább görgetni a GDP 132 százalékát elérő államadósságot, az pénzügyi összeomlást jelent. Az Európai Stabilitási Mechanizmus (ESM) forrásai ugyanis – az olasz gazdaság méretei miatt – a görögökéhez hasonló mentőakciók finanszírozására nem elegendőek.
További veszélyforrás, hogy az amúgy is gyenge olasz bankrendszer jelentős mennyiségű hazai állampapírt birtokol, így a bizalom megrendülése akár újabb bankválságot is okozhat. A Monte dei Paschi már évek óta a csőd szélén tántorog, de az elmúlt hetekben az UniCredit részvényei is mintegy 10 százalékot zuhantak.

Fordulat Mesebergben?

A német-francia vita az euró reformjáról lassan egy éve tart. Emmanuel Macron már tavaly kifejtette a valutaövezeti költségvetésről és a közös pénzügyminiszterről szóló merész elképzeléseit. Szerinte költségvetési unióra lenne szükség, miután a 2008-as válság bebizonyította, hogy az eurót használó déli tagállamok pénzügyi szempontból igen sebezhetőek. A berlini kormányalakítás elhúzódása miatt azonban Merkel csak mostanában válaszolhatott. A Frankfurter Allgemeine Zeitungnak június 3-án adott interjúban még lehűtötte a „föderalisták” túlzott várakozásait. Hajlandónak mutatkozott ugyan több pénzt fizetni a britek kiválása miatt, ám a költségvetési politikát ekkor még a tagállamok kizárólagos hatáskörébe utalta. Az eurókötvény és az uniós szintű, közös adósságkezelés gondolatát pedig – elvi okokból – mindig is elutasította.
Újabban Mark Rutte, az ultraliberális holland miniszterelnök is azt hangoztatja, hogy a „déliek” költekező gazdaságpolitikájáért az Unió nem vállal felelősséget. Populista stílusban: az adófizetőink pénzéből nem fogjuk finanszírozni a „lusta” görögök vagy olaszok államadósságát. Mindez a kampánygyűlések közönségét biztosan mozgósítja, ám – miután a közös valuta legfőbb haszonélvezői az „északiak”– a valóság kicsit bonyolultabb. Az euró számos előnye mellett a jövedelmek átcsoportosításának is fontos eszköze, s ezen önszabályozó módon nem változtatnak a piacok. Ugyanaz az euró-árfolyam kifejezetten kedvező az olcsó keleti munkaerőre épülő német autógyártóknak. Túlságosan erős viszont a görög és az olasz kisvállalkozóknak, akik a turizmusból élnek és keveslik a tengerparton nyaralókat. A németek valóban példát mutatnak a belső fogyasztás mérséklésében, s ennek köszönhetik óriási külkereskedelmi többletüket. Ám nemcsak Donald Trump, hanem az uniós partnerek is sérelmezik egy ideje, hogy emiatt kevesebbet exportálhatnak német földre.
A költségvetési unióra főleg a stabilizáció miatt lenne szükség azért, hogy a gazdaságilag gyengébbek pénzügyi kockázatai valamelyest mérséklődjenek. Feltétlenül növelné az Unió népszerűségét, ha a tagállamok között méltányosabban osztanák el a pénzügyi válságok okozta terheket.
A Macron-Merkel tandem az első lépést már megtette: Mesebergben június 19-én együtt jelentették be, hogy szükségesnek tartják a valutaövezeti költségvetést, ami akár már 2021-től működhet. Merkel ugyan még óvatos: csak néhány milliárd eurós büdzséről beszél, s a részletekre is várni kell, de valami legalább elkezdődött.

Lépéskényszerben

Az IMF szakértői 2018 márciusában terjedelmes tanulmányban javasolták egy központi költségvetési forrás (Central Fiscal Stabilization Capacity) létrehozását a valutaövezet tagjai számára. Elképzelésük szerint az új eszköz egyfajta biztosítási elv alapján működne. A tagállamok éves költségvetésükből „jó időkben” halmoznák fel azt a pénzalapot, amelyből válság idején stabilizálnák a rászorulókat. Nem beszélnek a németek számára „vörös posztót” jelentő eurókötvényről, de az alap vehetne fel hiteleket a pénzpiacon olyan esetekben, ha a válság rendkívüli méreteket ölt, és a rendelkezésre álló források már kimerültek.
A szakemberek előrelátását dicséri, hogy a segítségre szoruló országok automatikusan, vagyis nem politikai döntések (és viták) alapján juthatnának a szükséges forrásokhoz. Ehhez olyan mérőszámokra lenne szükség, amelyek egyértelművé tennék a rászorultságot. Ilyen lehetne például a munkanélküliségi mutató: ismert, hogy a „déli” tagállamok – különösen a fiatal generációk esetében – komoly foglalkoztatási gondokkal küzdenek.
További kompromisszum, ami talán megnyugtatja a németeket, hogy a központi költségvetés nem biztosít állandó finanszírozást a „potyautasok” számára. Csak azok a kormányok lennének jogosultak a közös pénz használatára, amelyek betartják a szigorú pénzügyi szabályokat, s a – stabilizációt követően – a transzferek használatáért is fizetnek. Köztudott, hogy a költségvetés ügye a brit befizetések elmaradása miatt különösen érzékennyé vált. A szakértők számításai szerint azonban a stabilizációs alap gazdasági előnyei messze meghaladnák a költségeket. Már a valutaövezeti tagok egyesített GDP-jének 0,35 százalékos központosítása e célra jelentős eredményeket hozna.
Ma már egyértelmű, hogy a Brexit a félrevezetett választók döntése volt és elsősorban Nagy-Britanniának okoz veszteségeket. Olaszország esetleges pénzügyi csődje azonban még súlyosabb következményekkel járna: nemcsak az Unió, hanem a világ második számú tartalékvalutája is megrendülne. A dollár első helyét eddig sem fenyegette veszély, de az euró népszerű Európában: elfogadottsága stabilan 70 százalék körüli. Legalább a közös pénz használói felismerhetnék, hogy megtakarításaik értékét is veszélyezteti a populisták menetelése. Az Európai Tanács június 28-ai ülésén megint csak az „illegális” bevándorlókról szónokoltak, de a valutaövezeti költségvetés ügyében talán nyertek némi időt a megegyezésre.
A párduc egy korábbi olasz korszakváltás nagyszerű regénye. Történelmi véletlen, hogy a szerző, Lampedusa családjának egykori birtoka ma a Földközi-tengeren át menekülők első számú célpontja. A főhős Salina hercege szerint mindent meg kell változtatni ahhoz, hogy semmi ne változzon. Mintha csak napjaink Európájáról szólna.
Szerző