Malmői képek dán árnyalatokkal

Publikálás dátuma
2018.07.08 16:00
A szerző felvétele
Fotó: /
Csak a negyedik, utolsó délután jöttem rá, amikor Helsingborgban sétáltunk le a várból a kikötő felé a tűző napsütésben: az összes lefelé tartó utca dél-délnyugati irányú, vagyis nem véletlenül nincs árnyékos hely sehol, eleve úgy építették a svédek a házaikat, hogy a delelőn túllépő Nap minden melegét, sugarát kihasználják. Vagyis a kávézókon kívül, amelyek amúgy hiába bújtak be a fák alatti hűvösbe, mert a vendégek csakis napsütötte asztaloknál üldögéltek, szóval a teraszokon kívül nem volt menekvés. Égtem. Különösen a nyakam és az arcom.

Klíma, politika

Előző napi koppenhágai városnéző sétánk előtt voltam oly botor, hogy ne kenjem be magam valamilyen magas faktorszámú naptejjel, mondván, úgy sem használ és különben is minek. Pedig a Malmö homokos szabad-strandján, a Ribersborgon tett, még egy nappal korábbi túránk figyelmeztethetett volna: ugyan nem a trópusokon, vagy mediterrán országban vagyunk, de a dél-svéd napsütés ugyanúgy veszélyes a bőrömre, mint mondjuk a görög, a thaiföldi, vagy a(z erős) hazai.
Eleve azért választottuk utazásunk célpontjának a várost, mert én ódzkodtam attól, hogy épp a helyiek sziesztája idején kelljen egy várat vagy akárcsak egy dombot megmásznom a tűző napon 40 fokban. Mivel az úti célról magunk dönthettünk, a repülőjegy pedig nem került semmibe a pontgyűjtős légitársaságnak köszönhetően (ez persze így nem igaz), s feleségemnek sem volt ellenvetése, az északi célpontok közül ráböktünk Malmőre. Nem tudván, persze, hogy a svédek napimádók és hogy ez mivel jár. De Malmö végül nem jött be, vagy nem úgy, mint gondoltam. Először a transzferbuszra várva, majd egy órával később a város központjában a bőröndöt huzigálva kellett megtapasztalnom: nyár közepén itt is meleg  van, sőt. Ám Malmővel nem ez volt a probléma, hanem az, hogy szinte nem volt, aki élvezze a klímát. A "kisváros" Helsingborgban ötször annyian nyüzsögtek a köztereken, mint Malmőben - persze ha tudjuk, hogy Helsingborgban nyílt meg Európa első hivatalos sétálóutcája, ezen egyáltalán nem csodálkozunk.

Kísértetváros

Malmö, vagy ahogy a helyiek mondják: Malmo - lakótelepekkel szegélyezett és meglehetősen szellős közterekkel rendelkező, Debrecen méretű város, ám ebből csak az épületek látszanak, az emberek hiányoznak a díszletek közül. Mint utóbb átgondoltam, ennek két fő oka lehet: az elmúlt két-három évtizedben a svéd település a vele híddal is összekötött Koppenhága elő- vagy alvó városává vált. Oda járnak át dolgozni, vásárolni és persze csak úgy, napközben a malmőiek. Könnyen tehetik, hiszen a vonatút mindössze 30 perc - és hét megálló - a két város között, oda-vissza tehát egy óra, s kb. húszpercenként mennek a szerelvények. (Érdekes, hogy míg svéd oldalon fel vannak tüntetve a dán megállók is, ez fordítva nem igaz, olyannyira, hogy több dántól is érdeklődve a megfelelő vonat után, kiderült: azt sem tudják, hogy Svédországba is átmegy a vasút.)
Autóval pedig 20 perc körül lehet az út, ezt biztosan tudom, bár nem vezettem. Az utolsó nap hajnalban ugyanis hiába vártuk a malmői központi pályaudvarnál az ígért reptéri buszt. Negyedóra után felhívtuk a minden gond esetére megadott telefonszámot, ahol meglepve vették tudomásul, hogy nem Koppenhágában várunk arra, hogy kijussunk Malmö repülőterére, hanem Malmőben. De semmi gond, öt perc múlva jelentkezett a sofőr, hogy 15 perc múlva ott lesz értünk. Csak annyit kértünk tőle, hogy ne Koppenhágába menjen, majd utána ne a dán főváros repterére. (Tényleg megjött az ígért időpontban és még két ajándék-üdítőt is kaptunk kárpótlásként.)
Szóval a két település, ha fizikailag nem is épült össze, technikailag igen. S mindennek Malmö az elszenvedője, a dán főváros ugyanis él és virul. S persze a koppenhágaiak is napimádók, hiszen a híres, kelet-nyugati irányú Nyhavn ("új kikötő") csatornának kizárólag az északi oldalán vannak kávéházak, de ott annyi, hogy mozdulni nem lehet tőlük, a déli oldal, amely állandóan árnyékban van azonban teljesen üres. (Itt végre hűsölhettem.)
A másik ok, hogy Malmö kísértetváros benyomását keltette bennünk, az lehet, s ez minket is igen érzékenyen érintett, hogy a svéd árviszonyok kissé magasan szárnyalnak a magyarhoz, de például az olaszhoz képest is. Első este, miután másfél óra alatt bejártuk Malmö belvárosát, megéheztünk és - egyszer élünk felkiáltással - beültünk abba az étterembe, ami szembejött velünk. Amúgy hangulatos, "igazi" olasz szakáccsal felszerelt kis pizzázó volt, remek ételekkel. De az árlap azért visszafogottá tett minket. Ennek ellenére egy pizza és egy tészta, továbbá egy kis tál olívabogyó és egy pohár valamint korsó sör után 450 körüli svéd koronát kellett kiszámolnunk. Ami hivatalos árfolyam szerint majdnem 15 ezer, átváltási költségekkel együtt csaknem 20 ezer forintot ér. (Ráadásul épp akkor rekordmélységbe gyengült a forint.)

Cash or card

Persze nem volt se svéd, se dán koronánk, a már említett pontgyűjtő hitelkártya volt a fizetőeszközünk, s mindenhol el is fogadták (nyilván euróalapú). Egyetlen helyen szorultunk rá a cash-re, Christianiában, a hippik hatvanas évekbeli törzshelyén, amelyre én ma a skanzen kifejezést használnám. De micsoda skanzen? Minden ami hippi és happy itt kapható - tényleg -, az ajándékozást gyorsan le is tudtuk. De Christianiában nem volt kártya-elfogadóhely, így kénytelenek voltunk egy automatához fordulni. Amely, miután beütöttem a kódomat, rövid gondolkodás után magyar szövegre váltott, s a végén nyomtatott számla is anyanyelvemen dobogtatta meg szívem. Mindez Koppenhága közepén, ha nem mondtam volna, a hippi-skanzen a dán főváros egyik városnegyedének a közösségi találkahelye.
Nem messze amúgy egy másik csatornától. amelyen lakóhajók sorakoztak, némelyik légkondicionálva, mások beültetve fával és bokorral. De mind élhetőnek tűnt, ahogy azok a házak is, amelyek a csatorna két partján sorakoztak. Amszterdam-élményem volt - mindenhol barátságos, vigyorgó arcok a csatornák és a biciklik között.
De ez Koppenhága, nem pedig Svédország, ahol, s ez is utóbb ütött szöget a fejembe, kevesebb mosolyt látni. Inkább elkerülik a szemkontaktust, ugyanakkor segítőkészek, angolul pedig mindenki tud, az utolsó narancsmellényes vasutas is.
Sok a sötét bőrű, arab és más déli országokból érkezett, ez is elsőre feltűnt Malmőben. Persze az is kultúrsokk volt, amikor a transzferbusz amúgy lengyel sofőrje bekapcsolta a rádiót és svéd nyelvű arab rap-et hallgathattunk. De ha az utcán körülnéztem, kb. az emberek negyede nem tűnt autochton skandinávnak, ami viszonylag könnyen megállapítható. Sok a fejkendős lány, nekem különösen sok volt a fiatalok között. De amúgy is, a fiatalok között tán még több a szín, a babakocsikat toló nők pedig szinte a bevándorlók szinonimái. De mielőtt kiutaztunk, volt balhé Malmőben, miután visszajöttünk pedig Helsingborgban, ám ebből semmit nem érzékeltünk.
Leégett bőröm ellenére szerintem minket is migránsnak néztek. 
2018.07.08 16:00
Frissítve: 2018.07.08 16:00

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54

Meddig él vissza türelmünkkel Trump?

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:00
NIXON BEJELENTI LEMONDÁSÁT 1974 NYARÁN - A Watergate-ügyet is egy vádalku zúdította az elnök nyakába
Fotó: AFP/ RADIOPHOTO CONSOLIDATED
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden.
Tünete az elnöksége félidejéhez ért Donald Trump az amerikai társadalom törzsekre szakadásának, nem igazi okozója. Már két évvel ezelőtti – mindenkit, őt magát is meglepő – győzelme is ezzel magyarázható: másként hogyan szavaztak volna tömegesen nem szélsőséges republikánusok a szerintük is alkalmatlanra, „Nehogy Hillary!” felkiáltással. De a hetekig elhúzódó államszünet is az elnökségről elnökségre fokozódó kompromisszum-képtelenség megnyilvánulása. Az ősszel megszerzett képviselőházi többségükkel a demokraták végre alkupozícióba kerültek, ám ha felednék is Obama kormányzásának módszeres republikánus szabotálását, Trump torzításai és tirádái lehetetlenné teszik a vele való szót értést. Hasonlóan az általa immár túszként tartott pártjához, amelynek politikusai tudják, hogy az elnök hithű, bár kisebbségi szavazótömbje megtorol minden lázadási kísérletet.

Tényeken túli világ elnöke

Nem a 22-es, hanem Trump csapdájában vergődik két éve az amerikai demokrácia. Ebből kitörni nem ellenére, hanem csak nélküle lehet. Mind több komoly véleményben megjelenik a jogos cicerói kérdés: meddig tűrhető az elnöki kötelmek minimumát sem teljesítő, az alkotmányos kötelékeket feszegető, Amerika félszázados külkapcsolati hálózatát szétszabdaló, ráadásul gyanús üzleti és külföldi szálakat rejtegető ember a legnagyobb hatalom élén?
Aki (nem pártértelemben vett) demokratákkal hadakozik és diktátoroknak kedveskedik. Akinek ellenségei a saját hazájában vannak, barátai pedig rendszeridegen országokban. Kipécézett már minden céltáblát: az ellentáborból éppúgy, mint a sajátjából, mindkét párt politikusait, kormányzata minisztereit és apparátusát, pláne a „nép ellenségének” és hamis hírgyártónak kinevezett médiát, szövetséges államokat és hagyományos partnereket. A török tekintélyúr egy telefonhívására kivonulna Szíriából, emberei nem győzik visszacsinálni kapkodó húzásait. Kedvenc tévéműsora befolyásolja döntéseit, Twitter-üzenetek (benne helyesírási hibák) formálják politikáját. Tényleg: meddig mehet ez így?
Egy pszichológus szerint Trump nem hazudik, amikor zavartalanul terjeszt valótlanságokat: ahhoz ugyanis kapiskálnia kellene az igazságot. De ő a tényeken túli világ elnöke, aki egy virtuális – neki tetsző – valóságban él. Ha migránsválságot vizionál, akkor hiába jönnek ellentmondó adatokkal. Rá se ránt a cáfolatokra, hiszen neki az a fő, hogy tartsa a lelket rémhírekkel riogatott, s ekként törzsi idegengyűlöletre hergelt táborában. Annál rosszabb a tényeknek – mondhatná a filozófus, Fichte nyomán. Ezért is magasztalja ismétlődően, csakis felsőfokon önmagát; superman ő saját elvarázsolt kastélyának tükrében. Más politikusokhoz képest neki nem munkaeszköze a tódítás, hanem lételeme. Elnökként is valóság-show celeb, noha csak tévéshow-jában volt nagy sikerű üzletember. A New York-i ingatlanpiacon korántsem, sorozatosan csődbe ment, még kaszinóval is, már bankkölcsönt sem kapott. Pontosabban csak attól a Deutsche Banktól, amelyet a német hatóságok most vizsgálnak, mert orosz oligarchák pénzmosodája hírébe került. Akik valamiért előszeretettel üzleteltek Trumppal, sorban vettek ingatlanokat toronyházában. Nem csoda, hogy – elődeivel ellentétben – konokul megtagadja adóbevallásai közzétételét.

Mueller jószerivel bekerítette

Meg lehet érteni az FBI elhárítóit, akik a Trump-kampány orosz kapcsolatait vizsgáló és lojalitási esküre (keresztapának kézcsókra?) felszólítására sem hajlandó Comey FBI-igazgató kirúgása nyomán komolyan kezdték latolgatni: netán valóban (az egykori kémfilmet idéző) „mandzsúriai jelölt”, Moszkva – tudatos vagy öntudatlan – ügynöke került-e a Fehér Házba? E kutakodást aztán Mueller különleges ügyész folytatta, s eddig már száz konkrét kapcsolatot mutatott ki a Trump-csapat és az oroszok között. Összegző jelentése mostanság várható, a Fehér Ház fel is állította jogászcsapatát a közzététel megakadályozására. Az elnök tavaly már menesztette a vizsgálódás felügyeletéből magát kivonó, vagyis azt korlátozni nem hajlandó igazságügy-miniszterét. S olyan ügyvivőt tett a tárca élére, aki vele együtt „boszorkányüldözésnek” tartja Mueller vizsgálatát, s olyan új minisztert jelölt, aki szintén ellenezte azt. Ám a politikai célú titkosítási trükközés Amerikában nem szokott beválni. (Bill Clinton két évtizede úgy tett vallomást zárt ajtók mögött, hogy tudta, hamarosan közkincs lesz minden szava. S lett is, ezért eleve a majdani tévéközönségének beszélt hatásosan.) De annyit máris sejtünk, hogy Mueller jószerivel bekerítette Trumpot. Talán az államszünet, illetve az elnök fenyegetőzése a „rendkívüli állapot” meghirdetésével és a kongresszus megkerülésével, az első kitörési kísérlet.
Drámai jogi csatára van esély. Mint a Watergate-botrányban, amikor Nixon próbált – embereinek szóhasználatával – „kőfalat emelni”, az elnöki privilégiumokra hivatkozva felülemelkedni a jogrenden. Az utolsó pillanatig megtagadta a bíróilag beidézett bűnjelek, a hírhedt magnótekercsek kiadását, amelyeken önmagát mártja be, saját szavaival. Akkor végül a Legfelsőbb Bíróság döntött, s amint a republikánus politikusok meghallgatták a hangszalagokat, vitték is a selyemzsinórt elnöküknek. Az Alapító Atyák nem – a jogrend fölött álló – királyt akartak államfőnek, az alkotmányértelmező főbírák nem dönthettek másként. Vagy ma már másként döntenének? Sokan gyanakodva néznek a Trump őszi főbírói kinevezésével jobbra billentett testületre. Most kiderülhet, mennyit változtatott Amerikán közéletének tragikus kettészakadása. Amikor Nixon megpróbálta kirúgatni az akkori különleges ügyészt, a lakosság és a politika egyöntetű felháborodása visszakozásra késztette. A hangszalagok kiadásáról döntő főbírák közt pedig három saját kinevezettje is volt.
Trump régóta kacérkodik Mueller menesztésével, s az igazságügyi tárca most olyanok kezébe kerül, akik netán hajlandók is erre (hajdan a miniszter és helyettese inkább lemondott). De alighanem már elkésett. Az ügyész jórészt végzett feltáró vizsgálatával, s megkötött egy sor vádalkut Trump korábbi kulcsembereivel, akik enyhítenék büntetésüket. A Watergate-lavinát is egy vádalku zúdította Nixonékra, s Trumpnak kísértetiesen hasonló a nemezise: bizalmi jogásza, piszkos ügyeinek elsimítója, aki – stílszerűen szólva – nem kívánta elvinni a balhét. Nixon erre maga próbálta rávenni John Deant. Trump rákente Michael Cohenre, hogy annak vádalkuja hallatán lepatkányozza (a "rat" szó vamzert, spiclit is jelent), maffiózók szóhasználatával - mintha nem is ő volna a bűnüldöző állam feje…

Ismétlődő történelem?

Február 7-én is ismétlődhet a történelem. 1973 júniusában a szenátusi bizottság előtt a Fehér Ház ex-jogásza pakolt ki, most Trump személyes ügyvédje készül ugyanerre. Cohent már az ősszel úgy emlegették barátai, hogy ő az „új Dean”. A "régi" Dean ráadásul nemcsak vallott volt főnökére, hanem hangot adott gyanújának, hogy az Ovális Irodában titkos hangfelvételek készülnek. Cohentől tudjuk, hogy maga Trump  utasította őt törvénysértő hallgatási pénzek kifizetésére könnyű hölgyeknek, míg Dean a Watergate-be betörő nehéz fiúk némaságát vásárolta meg. Cohen már elárulta azt is, hogy a moszkvai Trump Torony tervéről egészen az elnöki kampány kezdetéig tárgyaltak Putyin embereivel. De vajon miért kellett titkolniuk egy "hétköznapi" üzletet? S elnökként Trump miért titkolta még a saját emberei előtt is, miről tárgyalt Putyinnal? Február 7-én Cohent is, ahogyan egykor Deant, óriási országos tévéközönség fogja követni. S ahogy hajdan, ez is megrendítheti a mindent tagadó elnök táborát.
Sokfrontos háborúba keveredett Trump, ami végzetes lehet. Cohent az immár demokrata vezetésű képviselőház egyik bizottsága hallgatja meg, s egy másik bizottság új irányítója közben elküldi Muellernek azt a több tucat jegyzőkönyvet Trump embereinek - közte fiának és vejének - zárt ajtók mögötti meghallgatásáról, amelyeket eddig a testület republikánus elnöke visszatartott. Bennük sejthetően sok – a büntetőjogba ütköző – hamis vallomással. S akkor az ügyész akár vádindítványt is tehet az elnök családtagjai ellen. Hogy esetleg az elnököt magát is megvádolhatná, az heves jogi viták tárgya, s ez végül szintén a Legfelsőbb Bíróságnál köthet ki.
S ekkor eljöhet akár az igazi vádalku pillanata is. Volt már példa erre. 1973 őszén Richardson igazságügy-miniszter azzal az Amerika tekintélyét fenyegető lehetőséggel szembesült, hogy a Watergate-botrányba már nyakig belebonyolódott elnök mellett a második ember ellen is kongresszusi alkotmányos elmozdítási eljárást kellene indítani. A marylandi kormányzóból lett alelnök, Spiro Agnew a Fehér Házban lévő irodájában vette át vállalkozók pénzes borítékjait. Richardson közérdekből futni hagyta a korrupt alelnököt: az alku szerint Agnew elment a baltimore-i bíróságra, ahol felolvasták neki a (sokéves börtönt indokoló) vádiratot, amit ő „nem vitatott”, s ugyanabban a percben megérkezett a szenátusba a tisztségéről lemondó levele. Agnew egykori ügyvédje októberben e megoldást ajánlotta Trump figyelmébe, ha meg szeretné óvni családtagjait, s végül – akár már elnöksége után – önmagát is a börtöntől.
2019.01.20 13:00
Frissítve: 2019.01.20 13:12