Malmői képek dán árnyalatokkal

Publikálás dátuma
2018.07.08 16:00
A szerző felvétele
Fotó: /
Csak a negyedik, utolsó délután jöttem rá, amikor Helsingborgban sétáltunk le a várból a kikötő felé a tűző napsütésben: az összes lefelé tartó utca dél-délnyugati irányú, vagyis nem véletlenül nincs árnyékos hely sehol, eleve úgy építették a svédek a házaikat, hogy a delelőn túllépő Nap minden melegét, sugarát kihasználják. Vagyis a kávézókon kívül, amelyek amúgy hiába bújtak be a fák alatti hűvösbe, mert a vendégek csakis napsütötte asztaloknál üldögéltek, szóval a teraszokon kívül nem volt menekvés. Égtem. Különösen a nyakam és az arcom.

Klíma, politika

Előző napi koppenhágai városnéző sétánk előtt voltam oly botor, hogy ne kenjem be magam valamilyen magas faktorszámú naptejjel, mondván, úgy sem használ és különben is minek. Pedig a Malmö homokos szabad-strandján, a Ribersborgon tett, még egy nappal korábbi túránk figyelmeztethetett volna: ugyan nem a trópusokon, vagy mediterrán országban vagyunk, de a dél-svéd napsütés ugyanúgy veszélyes a bőrömre, mint mondjuk a görög, a thaiföldi, vagy a(z erős) hazai.
Eleve azért választottuk utazásunk célpontjának a várost, mert én ódzkodtam attól, hogy épp a helyiek sziesztája idején kelljen egy várat vagy akárcsak egy dombot megmásznom a tűző napon 40 fokban. Mivel az úti célról magunk dönthettünk, a repülőjegy pedig nem került semmibe a pontgyűjtős légitársaságnak köszönhetően (ez persze így nem igaz), s feleségemnek sem volt ellenvetése, az északi célpontok közül ráböktünk Malmőre. Nem tudván, persze, hogy a svédek napimádók és hogy ez mivel jár. De Malmö végül nem jött be, vagy nem úgy, mint gondoltam. Először a transzferbuszra várva, majd egy órával később a város központjában a bőröndöt huzigálva kellett megtapasztalnom: nyár közepén itt is meleg  van, sőt. Ám Malmővel nem ez volt a probléma, hanem az, hogy szinte nem volt, aki élvezze a klímát. A "kisváros" Helsingborgban ötször annyian nyüzsögtek a köztereken, mint Malmőben - persze ha tudjuk, hogy Helsingborgban nyílt meg Európa első hivatalos sétálóutcája, ezen egyáltalán nem csodálkozunk.

Kísértetváros

Malmö, vagy ahogy a helyiek mondják: Malmo - lakótelepekkel szegélyezett és meglehetősen szellős közterekkel rendelkező, Debrecen méretű város, ám ebből csak az épületek látszanak, az emberek hiányoznak a díszletek közül. Mint utóbb átgondoltam, ennek két fő oka lehet: az elmúlt két-három évtizedben a svéd település a vele híddal is összekötött Koppenhága elő- vagy alvó városává vált. Oda járnak át dolgozni, vásárolni és persze csak úgy, napközben a malmőiek. Könnyen tehetik, hiszen a vonatút mindössze 30 perc - és hét megálló - a két város között, oda-vissza tehát egy óra, s kb. húszpercenként mennek a szerelvények. (Érdekes, hogy míg svéd oldalon fel vannak tüntetve a dán megállók is, ez fordítva nem igaz, olyannyira, hogy több dántól is érdeklődve a megfelelő vonat után, kiderült: azt sem tudják, hogy Svédországba is átmegy a vasút.)
Autóval pedig 20 perc körül lehet az út, ezt biztosan tudom, bár nem vezettem. Az utolsó nap hajnalban ugyanis hiába vártuk a malmői központi pályaudvarnál az ígért reptéri buszt. Negyedóra után felhívtuk a minden gond esetére megadott telefonszámot, ahol meglepve vették tudomásul, hogy nem Koppenhágában várunk arra, hogy kijussunk Malmö repülőterére, hanem Malmőben. De semmi gond, öt perc múlva jelentkezett a sofőr, hogy 15 perc múlva ott lesz értünk. Csak annyit kértünk tőle, hogy ne Koppenhágába menjen, majd utána ne a dán főváros repterére. (Tényleg megjött az ígért időpontban és még két ajándék-üdítőt is kaptunk kárpótlásként.)
Szóval a két település, ha fizikailag nem is épült össze, technikailag igen. S mindennek Malmö az elszenvedője, a dán főváros ugyanis él és virul. S persze a koppenhágaiak is napimádók, hiszen a híres, kelet-nyugati irányú Nyhavn ("új kikötő") csatornának kizárólag az északi oldalán vannak kávéházak, de ott annyi, hogy mozdulni nem lehet tőlük, a déli oldal, amely állandóan árnyékban van azonban teljesen üres. (Itt végre hűsölhettem.)
A másik ok, hogy Malmö kísértetváros benyomását keltette bennünk, az lehet, s ez minket is igen érzékenyen érintett, hogy a svéd árviszonyok kissé magasan szárnyalnak a magyarhoz, de például az olaszhoz képest is. Első este, miután másfél óra alatt bejártuk Malmö belvárosát, megéheztünk és - egyszer élünk felkiáltással - beültünk abba az étterembe, ami szembejött velünk. Amúgy hangulatos, "igazi" olasz szakáccsal felszerelt kis pizzázó volt, remek ételekkel. De az árlap azért visszafogottá tett minket. Ennek ellenére egy pizza és egy tészta, továbbá egy kis tál olívabogyó és egy pohár valamint korsó sör után 450 körüli svéd koronát kellett kiszámolnunk. Ami hivatalos árfolyam szerint majdnem 15 ezer, átváltási költségekkel együtt csaknem 20 ezer forintot ér. (Ráadásul épp akkor rekordmélységbe gyengült a forint.)

Cash or card

Persze nem volt se svéd, se dán koronánk, a már említett pontgyűjtő hitelkártya volt a fizetőeszközünk, s mindenhol el is fogadták (nyilván euróalapú). Egyetlen helyen szorultunk rá a cash-re, Christianiában, a hippik hatvanas évekbeli törzshelyén, amelyre én ma a skanzen kifejezést használnám. De micsoda skanzen? Minden ami hippi és happy itt kapható - tényleg -, az ajándékozást gyorsan le is tudtuk. De Christianiában nem volt kártya-elfogadóhely, így kénytelenek voltunk egy automatához fordulni. Amely, miután beütöttem a kódomat, rövid gondolkodás után magyar szövegre váltott, s a végén nyomtatott számla is anyanyelvemen dobogtatta meg szívem. Mindez Koppenhága közepén, ha nem mondtam volna, a hippi-skanzen a dán főváros egyik városnegyedének a közösségi találkahelye.
Nem messze amúgy egy másik csatornától. amelyen lakóhajók sorakoztak, némelyik légkondicionálva, mások beültetve fával és bokorral. De mind élhetőnek tűnt, ahogy azok a házak is, amelyek a csatorna két partján sorakoztak. Amszterdam-élményem volt - mindenhol barátságos, vigyorgó arcok a csatornák és a biciklik között.
De ez Koppenhága, nem pedig Svédország, ahol, s ez is utóbb ütött szöget a fejembe, kevesebb mosolyt látni. Inkább elkerülik a szemkontaktust, ugyanakkor segítőkészek, angolul pedig mindenki tud, az utolsó narancsmellényes vasutas is.
Sok a sötét bőrű, arab és más déli országokból érkezett, ez is elsőre feltűnt Malmőben. Persze az is kultúrsokk volt, amikor a transzferbusz amúgy lengyel sofőrje bekapcsolta a rádiót és svéd nyelvű arab rap-et hallgathattunk. De ha az utcán körülnéztem, kb. az emberek negyede nem tűnt autochton skandinávnak, ami viszonylag könnyen megállapítható. Sok a fejkendős lány, nekem különösen sok volt a fiatalok között. De amúgy is, a fiatalok között tán még több a szín, a babakocsikat toló nők pedig szinte a bevándorlók szinonimái. De mielőtt kiutaztunk, volt balhé Malmőben, miután visszajöttünk pedig Helsingborgban, ám ebből semmit nem érzékeltünk.
Leégett bőröm ellenére szerintem minket is migránsnak néztek. 
2018.07.08 16:00
Frissítve: 2018.07.08 16:00

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36