Újrajátszás nincs?

Publikálás dátuma
2018.07.22. 09:35
KYLIAN MBAPPÉ Pelé után ő a második focista, aki tizenévesen lőtt gólt egy vb-döntőn
Fotó: William Volcov / AFP
„Oly hamar búcsúzott az előző két vb győztese, a 2014-ben aranyérmes német és a 2010-ben diadalmas spanyol csapat, hogy az ember szinte beleszédült.”
A FIFA elnöke, Gianni Infantino „minden idők legjobb világbajnokságának” nevezte a több mint sportág múlt héten véget ért seregszemléjét. Arcizmunk sem rándul: e megállapítás nagyjából annyi igazságot ölel fel, amennyit a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség vezérkarának megnyilatkozásai tartalmazni szoktak.
Gyakorlatilag semennyi az annyi.

Nagy egyéniségek

Nagyon nehéz különböző korszakokat összehasonlítani, elvégre a mai futball kategóriákkal gyorsabb, dinamikusabb, megpróbáltatóbb a korábbi dekádok játékánál, ám az mégiscsak kirívó, hogy a nagy egyéniségek tekintetében mérföldekkel vezet a múlt. Nem azt kell nézni, hogy Pelé meg tudná-e csinálni "királyi" cseleinek bármelyikét a mostani körülmények között, hanem azt: mekkora hatással volt és van a világra egy-egy játékos. Márpedig e tekintetben feltűnően alulmarad a jelenlegi garnitúra, noha képviselői hatalmas nézettségi és marketingelőnybe kerültek.
A magam All Star tizenegye az idei vb-n így festett: Courtois (belga) – Trippier (angol), Varane (francia), Miranda (brazil), Hernandez (francia) – Modric (horvát), Pogba (francia), Philippe Coutinho (brazil) – Mbappé (francia), Mandzukic (horvát), Hazard (belga).

Hetvenesek

Ha ezt a csapatot összehasonlítom, mondjuk, 1970 legjobbjaival... De nézzük előbb, hogyan áll össze „nálam” a hajdani All Star-gárda: Maier (nyugatnémet) – Carlos Alberto (brazil), Sesztyernyov (szovjet), Moore (angol), Facchetti (olasz) – Beckenbauer (nyugatnémet), Rivellino (brazil), Cubillas (perui) – Jairzinho (brazil), Gerd Müller (nyugatnémet), Pelé (brazil). A két alakulatot posztonként egybevetve, a hetvenesek 11:0-ra nyernek...
De még a hetvenesek második csapata is hasonlóképpen elsöprő fölényben lenne, az ugyanis így „vonul fel”: Banks (angol) – Burgnich (olasz), Matosas (uruguayi), Piazza (brazil), Schnellinger (nyugatnémet) – Clodoaldo, Gerson (mindkettő brazil), Bobby Charlton (angol) – Mazzola (olasz), Tostao (brazil), Riva (olasz). Talán csak a két középső védő tekintetében volna „döntetlen” közeli a párharc, azaz a régieknek esetleg be kellene érniük szerény 9:0-lal.

Nyolcvanasok

Nagy változást a nyolcvanas évek felidézése sem hozna. Az 1982-es vb álomgarnitúrája – szerintem – szintén nem adna esélyt napjaink legjobbjainak. A csapatom: Zoff (olasz) – Amoros (francia), Scirea (olasz), Tresor (francia), Junior (brazil) – Falcao (brazil), Boniek (lengyel), Platini (francia), Zico (brazil) – Rossi (olasz), Eder (brazil). S akkor Kaltz, Bergomi, Cabrini, Breitner, Bruno Conti, Socrates, Tigana, Giresse, Littbarski vagy Karl-Heinz Rummenigge nem játszik... Az eredmény megint erősen 11:0 közeli, és ismét nem a mostaniak javára. Hogy érzékelhető legyen a különbség: amennyiben például a Zico-Philippe Coutinho differenciát zongorázni tudnám, úgy a hangversenyteremben lepipálhatnám Kocsis Zoltánt is...

Kilencvenesek

Menjünk tovább a kilencvenes dekádra! Az 1994-es vb csúcstizenegye – szerény megítélésem szerint – ekképpen állítható össze: Ravelli (svéd) – Jorginho (brazil), Baresi (olasz), Aldair (brazil), Maldini (olasz) – Dunga (brazil), Lecskov (bolgár), Hagi (román) – Sztojcskov (bolgár), Romario (brazil), Roberto Baggio (olasz). S még mindig mi jön ki? Minimum 7:2 „oda” (vagyis a korábbiaknak). Courtois legyőzheti Ravellit, Pogba Lecskovot, míg Modric „ikszre” menthet Dungával szemben. Aztán slussz...

Kétezresek

Vegyünk végül egy kétezres példát! A 2006-os Dream Team így alakul: Buffon (olasz) – Thuram (francia), Cannavaro (olasz), Ricardo Carvalho (portugál), Grosso (olasz) – Pirlo (olasz), Ze Roberto (brazil), Totti (olasz), Zidane (francia) – Klose (német), Henry (francia). De lehet, hogy a már kissé duci brazil Ronaldót sem lehetne kihagyni... Miranda talán „megverheti” Ricardo Carvalhót, és látszólag Mbappé sem esélytelen Klosével szemben, ám nyomban hozzá kell tenni, hogy a német csatár minden idők vb-gólkirálya, éppen a dél-amerikai fenomén előtt... A maiak számára legjobb esetben is 10:1-re nyernek a tizenkét évvel ezelőtti hősök, azaz attenzione, signor Infantino, óvatosan a nagy szavakkal!
Infantino elégedett, de láttunk már jobb foci-vb-t

És a németek

Ha az elnök azt mondta volna az oroszországi tornáról, hogy a legnagyobb meglepetések világbajnoksága volt, nem lenne érdemes vitatkozni vele. Oly hamar búcsúzott az előző két vb győztese, a 2014-ben aranyérmes német és a 2010-ben diadalmas spanyol csapat, hogy az ember szinte beleszédült. A német válogatott legutóbb éppen nyolcvan esztendeje, 1938-ban köszönt el az első körben, de akkor egyenes kieséses volt az egész vetélkedő, vagyis az a csapat, amely a nyitányon alulmaradt, már egy-két mérkőzés után hazautazott. Azért kell egy-két találkozót említeni, mert döntetlen esetén megismételték a meccset, ahogyan az a svájci–német párharcban is történt. Előbb 1:1-gyel zárult a parti, aztán másodszorra az alpesiek 0:2-ről 4:2-re fordítottak, és a dühtől majd' szétrobbanva diktáltak a Parc des Princes telefonjain keresztül a Párizsba kiküldött nemzeti szocialista tudósítók... Nagyot változott a világ: ma békésen küldték haza cikkeiket Oroszországból a német hírlapírók, ám Kazanyból csak azt jelenthették: mindennek vége... A záró csoportfordulóban a már kiesett dél-koreaiak szanaszét futtatták a címvédőket, a hajrában Neuer kapus is kábultan kószált az ellenfél térfelén... A csőd megmagyarázhatatlan volt, nem úgy, mint a spanyolok kontraformája. Az ibériai együttest szépen elintézte a Real Madrid, valamint a királyi klub ajánlatára igent mondó, ugyanakkor a szövetséggel szerződést hosszabbító Lopetegui tréner. A kettős játszmát űző kapitányt nyilvánvalóan meneszteni kellett, akár közvetlenül a vb előtt is, ám a hirtelen váltás – s főként annak amorális előzménye – enyhén szólva nem tett jót a kvalitásaiban kiváló csapat szellemének.

Osztálykülönbség

Így pedig a döntőig vezető út nem két ágra, hanem szinte két osztályra szakadt. Az egyik szárnyon a vb-t megelőző világranglista tizenkettedik (Anglia), huszadik (Horvátország), huszonnegyedik (Svédország) és hetvenedik helyezettje (Oroszország) sorakozott a legjobb nyolc között, míg a másikon a második (Brazília), a harmadik (Belgium), a hetedik (Franciaország), valamint a tizennegyedik (Uruguay) gyűlt egybe. A helyezési számok különbsége éppen száz (126:26) volt... Mindenekelőtt ez vezetett ahhoz, hogy a labdarúgó-világbajnokságok történetének tizenharmadik finalistáját köszönthette a földkerekség, a lelkierőben gazdag és a tizenegyes-párbajokban szerencsés horvátok döntőbe jutásának lehetőségét ugyanis elsősorban az teremtette meg, hogy déli szomszédainkat az ág egyáltalán nem húzta.
Várható volt viszont, hogy a világbajnok a másik oldalról kerül ki. A két legnagyobb favoritnak a francia és a brazil válogatott tetszett; e kettő közül az a csapat nyert, amely olyannyira taktikus és magabiztos volt, hogy egyetlen egyszer sem adta ki magából a maximumot. Akadtak kitűnő periódusai – az argentinokkal vívott nyolcaddöntő és a horvátok elleni döntő második félideje –, ám általában a stratégiára ügyelt, és azzal sorra ellehetetlenítette ellenfeleit. A franciák a találkozók túlnyomó többségében ellenőrzésük alatt tartották a pályát, nem utolsó sorban azért, mert valamennyi játékosuk alávetette magát a csapat érdekeinek, és labdarúgóik nagy része – Hugo Lloristól Kylian Mbappéig, Raphael Varane-tól Antoine Griezmannig – egyenletesen magas szinten futballozott. (Most tekintsünk el attól, hogy Lloris kapus a döntőben 4-1-nél önfeledt szórakozásba kezdett.)
Franciaország megérdemelten nyert, a videoteam meg vesztett, mert az újítással egyelőre csak annyit sikerült elérni, hogy az eddiginél többet áll a játék, és fokozódik a dilemma, kiváltképp akkor, amikor kiáltó szabálytalanság után a zsűri úgy dönt: a játékvezető ne is nézze meg, mi zajlott a tizenhatoson belül. (Nem történt semmi, csak gáncsoltunk csendben...) Na persze, Infantino az elektronika használatát is olvadozva méltatta, Ferenc József óta nem volt ily elégedett ember a föld kerekén.
Vele ellentétben mi láttunk már jobb vb-t is.
Ám az sem kétséges: felőlünk már holnap kezdhetnék újra.
Szerző
Témák
futball vb FIFA
Frissítve: 2018.07.23. 12:10

Lengyel László: Mozdulatlan dráma – a harmadik kétharmad után

Publikálás dátuma
2018.07.22. 08:00

Fotó: Marabu rajza
„A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét.”
Minden mozog és semmi se változik. Minden megváltozott és semmi se mozog. Magyarország halott ország és ez az élete. Magyarország élő ország és ez a halála. Várakozunk, nem tudjuk mire. Tudjuk, mire mi jön, nem várunk semmire. Minden ugyanaz lesz. Semmi nem lesz ugyanaz. „mért legyek én szobatiszta / kiterítenek úgyis / mért ne legyek szobatiszta / kiterítenek úgyis”, ahogy Parti Nagy Lajos írja.

Átkozódás helyett munka

Emlékszem, hogy amikor a rendszer megváltoztatásának eszméje és gyakorlata, 1956 Budapestje és 1968 Prágája után 1981 Varsójában is csatát vesztett, a magyar értelmiség jobbik felében fölmerült a kérdés, hogy van-e értelme bármiféle ellenállásnak. Nincs-e ez a térség, akarjunk, tegyünk bármit, diktatúrára, fejletlenségre és halálra ítélve? És ezen túl, egy olyan Magyarországon, ahol a társadalom többsége elégedett a rendszerrel és a rendszer urával, másként gondolkodni, nemhogy másként tenni alig valaki akar. De még ezen kevesek között is feszítő érték- és érdekellentétek, régi sérelmek szakadékai tátongtak. Ekkor és itt kellett átkozódás és gyalázkodás, vagy összeszarás és megalázkodás helyett dolgozni. Dolgozni először az ellenállás intézményeinek létrehozásán, megőrzésén és működtetésén – remény nélkül. Dolgozni együttműködők, támogatók, önkéntesek, kockázatokat vállalók összegyűjtésén, szervezők szervezésén, vezetők kinevelésén – tévesztve, csalódva, elárulva és mégis megteremtve az együttérzés, a közös szolgálat kisebb majd nagyobb köreit. Dolgozni ellenzéki csoportok közötti dialóguson, találkozási pontokon, intézményes megállapodásokon – százszor elölről kezdve. Dolgozni közös célok megfogalmazásán, programokon, akcióterveken – alkalmazkodva a társadalom változásaihoz és a mindenható ellenfél mozgásához.
A harmadik kétharmados vereség után mindenki gyásza és haragja érthető. Jogos kívánalom, hogy megkérdezzük először saját magunktól, majd az ellenzéki pártok vezetőitől, a civil szervezetektől: megtettünk-e mindent, hogy ne így legyen? A szereplők egy részének bizonyosan el kell tűnnie, csakhogy az átkozódás és a gyalázkodás nem segít. A három vereség egyik legfontosabb tanulsága, hogy nincs olyan demokratikus közvélemény, amely képes és hajlandó lenne korábbi intézményeit megvédeni, újakat fölépíteni. A szemünk láttára rombolta le az orbáni gépezet az intézményeinket, s építette ki a maga központosított intézményi rendszerét. Azzal, hogy nem volt szolidáris senki senkivel, hogy nem voltak hajlandók összefogni a hasonló, sőt, azonos értékrendűek, közös érdekűek egymással, hogy barátok előbb árulták el egymást, mint küzdöttek a közös ellenféllel, a legnegatívabb példát mutattuk gyermekeinknek és a külvilágnak. Közös konstrukciót senki, magánutat mindenki keresett és talált. És ma is, inkább kölcsönös vádaskodásban éli ki magát a demokratikus oldal, semmint a közös kiutat keresné.

Ami megtehető és ami nem?

Az első az emberi együttérzés és szolidaritás. A hatalom átlépett egy véres vonalat: listázni kezdett embereket és intézményeket. Ez az aljas tett, amely nemcsak a listákra parancsot adó Orbán Viktort és embereit tette főbenjáró bűnösökké, hanem a magyar állami méltóságokat is – az állam, a parlament, az Alkotmánybíróság elnökeit – erkölcsi hullákká, mert elmulasztottak tiltakozni, félő, nem valaminek a vége, hanem az erőszak kezdete. Orosz, török fekete vizeken hajózunk. Ilyenkor minden tiltakozás, kézfogás, telefon, együttérző, segítséget kínáló üzenet számít, közös kávézás, ölelés számít – ne mulasszuk el! Ügyvédek kínáljanak védelmet, üzletemberek adjanak pénzt a védtelen civil szervezeteknek, és mindenki jó szót! Legyünk tisztességesek az állásukat vesztett, családjukat féltő civilekkel, újságírókkal, a rendszer áldozataival! Ma őket, holnap minket fal fel és köp ki e sárkány rendszer. Nem szégyellem, hogy amikor a Fidesz-fiúkat listázta és üldözte a régi rendszer, kiálltam értük, segíteni igyekeztem, amikor ma ők listáznak és üldöznek, az ő áldozataikat igyekszem menteni.
E hatalom legbrutálisabb eszköze a személyekkel és az intézményekkel szemben alkalmazott anyagi blokád: megfosztanak állásodtól és minden kereseti lehetőségtől nemcsak téged, hanem családtagjaidat is. Azért körmönfont e hatalom működése, mert kifelé nem látszik. Nincsenek letartóztatások, nincsenek nyílt gumibotozások, nincs közvetlen erőszak. Az Orbán-rendszer a második legvidámabb barakk a Kádár-rendszer után: volt-e kellemesebb hely az 1985-ös Budapestnél, s van-e vidámabb a 2018-asnál? A liberalizmussal leöntött diktatúra nem látszott és nem hallatszott, az anti-liberális áldemokrácia ugyanilyen „ujjongó szégyenben” él. Aki a rendszer feketelistáján szerepel, annak ebben az országban nincs se jelene, se jövője. Vajon lesz-e ismét Fehér segély, mint 1956 után, amikor szüleim is készítettek csomagot a börtönben lévőknek, s befogadtuk az üldözöttek gyerekeit? Egy másik társadalmat kell fölépítenünk, valahol itt kell kezdenünk.
Amit megtehetünk, hogy megpróbáljuk összekapcsolni egymással az üldözött intézményeket, a civileket és a CEU-t, az MTA kutatóit és az egyetemeket, az önkormányzatokat és a szabad sajtót, a bíróságokat és a szakmai köröket. A rendszer külön-külön mindenkit megtámadott és azzal fenyegeti őket, hogy rosszabbul járnak, ha összefognak, s még rosszabbul, ha ügyüket politikaivá teszik. Nem igaz. Jobb országokban ellenzéki pártok hangolják össze a megtámadottak ügyét, nekünk, civileknek, magunknak kell.
Amit az ellenzéki pártoktól elvárhatunk, hogy megtisztuljanak, nem az, hogy meghaljanak. Politikai pártok nem helyettesíthetik a civil mozgalmakat, de a civilek se a pártokat. A liberális demokrácia többpárti parlamentáris politika. Aki pártok és politika nélkül akarja leváltani az Orbán-rendszert, annak vagy nem sikerül, vagy egy másik diktatúrát hoz létre. A pártok és a politika megszüntetéséről szóló átkozódások vagy rideg megállapítások nem gyengítik, hanem erősítik az Orbán-rendszert.

Új politikai konstrukció

Európában a politikai konstrukciók versenye folyik. Orbánnak, Kaczyńskinak, Kurznak, Salvininek sikerült hatékony és versenyképes új politikai konstrukciókat fölépíteniük többnyire egyetlen meghatározó kérdésre. Plurális, új liberális demokrata konstrukciót eddig csak Macron alakított ki, és most próbálkozik ilyennel a spanyol szocialista, Pedro Sánchez. Fojtogató gyűrűben, Merkel most küzd érte.
A magyar ellenzék három konstrukciós próbálkozása – a Monti-típusú Bajnai, a Renzi-típusú Botka stratégiai, és a taktikai szavazás konstrukciók –, elbukott. Az ellenzéki pártok nemhogy maguk találták volna ki őket, hanem mindent meg is tettek, hogy ne sikerüljenek. Pillanatnyilag se a régi, se az újabb pártoktól nem várhatjuk, hogy új konstrukciót találjanak ki, egyeztessenek le és hajtsanak végre. Ennek megoldása a civilek és a pártok közötti, valószínűleg hosszadalmas, párbeszédre marad.
Az új konstrukció kialakításában segíthet, hogy két politikai cél már most világosan megfogalmazható. Ha jelet akarunk küldeni a világnak, hogy a magyarok nem vesztek el végleg, hogy létezik egy demokratikus Magyarország reménye, akkor ezt a 2019 tavaszi európai parlamenti választásokon tehetjük meg. Alacsony részvételi aránynál, közös indulással és erős fővárosi, nagyvárosi kampánnyal az európai Magyarország mellett, van esélye a demokratikus erőknek.
A második menet az önkormányzati választás. Ha annak tétjévé az Orbán-rendszer léte, Budapest és néhány nagyváros függetlensége és önállósága válik, és nem a központi pénzelosztás, a hatalmi megfélemlítés, akkor itt is van remény. Remény a közös indulással, programmal és kampánnyal. Remény a jó jelöltekkel. Remény, hogy először lesz egy liberális demokrata Budapest köztársaság, azután új politikai szerkezettel – egy európai Magyarország.
(Részlet a szerzőnek a Helikon Kiadónál ősszel megjelenő, Kis politikai erkölcstan című könyvéből)
Frissítve: 2018.07.23. 12:11

Kácsor Zsolt: Népi-nemzeti tárca

Publikálás dátuma
2018.07.21. 09:30

Fotó: Erdei Katalin / Fortepan
„A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába.”
Körülnéztem otthon, hogy népibb, plebejusabb értékek alapján milyen alapanyagokból tudnék tárcát írni, de nem találtam odahaza más értéket, csak könyveket. Egy rakás izét, hogy is mondják, úgynevezett prózát, ami eleve gyanús, mert a próza nem is magyar plebejus szó, ugye. Ráadásul az otthoni prózák között van egy csomó Esterházy, Nádas és Spiró – mindannyian súlyosító körülmények nemzetpolitikailag. Puff neki, én hülye. Hagytam, hogy a saját ízlésemet kövessem, nem pedig a Párt mögé beállt magyar csordáét. És ez lett belőle. Most aztán megnézhetem magamat. Vakarhatom a fejemet, hogy miképpen lesz ebből népi, plebejus tárca, ami nem csak szexi és menő, de forradalmi is, és be kell látnom, hogy alkalmasint sehogy. Pedig a Párt mögé beállt magyar csorda veszettül bőg, ki van nagyon éhezve a népibb, plebejusabb mondanivalóra, hát meg kellene valamivel etetni, én meg itt állok korszerű konzervatív tárca nélkül. Mit adjak a magyar dolgozó tömegeknek enni?
Csak tudnám, hogy a népi mérce hangadói miért éppen az írókat pécézték ki maguknak. Kipécézhették volna például a kortárs grafikusokat is. Biztosan köztük is vannak népi plebejusok és liberális urbánusok, akiket az állami támogatások ügyes variálásával egymásnak lehetne ugrasztani azzal az indokkal, hogy másképpen húzgálják azokat az izéket, a kontúrokat. Merthogy valahol az is művészet, ugye. Össze-vissza húzgálni azokat az izéket, miket is, kontúrokat. Ja, ez nem jó, ez nem magyar szó, ez a kontúr, valami népibb, plebejusabb, szexibb és menőbb szó kellene helyette. De persze pont most nem találok egy jó magyar szót se, amikor a népi-nemzeti tárcámat írom. Jellemző. Ülök az eleve gyanús fővárosban, mint egy urbánus liberális, és igazi magyar proli-plebejus létemre nem találom sehol a jó magyar szavakat. A spájzban nem néztem, hahaha, mert az se magyar. Spájz kihúzva, helyette beírni: kamra. Az olyan jó népi, plebejus szó így elsőre. Milyen kár, hogy eredetileg latin. Tessék, ez is milyen jellemző, hogy belekötök minden szóba. Ahelyett, hogy a Párt minap elhangzott felszólításának megfelelően csöndesen tudomásul venném "a baloldali-liberális gondolat összeurópai kimerülését", és elfogadnám, hogy "a konzervativizmus, a kereszténydemokrácia, a populizmus, a polgári, nemzeti-keresztény felfogás manapság az egyetlen számottevő gondolati erő".
Azt mondja, gondolati erő. Na, ez jó, ezzel lehetne valamit kezdeni. Írhatnék egy számottevő népi-nemzeti tárcát a szegény falusi emberről, a jó plebejus Mészáros Lőrincről, és az ő nagy gondolati erejéről.
A jó plebejus falusi ember gyerekkori barátja 2010-ben miniszterelnök úr lett, és egyszeriben csoda történt a szegény emberrel: még a hangyák is búzaszemeket kezdtek hordani a szájába. Így lett belőle egy új magyar plebejus Midász király. Csak ül odahaza Mészáros Lőrinc tátott szájjal, míg a hűséges, gyerekkori barát, akinek az Isten (a magyaroké!) felvitte a dolgát, ott dirigál a sok-sok magyar hangyaboly fölött, és keze intésére az apró kis állatkák buzgón masíroznak az érett kalászokkal ringó búzamezőkről a jó magyar búzaszemekkel Mészáros Lőrinc tátott szájához. És a hangyáktól még el is várják, hogy ennek ők is örüljenek. Azért ebből a buzgólkodásból jó kis népi, nemzeti, plebejus tárcát lehetne írni. Mi az, hogy tárcát! Regényt! Olyan izét, mit is, prózát. Persze, egy akárki nem tudna ebből jó magyar irodalmat csinálni. Az ásatag múltat képviselő urbánus és liberális szerzők nem jöhetnek szóba, mert igen gyanús ez a posztmodern irodalom. A magyar csorda számára minden posztmodern, ami érthetetlen, és szeretik a liberális buzik. A posztmodernekre, bárkik is azok, és bármi szentségtörőt művelnek ebben a hazában, ki lett adva a kilövési engedély. Mármint az írókra. Felkészülnek: képzőművészek, zeneszerzők, filmesek, csepűrágók, balett-táncosok. Ja nem, ez utóbbiak már meg lettek fingatva, mert buzik. Akkor maradnak a képzőművészek, zeneszerzők, meg esetleg a fényképészek, ha fotóművésznek merik magukat nevezni. Pedig valahol az is művészet, ugye. Kattintani egyet, kinyomtatni A3-as papírra fekete-fehérben, oszt’ kész is. Biztosan vannak népi, nemzeti, plebejus fotóművészek, ezekre mostantól nem ártana odafigyelni, nehogy elkapja őket az urbánus ragály. Ki kéne hajtani mindet a magyar pusztába, hadd fotózzák a fenséges magyar szürkét a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban. És ki kéne hajtani a pusztába a filmeseket is, hadd forgassák újra a Szegénylegényeket, ha már az a gyanús, liberális, urbánus Jancsó elrontotta. Új Szegénylegényeket a népi, plebejus magyar hazának! Sorstalanság helyett sorsot! Nehezet, keményet, férfiasat, magyart! Művésztelepeket a magyar pusztába, ahová nem elutazni kell, hanem áhítattal el-za-rán-do-kol-ni. Hittel, hűséggel, bátorsággal, igaz magyar szívvel, kipödört bajusszal. És slambuccal kell betömni a pusztába kihajtott művész urak pofáját, hadd tudják meg, milyen az igazi magyar élet a lemenő nap fényében. Esetleg hajnalban.
Szerző
Frissítve: 2018.07.22. 18:33