A FIFA elnöke, Gianni Infantino „minden idők legjobb világbajnokságának” nevezte a több mint sportág múlt héten véget ért seregszemléjét. Arcizmunk sem rándul: e megállapítás nagyjából annyi igazságot ölel fel, amennyit a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség vezérkarának megnyilatkozásai tartalmazni szoktak.
Gyakorlatilag semennyi az annyi.
Nagy egyéniségek
Nagyon nehéz különböző korszakokat összehasonlítani, elvégre a mai futball kategóriákkal gyorsabb, dinamikusabb, megpróbáltatóbb a korábbi dekádok játékánál, ám az mégiscsak kirívó, hogy a nagy egyéniségek tekintetében mérföldekkel vezet a múlt. Nem azt kell nézni, hogy Pelé meg tudná-e csinálni "királyi" cseleinek bármelyikét a mostani körülmények között, hanem azt: mekkora hatással volt és van a világra egy-egy játékos. Márpedig e tekintetben feltűnően alulmarad a jelenlegi garnitúra, noha képviselői hatalmas nézettségi és marketingelőnybe kerültek.
A magam All Star tizenegye az idei vb-n így festett: Courtois (belga) – Trippier (angol), Varane (francia), Miranda (brazil), Hernandez (francia) – Modric (horvát), Pogba (francia), Philippe Coutinho (brazil) – Mbappé (francia), Mandzukic (horvát), Hazard (belga).
Hetvenesek
Ha ezt a csapatot összehasonlítom, mondjuk, 1970 legjobbjaival... De nézzük előbb, hogyan áll össze „nálam” a hajdani All Star-gárda: Maier (nyugatnémet) – Carlos Alberto (brazil), Sesztyernyov (szovjet), Moore (angol), Facchetti (olasz) – Beckenbauer (nyugatnémet), Rivellino (brazil), Cubillas (perui) – Jairzinho (brazil), Gerd Müller (nyugatnémet), Pelé (brazil). A két alakulatot posztonként egybevetve, a hetvenesek 11:0-ra nyernek...
De még a hetvenesek második csapata is hasonlóképpen elsöprő fölényben lenne, az ugyanis így „vonul fel”: Banks (angol) – Burgnich (olasz), Matosas (uruguayi), Piazza (brazil), Schnellinger (nyugatnémet) – Clodoaldo, Gerson (mindkettő brazil), Bobby Charlton (angol) – Mazzola (olasz), Tostao (brazil), Riva (olasz). Talán csak a két középső védő tekintetében volna „döntetlen” közeli a párharc, azaz a régieknek esetleg be kellene érniük szerény 9:0-lal.
Nyolcvanasok
Nagy változást a nyolcvanas évek felidézése sem hozna. Az 1982-es vb álomgarnitúrája – szerintem – szintén nem adna esélyt napjaink legjobbjainak. A csapatom: Zoff (olasz) – Amoros (francia), Scirea (olasz), Tresor (francia), Junior (brazil) – Falcao (brazil), Boniek (lengyel), Platini (francia), Zico (brazil) – Rossi (olasz), Eder (brazil). S akkor Kaltz, Bergomi, Cabrini, Breitner, Bruno Conti, Socrates, Tigana, Giresse, Littbarski vagy Karl-Heinz Rummenigge nem játszik... Az eredmény megint erősen 11:0 közeli, és ismét nem a mostaniak javára. Hogy érzékelhető legyen a különbség: amennyiben például a Zico-Philippe Coutinho differenciát zongorázni tudnám, úgy a hangversenyteremben lepipálhatnám Kocsis Zoltánt is...
Kilencvenesek
Menjünk tovább a kilencvenes dekádra! Az 1994-es vb csúcstizenegye – szerény megítélésem szerint – ekképpen állítható össze: Ravelli (svéd) – Jorginho (brazil), Baresi (olasz), Aldair (brazil), Maldini (olasz) – Dunga (brazil), Lecskov (bolgár), Hagi (román) – Sztojcskov (bolgár), Romario (brazil), Roberto Baggio (olasz). S még mindig mi jön ki? Minimum 7:2 „oda” (vagyis a korábbiaknak). Courtois legyőzheti Ravellit, Pogba Lecskovot, míg Modric „ikszre” menthet Dungával szemben. Aztán slussz...
Kétezresek
Vegyünk végül egy kétezres példát! A 2006-os Dream Team így alakul: Buffon (olasz) – Thuram (francia), Cannavaro (olasz), Ricardo Carvalho (portugál), Grosso (olasz) – Pirlo (olasz), Ze Roberto (brazil), Totti (olasz), Zidane (francia) – Klose (német), Henry (francia). De lehet, hogy a már kissé duci brazil Ronaldót sem lehetne kihagyni... Miranda talán „megverheti” Ricardo Carvalhót, és látszólag Mbappé sem esélytelen Klosével szemben, ám nyomban hozzá kell tenni, hogy a német csatár minden idők vb-gólkirálya, éppen a dél-amerikai fenomén előtt... A maiak számára legjobb esetben is 10:1-re nyernek a tizenkét évvel ezelőtti hősök, azaz attenzione, signor Infantino, óvatosan a nagy szavakkal!
És a németek
Ha az elnök azt mondta volna az oroszországi tornáról, hogy a legnagyobb meglepetések világbajnoksága volt, nem lenne érdemes vitatkozni vele. Oly hamar búcsúzott az előző két vb győztese, a 2014-ben aranyérmes német és a 2010-ben diadalmas spanyol csapat, hogy az ember szinte beleszédült. A német válogatott legutóbb éppen nyolcvan esztendeje, 1938-ban köszönt el az első körben, de akkor egyenes kieséses volt az egész vetélkedő, vagyis az a csapat, amely a nyitányon alulmaradt, már egy-két mérkőzés után hazautazott. Azért kell egy-két találkozót említeni, mert döntetlen esetén megismételték a meccset, ahogyan az a svájci–német párharcban is történt. Előbb 1:1-gyel zárult a parti, aztán másodszorra az alpesiek 0:2-ről 4:2-re fordítottak, és a dühtől majd' szétrobbanva diktáltak a Parc des Princes telefonjain keresztül a Párizsba kiküldött nemzeti szocialista tudósítók...
Nagyot változott a világ: ma békésen küldték haza cikkeiket Oroszországból a német hírlapírók, ám Kazanyból csak azt jelenthették: mindennek vége... A záró csoportfordulóban a már kiesett dél-koreaiak szanaszét futtatták a címvédőket, a hajrában Neuer kapus is kábultan kószált az ellenfél térfelén... A csőd megmagyarázhatatlan volt, nem úgy, mint a spanyolok kontraformája. Az ibériai együttest szépen elintézte a Real Madrid, valamint a királyi klub ajánlatára igent mondó, ugyanakkor a szövetséggel szerződést hosszabbító Lopetegui tréner. A kettős játszmát űző kapitányt nyilvánvalóan meneszteni kellett, akár közvetlenül a vb előtt is, ám a hirtelen váltás – s főként annak amorális előzménye – enyhén szólva nem tett jót a kvalitásaiban kiváló csapat szellemének.
Osztálykülönbség
Így pedig a döntőig vezető út nem két ágra, hanem szinte két osztályra szakadt. Az egyik szárnyon a vb-t megelőző világranglista tizenkettedik (Anglia), huszadik (Horvátország), huszonnegyedik (Svédország) és hetvenedik helyezettje (Oroszország) sorakozott a legjobb nyolc között, míg a másikon a második (Brazília), a harmadik (Belgium), a hetedik (Franciaország), valamint a tizennegyedik (Uruguay) gyűlt egybe. A helyezési számok különbsége éppen száz (126:26) volt... Mindenekelőtt ez vezetett ahhoz, hogy a labdarúgó-világbajnokságok történetének tizenharmadik finalistáját köszönthette a földkerekség, a lelkierőben gazdag és a tizenegyes-párbajokban szerencsés horvátok döntőbe jutásának lehetőségét ugyanis elsősorban az teremtette meg, hogy déli szomszédainkat az ág egyáltalán nem húzta.
Várható volt viszont, hogy a világbajnok a másik oldalról kerül ki. A két legnagyobb favoritnak a francia és a brazil válogatott tetszett; e kettő közül az a csapat nyert, amely olyannyira taktikus és magabiztos volt, hogy egyetlen egyszer sem adta ki magából a maximumot. Akadtak kitűnő periódusai – az argentinokkal vívott nyolcaddöntő és a horvátok elleni döntő második félideje –, ám általában a stratégiára ügyelt, és azzal sorra ellehetetlenítette ellenfeleit. A franciák a találkozók túlnyomó többségében ellenőrzésük alatt tartották a pályát, nem utolsó sorban azért, mert valamennyi játékosuk alávetette magát a csapat érdekeinek, és labdarúgóik nagy része – Hugo Lloristól Kylian Mbappéig, Raphael Varane-tól Antoine Griezmannig – egyenletesen magas szinten futballozott. (Most tekintsünk el attól, hogy Lloris kapus a döntőben 4-1-nél önfeledt szórakozásba kezdett.)
Franciaország megérdemelten nyert, a videoteam meg vesztett, mert az újítással egyelőre csak annyit sikerült elérni, hogy az eddiginél többet áll a játék, és fokozódik a dilemma, kiváltképp akkor, amikor kiáltó szabálytalanság után a zsűri úgy dönt: a játékvezető ne is nézze meg, mi zajlott a tizenhatoson belül. (Nem történt semmi, csak gáncsoltunk csendben...) Na persze, Infantino az elektronika használatát is olvadozva méltatta, Ferenc József óta nem volt ily elégedett ember a föld kerekén.
Vele ellentétben mi láttunk már jobb vb-t is.
Ám az sem kétséges: felőlünk már holnap kezdhetnék újra.
