A találó, szellemes cím is jelzi: a kötet a szerző műfordítással és szerkesztéssel foglalkozó írásait tartalmazza. Velük több évtizedes munka kikristályosodott tapasztalatait, élményeit és emlékeit, pályatársak portréit, a kiadói élet nagy sztorijait nyújtja az olvasónak. „Eco magyar hangja” írták egykor a szerzőről, s teljes joggal, hiszen Barna Imre a híres olasz tudós-író megannyi művének fordítója. Cikkeiből most kiderül, hányféle dilemmával, váratlan nehézséggel, buktatóval kellett szembesülnie a hatalmas és hosszadalmas munka során.
Pedig látszólag nem is olyan ördöngös feladat ez, hiszen többször is idézi Lator Lászlót, akinek szentenciája szerint nem kell mást tenni, mint lefordítani azt, „ami ott van”. Egyik cikkében Barna Imre sem cifrázza túl a tennivalót: „Mondanivalóm mindig ugyanaz: bármennyit is kényszerül netán töprengeni, álmodozni, piszmogni, pepecselni, szótárazni, konzultálni a fordító, neki végül is az a dolga, hogy értse meg (de nagyon) az eredetit, és fogalmazza meg még egyszer, az anyanyelvén azt, amit megértett.”
Igen, végső közelítésben ilyen egyszerűnek tűnik az, ami valójában persze, igen bonyolult. A kötet tanúsága szerint is nehéz és fáradságos munka, ami fegyelmet és állandó figyelmet követel. Mint több írás is említi: elég egyetlen betű félreolvasása az eredeti szövegben, s máris oda nem illő szó kerül a szövegbe, ami értelmetlenné teszi a mondatot, ez pedig félrebillenti a bekezdést, dől az egész. Olykor nagyon viccesen, Karinthy kacagtató fordításparódiáját idézve.
Szakma ez, méghozzá nagyon is komoly, aminek megvannak a maga fogásai, módszerei, normái és követelményei, amivel felelősség is jár. (Hamar lelepleződő önáltatás tehát, ha valaki úgy vélné: némi nyelvtudással könnyűszerrel műfordítóvá avanzsálhat.)
Épp a szakszerűen, vagyis lelkiismeretesen elvégzett feladat az önérzet fedezete: „A rózsa neve az enyém, én írtam meg magyarul a mondatait.” Umberto Eco világhírű regényét az ő közvetítésével olvassuk, amiben ott van az ő nyelvérzéke, stíluskészsége, művelődéstörténeti felkészültsége, kulturális beágyazottsága a forrás- és a célnyelv rejtelmeibe, s amiben a magyar mondatokat az ő lelki-érzelmi beállítottsága, egyénisége is formálta. Ha valakinek úgy tűnne, hogy egy ilyen tematikájú kötet a „boldog keveseknek” lehet érdekes, nagyot tévedne. Mert e roppant szórakoztató, szellemes írások valójában mindazokhoz szólnak, akik még olvassák a világirodalom klasszikus és kortárs alkotásait, akik egyáltalán olvasnak művészi igénnyel alkotott szövegeket.
