Kiiratkozni a jelenből

Publikálás dátuma
2018.07.31. 11:00

Fotó: Kállai Márton
Szabó T. Anna legújabb kötetében a határátlépés, a bezártság és szabadság mindannyiunkat érintő kérdéseiről olvashatunk
„Sehol nem volt még a kerítés, amit abban az évben a könyvem címéül választottam – fájdalmas, sötét tónusú kötet lett, pedig először csak egy kertről akartam írni benne, aztán mégis a kerítések közé zárt szabadságról, a maradék belső terekről kellett beszélnem, pedig akkor még nyitva volt Európa, még nem épültek vissza a drótakadályok, még csak novellát írtam a pengés drótról és verset a totális agresszióról – de ott és akkor, a tenger felett, váratlanul mégis teljes hangerőre kapcsolt bennem a vészjelző. Hová lehetne elbújni ezen a földön, milyen szegletén húzhatom meg magam a világnak, ha ki akarok iratkozni a történelemből?” – a kérdés adott, Szabó T. Anna felteszi az olvasó helyett is korának – múltjának és jelenének – legégetőbb kérdését. A Határ úgy szól a szabadságról, hogy közben minden annak elérésére tett erőfeszítést, az akaratos gyermeki csínyeket és a felnőttek piszkos játszmáit egyaránt tematizálja. A határátlépés traumája több szinten jelenik meg az írásokban, míg helyenként a nagyon is valós országhatárokról, addig máshol a lélektani határvonalakról, a titkok és hazugságok közti határokról, vagy a bőr, mint a testünket, csontjainkat és aprócska izmainkat határoló, elválasztó felület szerepéről olvashatunk. Az emberek között feszülő, gyakran áthatolhatatlan falak a politikai és történelmi események által kialakított határvonalakkal párhuzamosan jelennek meg a novellák szövedékén keresztül, s alkotnak olyan rácsozatot, amelyben csupán elfogadásra képtelen módon vergődni, vagy megalkudni lehet. A menekülés önmagunk vagy a másik feladásával jár. Nagynénik, nagymamák és nagypapák, kedves szomszédok, a legjobb pillanatban érkező angyalok mégis mind-mind arról mesélnek, vagy arra tanítanak, hogy miként őrizzük meg önmagunk egy sokszor arctalan, percenként múló világ szélén egyensúlyozva.
Míg a szerző korábbi kötete, a Törésteszt az egyének között lévő szüntelen feszültségeket, a kapcsolati útvesztőket ábrázolta, addig a Határ a társadalmi, történelmi és családi vonatkozások felől közelít. Az emlékek, a régi fényképek és tárgyak a láncként egymásba fűződő történetek építőelemeivé, tartóoszlopaivá válnak, s bár sok közülük feltehetően az elbeszélő múltjából származik, az olvasó gyermekkorát, saját életének apró, elfeledett cserépdarabkáit is felidézik. A megszólalások, az írások egyes elemei, a Ceausescu diktatúra világa, a történelmi traumák, a határok átszabása mind arra késztetnek, hogy sajátosan önéletrajziként olvassuk a kötetet, a fikciós elemek pontosan kimért és tudatosan felépített sokasága azonban el is távolít ettől a törekvéstől. Nem is a történetek mögött sejthető valós tartalom számít igazán – bár kétségtelen, hogy egy újabb réteget adnak az olvasottaknak az őszinte vallomásos részletek –, hanem az azok által elindított gondolatfolyam. Segítik ezt a különböző asszociációs hálózatok is, amelyek novellánként, de az egyes szavakhoz kapcsolódva akár a kötet egészén is végigvonulhatnak. A menekülés és a menekült-lét kérdése aktuálpolitikai és morális kérdések kereszttüzében egyaránt olvasható, s az egyes szavak mögött megbújó nagyon pontos jelentések egyenként, lassan, mély nyomokat hagyva öntik el az olvasót. Az idegenség érzete a romániai diktatorikus rendszer és a közel-keleti válságok, az európai bezárkózás tükrében erőteljes képekként jelennek meg az írásokon keresztül. Mindezt gyakran álmok és idegen kultúrák keretezik, amely mágikus, vagy mitikus szóhasználattal is egyesül. Az írói, költői reflexió, az egyes ismert vagy kevésbé ismert idézetek, a József Attilához való közelség mind-mind olyan apró adalékokként jelennek meg a novellákban, amelyek lehetővé teszik, hogy ne merüljünk el teljesen a történetek nyomasztó, hiányokat közvetítő világában. Fenntartják a könnyedséget, és annak érzetét, hogy amit olvasunk nem is igazán rólunk szól. Talán mind szeretnénk ezt hinni.

Infó:

Szabó T. Anna: Határ Magvető Könyvkiadó, 2018 

Szerző
Témák
könyvkritika

A csehek kíváncsiak a magyar filmekre

Publikálás dátuma
2018.07.30. 13:00

Fotó: Vajda József / Népszava
Magyarhradison, a csehországi kisvárosban most zajlik a több mint negyvenezer embert megmozgató 44. Uherské Hradiště Summer Film School.
Nincs több hely, megtelt a vetítő – ezt a mondatot nagyon sokszor hallani Magyarhradison a napokban: a csehországi kisvárosban éppen most zajlik a több mint negyvenezer embert megmozgató 44. Uherské Hradiště Summer Film School, mely az ország legnagyobb fesztiválja. Bármennyire is meglepő, még a nemzetközileg ismert Karlovy Vary A-kategóriás filmes mustrájánál is nagyobb, ha csak a számokat vesszük alapul. A már említett, becsült nézőszámon túl íme az egyéb tények: tizenegy mozi, kettő szabadtéri vetítőhelyen mintegy háromszáz filmet mutatnak be. Köztük magyarokat: idén az Antal Nimród rendezte Viszkis, Szilágyi Zsófia Cannes-ban díjazott drámája, az Egy nap, Bogdán Árpád drámája, melyet a 2008-ban és 2009-ben történt romagyilkosságok ihlettek és Mészáros Márta, történelmi szempontból tragikus múltunkat feldolgozó Aurora Borealis: Északi fény képviselte hazánkat, mint az elmúlt év legjelentősebb művei. Mármint azok közül, melyek normál terjesztésben nem jutottak el a csehországi mozikba: Egyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotása azért nincs a programban, mert már vetítették korábban. 

Ambrus és Mészáros teltháza

A csehek pedig több mint kíváncsiak a magyar filmekre: a Viszkis éjféli és „hajnali” fél kilences vetítései csaknem telházasak voltak, Mészáros Márta filmjére mintegy ötvenen nem fértek be a helyi színház nagytermébe és csurig volt a Genezis bemutatója is a sportcsarnokban. Utóbbi előadás bizonyítja a cseheknek a lelkesedését és tűrőképességét, mivel a csarnokban kvázi negyven fok és punnyadt gumiszag terjengett. Szilágyi Zsófia Egy nap című suspense-el teli drámája egy családanya bő huszonnégy órájáról pedig az egyik abszolút fesztiválkedvenc volt Magyarhardison.    

Gigantikus campus

Érdekes, hogy ezt a fesztivált nem fesztiválnak hívják. Nyári filmsuli, ha precízek akarunk lenni. Nincs versenyprogram, így nem is lehet a világ felé kommunikálni a díjakat. Ez a kulturális nagyrendezvény elsősorban a cseh közönségnek szól, de ízig-vérig nemzetközi rendezvény, példátlan jelentőségű kitekintéssel a világ filmtörténetére. Az egész rendezvénynek ennek megfelelően igen szabad a hangulata, Magyarhardis belvárosa bő egy hétre átváltozik egy gigantikus campussá, ahol az emberek vonulnak az egyik vetítőhelyről a másikba, éjjelente pedig a több ezren néznek klasszikusokat a főtéren. A suli jelleget erősítendő rengeteg az ismeretterjesztő válogatás, például a musical műfajának a legjobbjait gyűjtötték csokorba, de bemutatták Lars von Trier teljes életművét is. Kezdve a gyerekfilmjeitől. 

Dán nagymester

A Lars von Trier-retrospektív kapcsán ellátogatott a cseh fesztiválra Peter Schepelern is, aki lassan negyven éve ismeri a dán filmművészet fenegyerekét, a Koppenhágai egyetemen tanára volt a rendezőnek. Előadásban részletesen ismertette a legexluzívabb érdekességeket Trier életműve kapcsán: hogyan lett von Trier, hogy viselte amikor kiderült Édesanyja halálos ágyánál, más az apja mint aki felnevelte, és foggal és körömmel hogyan lett belőle filmrendező, holott a nemzeti művészeti iskolába hallani sem akartak róla, hogy felvegyék. Előadása során bemutatott olyan fotókat és videókat, amelyeket máshol biztosan nem látunk, többek között Lars von Trier gyermekkorában rajzolt könyvének borítóját, vagy éppen egy pár éves filmet, ahol a brazil rajongóit üdvözli a mester. A professzorral sikerült leülnünk egy italra is a mesterkurzusa után, ahol kifaggattuk, hogy mit tud Trier jövőbeli terveiről. Elújságolta, hogy a nagymester most Georges Polti és Carlo Gozzi által írt harminchat drámai szituációt szeretné megfilmesíteni. Darabonként tíz percben. Ez összesen 360 perces filmmé áll össze, pontosan beleillik majd az életműbe…

Drámai helyzetek

Carlo Gozzi, velencei drámaíró a XVIII. században azt állította, mindössze 36 drámai helyzet létezik. A 19. század végén Georges Polti francia szerző táblázatba foglalta Gozzi szituációit. A Harminchat drámai helyzet című munkában részletesen bemutatják azokat a drámai szituációkat, amelyek egy történetben vagy színpadi előadásban előfordulhatnak. 

Bezárt klubok - Torzuló jövőkép

Publikálás dátuma
2018.07.30. 12:00

Fotó: Facebook
Miután a romkocsma szitokszóvá vált az utóbbi években, az ott ücsörgő fiatalokat pedig rendre a rendszer ellenségeinek bélyegzik, tulajdonképpen semmi meglepő nincs abban, hogy a fideszes önkormányzatok sorra záratják be a fővárosi klubokat. Noha emlékezetes ügyek korábban is voltak, az a folyamat, amely napjainkban látszik csúcsra járni, a Kultiplex 2008-as eldózerolásával kezdődött. A korábban Kultúr, Kinizsi mozi, majd Blue Box mozi néven üzemelő ferencvárosi épület az ezredforduló utáni Budapest egyik legfontosabb underground kulturális központja volt. Itt működött a Tilos Rádió, amelynek égisze alatt pezsgő underground művelődési házzá alakult a szórakozóhely mozival, mára legendás bulisorozatokkal, amelyek az egyébként periférikus zenei irányzatok szerelmeseit is kiszolgálták. A „Kulti” bezárásának meglehetősen prózai oka volt: a mellette lévő foghíjtelket a IX. kerületi önkormányzat 1,146 milliárdért tudta értékesíteni, így a mintegy 160 millió forintot érő szórakozóhelyet elbontották, a helyét parkosították – hogy a mellé épült hotel környezete minden igényt kielégítsen. Hiába próbáltak a bérlők a Kultiplex épületének bauhaus jellegével érvelni, nem sikerült műemlékvédelem alá helyeztetni a tömböt. 
KULTIPLEX - 2008 óta jár rá a rúd a nem kormánypárti klubokra
Fotó: Népszava
Nincs már Merlin sem: a Gerlóczy utcai épület hosszú éveken át volt az elektronikuszenei szcéna egyik fontos találkozóhelye, de volt itt a kortárs komolyzenétől az angol nyelvű Merlin Színházik sok minden. Az art deco épületben működő Merlin bezárása mögött területfejlesztési terv állt: a színház az Átrium épületébe költözött, a bulihelyszín viszont komoly űrt hagyott a fővárosi klubéletben. Eddig talán legyinthetnénk is, hogy ezek „csupán” az anyagi érdekek mentén meghozott döntések voltak – hogy ki és mennyire járt jól az ügyletekből, az egy másik cikk témája. Csakhogy a hasonló fontosságú helyek elvesztésének hosszú távú hatásai vannak. Budapestet évek óta partifővárosként hirdetik a fapados repülőjáratokkal ideözönlő turisták, így joggal merül fel a kérdés: miért olyan nagy baj, ha néhány hellyel kevesebb van. A válasz nagyon egyszerű: a buliturizmusra specializálódó szórakozóhelyek nem művészi, hanem anyagi érdekek mentén jönnek létre, s ily módon nincs értelme zenei sokszínűséget vagy akár csak az igényesség szikráját is számon kérni rajtuk. A részeg angolokat vajmi kevésé érdekli, mi szól a hangfalakból. Ahhoz azonban, hogy egy fővárosnak, s ily módon egy egész országnak életerős, eredeti könnyűzenéje legyen, elengedhetetlenül fontos az, hogy nem csupán azok az előadók jussanak szóhoz, amelyek képesek megtölteni egy sportcsarnokot, illetve húzónévnek számítanak a fesztiválok plakátjain. Több évtizede megoldatlan probléma a vidéki klubélet felélesztése: mivel a kis vagy közepes méretű koncerthelyszínek nemigen rentábilisek, a legtöbb nagyváros képtelen fenntartani olyan állandó helyszíneket, amelyek prezentálják a vidéki fiataloknak a legfrissebb trendeket. (Ezért is lennének fontosak a rádiók. Lásd keretes írásunkat.) Nem kevésbé fontosak azonban a fővárosban sem az egyedi zenei-művészeti arculattal rendelkező helyek: a Dürer Kert például a magyar metál-, hardcore-, és más, főként gitárzene-centrikus szubkultúrák origója. Egy ilyen profilú klubban az a jó, hogy az adott stílusok feltörekvő külföldi zenekarait is Magyarországra tudja csábítani, elősegítve azt, hogy a hazai közönség – és főként a magyar szcéna – lépést tudjon tartani a nemzetközi folyamatokkal. A Dürer Kert Budapest egyik legértékesebb ingatlanán áll. Évek óta suttogják, hogy a gyógyvizes kúttal rendelkező telken luxusszálloda épül majd, ami egybecseng a Liget Projekttel – Kádár János egykori kedvenc uszodájának helyén a jelek szerint hamarosan Fidesz-közeli befektetők húzhatnak fel új épületet.
A Blaha Lujza téren álló, a hivatalos közlések szerint egy razzia során talált drogok miatt bezárt Corvin Club (Corvin-tető) némileg problémásabb eset, az ugyanis tagadhatatlan, hogy a másnap délutánjába nyúló, szabadtéri afterpartijairól híres szórakozóhely komoly zajszennyezést okozott a környéken. Eközben azonban ide szorultak mindazok, akiknek a korábbi klubbezárások miatt nem volt hová menniük, így a Corvin kiiktatása hatalmas kulturális érvágás. A Corvin Áruház épületét épp felújítják – nem nehéz arra gondolni, hogy itt is „városfejlesztési szempontok” dominálnak. Máskülönben érdemes utánanézni, hányszor volt drograzzia a Hajógyári szigeten egykor dübörgő Vizoviczki-birodalom különféle klubjaiban, amelyek közül akadt, amelyik hajnali négykor nyitott – elképzelhető, szintetikus drogok nélkül vajon ki indul ilyenkor buliba, hogy aztán 48 órás partikat nyomjon a szigeten. (Vagy a NER-kompatibilis fiatalok kedvenc, méregdrága, belvárosi szórakozóhelyeire hányszor száll ki a rendőrség.)
AURÓRA - A VIII. kerületi önkormányzat a választások után a bezárást sürgette
Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Az Auróra esetében szintén különféle szabályok megszegésére – engedély nélküli építkezés – és a környékbeliek panaszaira hivatkozik a VIII. kerületi önkormányzat, amely egyébként az idei időközi választások után alig néhány nappal már a szórakozóhely bezárásával foglalatoskodott. Legyinthetünk tehát, mondván, minket hidegen hagynak a különféle elektronikuszenei irányzatok, a bölcsészek világmegváltó gyülekezőhelyei meg a metál is – csakhogy ostobaság volna az underground kultúrát, a modern könnyűzenét nem az egyetemes kultúra részeként kezelni. Ebben az esetben viszont az, ami történik, egyértelműen a kultúrharc része: a helyzet aggasztóan közelít a rendszerváltás előtti állapothoz: amikor már annak is örülünk, ha egy klub eldózerolása mögött nem ideológia, „csupán” a gátlástalan haszonszerzés áll.

Központosuló éter

 A klubbezárások összecsengenek a rádiós piac átalakulásával. Az Est FM helyén 2000-ben létrejött Radiocafé 98.6 Budapest vonzáskörzetének egyik legfontosabb zenei platformja lett: könnyen befogadható, ám a nagy, mainstream rádiókétól eltérő kínálatával számos magyar zenekar befutásához járult hozzá. A Petőfi Rádióból 2007-ben, a Magyar Rádió átalakítása során lett MR2 – Petőfi Rádió, és az ezt követő három év már-már legendás: noha az elején még közszolgálatiságát is kétségbe vonták, az MR2 nem igazodott a kereskedelmi rádiók zenei szerkesztési elveihez, és sokáig igazodási pontként szolgált az ország teljes területén a fiatalok számára. Olyannyira meghatározó volt a magyar könnyűzenei életre gyakorolt hatása, hogy az ebben az időszakban igazán sikeresség váló, ma már emblematikus zenekarokat és közönségüket szokás „Petőfi Rádió-generációként” emlegetni. 2010 után folyamatosan koptak ki a rádió népszerű műsorai. A 2016-os, utolsó nagy kirúgási hullám hatalmas felháborodást váltott ki: a rádióhallgatók dühödten követelték az emblematikus reggeli műsor, a Talpra, magyar! stábját, a zenészek pedig – köztük Bródy János, a Wellhello, a Quimby, a Supernem, a Kiscsillag, a Kerekes Band és a Hiperkarma – nyílt levélben tiltakoztak a rádió végső átfazonírozása ellen. A fesztiválok – a Sziget, az EFOTT, a FEZEN – mellett a Budapest Park, a Gozsdu Manó Klub vagy az Akvárium neve is ott állt az aláírók között, ám a hatás elmaradt. Legutóbb az keltett nagy visszhangot, hogy az átalakított MTVA zenei csatornája, a Petőfi TV élő adásában Fluor Tomi, a Wellhello frontembere Soros György nevével viccelődött, mire az MR2 kivette a számaikat a rotációból. Napjainkra tehát megszűnt vagy központosult az ország három legfontosabb könnyűzenei rádiója közül kettő – a Kultiplex-botrányban érintett Tilos Rádió pedig közadakozásból tartja fenn magát. Mindez jóval túlmutat a rádióhallgatók közösségén: a központosítás nyomán épp az a frissesség vész el a zenei szerkesztésből, amelynek köszönhetően a magyar könnyűzene új és egyre nagyobb tábort nyert meg magának: az addig a külföldi előadók felé forduló fiatalok tömegével kezdtek magyar zenekarok koncertjeire járni, ami közvetetten számtalan dolgot alakított át a fesztiválok fellépői névsorától a zenei szakma bevételeiig. Noha a streaming-szolgáltatók megjelenése és a közösségi média tudatos használata ugyanebben az időszakban formálta át a hazai könnyűzenei palettát, a központosítás óhatatlanul torzítja a piacot, ami gyakorlatilag hátramenet a rendszerváltás után kezdődő, az ezredfordulóra beérő változások után.

Témák
klub könnyűzene