Konszolidáció kizárva

A jelenlegi rezsim Alaptörvényben is rögzített jogfolytonossága a Horthy-rendszerrel számomra csöppet sem magától értetődő. Bethlen István miniszterelnök ugyanis 1921. december 22-én aláírta a Szociáldemokrata Párt elnökével a nevezetes paktumot, s ezzel egy vérzivataros évtizedet követően elkötelezte magát a konszolidáció mellett. Bethlent természetesen nem holmi jószívűség vezette e megállapodás aláírásakor, hanem a józan megfontolás, és nem is csalatkozott; a szociáldemokraták parlamenti képviselethez juttatása, a baloldaliakkal szembeni kormányzati retorziók visszafogása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a „Főméltóságú Úr” nevével fémjelzett éra csaknem negyedszázadig tartott.

Orbán Viktor, a zsinórban harmadszor megszerzett kétharmados törvényhozási többség birtokában ellenben hallani sem akar semmiféle konszolidációról. A Kossuth rádióban elhangzott szokásos péntek reggeli rádióinterjújában a magyar kormányfő megnevezte kabinetjének legújabb hazai ellenfeleit, amelyeket mostantól fokozottan presszionálni kíván. Azokról a független szervezetekről van szó, amelyek mindmáig nem tették le a hűbéri esküt a végrehajtó hatalom jelenlegi fejének: a jogállamisághoz túlontúl sokszor ragaszkodó harmadik hatalmi ágról, a nyomokban még fellelhető kormánykritikus médiáról, s a tudomány újabban veszedelmesnek minősített autonómiáját megtestesítő egyetemi szféráról.

A konszolidáció mint opció elvetése az önnön hatalmától megrészegült Orbán Viktor részéről azonban a kormányfő számára is számos nemkívánatos konzekvenciát von maga után. A Bethlen-korabeli munkásmozgalom terminológiájával élve, akár a jelenlegi rezsimmel szembeni „legális harci formáknak” is nevezhetnénk a független bíróságok és a szabad sajtó tevékenységét éppúgy, mint a szuverén tudományos műhelyek működését. A közélet eme szegmensei mintegy a társadalmi elégedetlenség szelepeként funkcionálhatnak; domesztikációjuk a kabinet által hosszabb távon a rezisztencia illegális formáinak uralkodóvá válásához vezet, ami a rezsim számára beláthatatlan következményekkel járhat.

A megmaradt autonóm intézmények védelme a hazai társadalom tagjai részéről pedig mindenekelőtt civil kurázsit igényel. Le kell számolnunk azzal a naiv, eszkatológikus eredetű tévhittel, miszerint a történelem valamely önszabályozó mechanizmus révén, tevőleges közreműködésünk nélkül is szükségszerűen jó irányba halad. Ezt az illúziót a hazai konszolidáció lehetőségének orbáni kizárása éppúgy eloszlatja, mint napjaink történései a hét évtized után ismét szélsőjobbra tolódó Európában vagy Trump Amerikájában. Mindennél időszerűbb Kennedy elnök nevezetes kijelentése: „Ne azt kérdezd, a hazád mit tehet érted; azt kérdezd, te vajon mit tehetsz a hazádért!”

Meglehet, csupán a polgári engedetlenség tőlünk áldozatokat kívánó eszközei maradnak számunkra azokkal szemben, akik egészségtelen hatalomvágyuk következtében nem hallják meg a békére, horribile dictu: konszolidációra vágyó társadalom hangját.