„Vidnyánszky Attila nemzeti színházi rendezéseit – a Psychét kivéve – a mértékadó médiumokban általában negatív kritikák követték. Azokban a médiumokban és olyan kritikusok billentyűzetéből, akiket Vidnyánszky Attila jó esetben politikailag elfogultnak, de inkább liberális bértollnokoknak nevezett úton-útfélen” – írta év elején a Színház.hu annak apropóján, hogy szeptemberi premierje óta sorra jelentek meg a méltatások a Nemzeti Színház vezetőjének Bánk bán-rendezéséről.
A Színházi Kritikusok Céhe július közepén hozta nyilvánosságra, hogy a Színikritikusok Díjának egyik várományosa a legjobb előadások kategóriájában a Vidnyánszky Attila által rendezett Bánk bán. Két héttel később egy olyan levélváltást tettek közzé, amelyből kiderült: se a díjból, se a jelölésből nem kér Vidnyánszky. Ám a céh nem tudja figyelembe venni a Nemzeti Színház vezetőjének ellenvetéseit.
„Semmi esetre sem tekinthetünk el attól a tényszerű eredménytől, hogy 24 színikritikus szavazata alapján a legjobb három előadás közé került a Nemzeti Színház Bánk bánja” – válaszolta a céh, azzal érvelve, hogy a legjobb előadás díjára jelölés a produkció összes többi alkotójának a művészi teljesítményét is dicséri.
Sokaknak az is meglepő lehetett, hogy júniusban a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT) nem vett részt az előadás. „Nem lehet mindenki megelégedésére válogatni” – Térey János író ekként magyarázta a válogatói döntést, ami valójában nem is volt Vidnyánszky ellenére. Bár a Nemzeti vezetője a POSZT szakmai tanácsadó testületének tagja, többször is úgy nyilatkozott: nem hisz a színházi „versenyeztetésében” és a díjakban, ami a saját előadásait illeti. Ezért sem szerette volna a Bánk bánt a POSZT mezőnyében látni.
Vidnyánszky ellenszenve az ítészek egy részével szemben nem újdonság. Mostani reakciója annyiban meglepő, hogy a színikritikusok 2015-ben és 2016-ban is elismerték a Nemzeti egy-egy előadását: Zsótér Sándor rendező és Trill Zsolt színművész a Brand és a Galilei élete után kapta meg a legjobb rendezés és a legjobb férfi főszereplő díját. Azaz Vidnyánszky nem állíthatja, hogy az általa vezetett Nemzeti kritikai össztűz alatt állna. − Ami Zsótért és Trillt illeti, nem szólhatok ilyen értelemben mások életébe. Viszont tény, másfél évtizede nem győzök elégszer tiltakozni amiatt, hogy a kritikusok politikailag determinált ízlésterror mentén írnak az előadásokról. Nem állítom, hogy ez magyar sajátosság, hasonló folyik az orosz, a francia, a német színházi életben is, de nálunk ez meglehetősen agresszíven megy – mondta lapunk megkeresésére Vidnyánszky. – A fesztiváldíjak sem mentesek az elfogultságtól. Magam is zsűriztem egyszer Torunban, és láttam, milyen geopolitikai elvek határoznak meg döntéseket: a lengyel a lengyel társulatnak, a magyar a magyarnak ad díjat. Így kerültem abba a fura helyzetbe, hogy két magyar társulat között kellett döntenem, és végül Pintér Bélának ítéltem díjat a Parasztoperáért.
Az a felvetés sem csillapítja Vidnyánszky Attila ellenérzéseit, hogy dicsérő kritikák tömkelegét kapta, és nehezen hihető, hogy a céh mintegy hatvan kritikusa egyformán gondolkodik és egyszerre lép. − Méltatást főként akkor kaptam, amikor még messze voltam a magyar színházi élettől. Amikor közelebb, s főleg, amikor a Nemzeti élére kerültem, azóta ez nem jellemző, miközben sok komoly produkció született a Nemzetiben. Amiatt büntetnek, hogy a Nemzeti Színház vezetője lettem. A céh korábbi elnöke, Tompa Andrea a céh nevében írt olyan beszámolót a Theater heute részére, amely alapján azt is lehet hinni, hogy én épp olyan homofób és rasszista vagyok, mint a cikkében emlegetett párt, és a céh vezetőjeként állította: akiről ők nem írnak, az nincs is.
Tompa Andrea író, dramaturg, kritikus a Nemzeti vezetőváltása idején a Theater Heutéban valójában azt írta, hogy a szélsőjobboldali Jobbik régi álma teljesült Alföldi eltávolításával, akit a párt tagjai zsidóként és melegként szidalmaztak. A Vidnyánszky által kifogásolt második állítás is egy kicsit másképp nyer értelmet a szövegkörnyezetében. „A kritika ablak: bent van, de kinéz, külső, de belelát, egyszóval kommunikál, a közönséggel és magával a színházzal. Ha egy műről nem születik kritika, az fájdalmasabb, mintha öten jól szétszednék. A mű, amiről hallgatnak: nincs” – nyilatkozta Tompa Andrea 2012 szeptemberében a Magyar Narancsnak.
Arra az észrevételre, hogy 2004-ben átvette a legjobb rendezésért járó díjat a Roberto Zuccóért, most pedig nem csak őt, de a Bánk bán összes résztvevőjét jelölték, Vidnyánszky úgy felelt: már 2004-ben is voltak fenntartásai, de szerinte azóta sokkal rosszabb a helyzet. – A Bánk bán résztvevőinek mostani döntésemről augusztus 20-a után fogok részletesen beszélni a társulati ülésen. Ha valaki jelen akar lenni a díjátadón, nem fogom eltiltani. Az a felvetés pedig, hogy Alföldi Robi jelölése miatt írtam, amit írtam, badarság. Én ebben a cirkuszban semmilyen módon nem akarok részt venni – fogalmazott Vidnyánszky.
Lapunk a Színházi Kritikusok Céhének vezetőjét, Stuber Andreát is megkereste, aki jelezte, ehhez a történethez ő már semmit sem akar hozzátenni. Így lezárásként Tompa Andrea Monológ néhány halk hangra című írásából idézünk: „Színikritika − á, legyint a magyar színházi szakma: színvonaltalan, buta, unalmas,személyeskedő, senki sem olvassa, nincs hatása, egyébként meg nagyon kártékony. Egy évtizede még azt is hozzátették: kevés, vagy egyáltalán nem is létezik. A színikritikát érő bírálat gyakran azonban inkább magára a kritikus személyére vonatkozik, mint az írására. Mindenesetre a fentiek jól mutatják a színház és a kritika közötti párbeszéd hiányát, a köztük lévő feszültséget, elmérgesedett viszonyt.”
