A keskeny ablakpárkányon néhány ötforintosnyi ujjlenyomat és két nagyobb folt. Könyöknyomok. Viráglocsolás közben néha letörölgetem a párkányt is, így bukkantam rájuk. Elég tanácstalan képet vághatok ott álldogálva a kannával a kezemben, amint próbálom megfejteni a foltok titkát, mert hallom, amint fordul a szomszéd néni kisablakának a kilincse, hogy megnézze, mi a fenét csinálok a gangon.
Mutatom a foltokat, de csendre intem: a betonozott udvar viszi a hangot, nem akarom nagydobra verni, mit találtam. A szomszéd néni óvatosan kilép mellém, és figyeli, amint a földre helyezem a kannát, a két könyökömet a két lenyomatba illesztem, és figyelek. Az orrom az ablaküvegnek nyomódik, most, hogy így nézem, elég maszatos is az üveg, mintha valaki igyekezett volna letörölgetni az orrlenyomatokat róla, de csak rosszabb lett a helyzet, így végül hagyta a francba az egészet.
Amit látok, megdöbbent: a fürdőszobánk ablakáról sosem húzzuk fel a reluxát, és egészen eddig a pillanatig meg voltam győződve arról, hogy ez így rendben is van, az ablakon nem lehet belátni. Ha azonban a könyöknyomba illesztem a kezem és az üvegnek dőlök, a reluxa csíkjai között, enyhén hunyorítva egy vékony sávban kirajzolódik mindaz, ami a fürdőszobánkban történik.
- Szerintem azok voltak – bök a román vendégmunkások ajtajára a szomszéd néni –, valamelyik nap hallottam, hogy itt susmorognak a korlátnál, de nem mertem kinézni. Azt hittem, dohányoznak.
A dohányzást éppenséggel biztosra veszem, ötlik fel a balkonládáim karimája alá gondosan bedolgozott csikkek képe, és azon kezdek gondolkodni: ugyan, mióta leskelődhetnek a román vendégmunkások.
Nagyjából fél éve költöztek ide, kapcsolatunk azóta ellentmondásos. Valami lehetetlen román tévécsatornát néznek, amelyen kizárólag mulatósnóták és a kilencvenes évek legszégyenteljesebb eurodance-slágerei mennek éjjel-nappal. Mivel ők nappal dolgoznak, többnyire éjjel bömböl a tévéből az elviselhetetlen zaj – meg persze hétvégén. Egyszer hajnalban, pongyolában csöngettem be hozzájuk, hogy kapcsolják ki végre. Egy mukkot sem értettek magyarul, láthatóan elaludtak a tévé előtt, ijedten kapkodtak a távirányító után. Azóta, ha megint elviselhetetlen a slágerparádé, csak felcsavarom a Cherry Coke reklámfilmjének zenéjét teljes hangerőre, olyankor gyorsan elszégyellik magukat, és lehalkítják a tévét.
Törölgetem a port meg a lenyomatokat az ablakpárkányról, a szomszéd néni szörnyülködik mellettem. Meg vagyok lesve, ez már egészen bizonyos. A nagy sóhajokra odajön a bácsi is a gang túloldalán, aki, miután vázoljuk neki a harci helyzetet, hallgat néhány másodpercig, majd előáll a megoldással:
- Nagyon egyszerű. Legközelebb, ha leskelődnek, ki kell nyitni az ablakot, és jó hangosan rájuk kiabálni.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volna fürdés közben kinyitnom az ablakot – próbálom magyarázni a bácsinak, mi a probléma a mentő ötletével, ő azonban nagy hévvel folytatja:
- Azt kell kiabálni, hogy na, tessék, lehet jönni, hadd lássam, van-e harminc centis farkatok! Meglátja, aranyos, ettől megijednek majd.