Előfizetés

A nyugdíjasok után a kisgyerekes anyákat is szövetkezetekbe terelnék

Varga Dóra
Publikálás dátuma
2018.08.08. 11:00
A kép csak illusztráció
Fotó: Shutterstock
A sikeresnek nem mondható nyugdíjas szövetkezetek mintájára hozna létre „kismama-szövetkezeteket” a kormány. A részmunkaidő célul kitűzött kiterjesztése ugyanakkor tovább mélyítené a szakadékot a nők és a férfiak bére közt.
Alighanem korai bejelentést tett Novák Katalin családügyi államtitkár, amikor arról beszélt: már jövőre lehetőségük lenne a kisgyermeket nevelőknek „kismama szövetkezeteken” keresztül munkát vállalni. Lapunk érdeklődésére legalábbis se az Emberi Erőforrások Minisztériuma, se a Pénzügyminisztérium nem tudott az elképzelést illetően részletekkel szolgálni. Novák Katalin még Tusnádfürdőn jelentette be: a nyugdíjas- és a diákszövetkezetek mintájára alakulhatnak meg 2019-től a „kismama-szövetkezetek”, ezzel segítenék a kismamák visszalépését a munka világába. A kismama szó ugyan várandós nőt jelent, az államtitkár azonban miden bizonnyal nem őket szeretné ismét a munkaerőpiacon látni, hanem a kisgyermeket nevelőket, pláne, hogy azt is megjegyezte: akár férfiak is beléphetnek majd ezekbe a szövetkezetekbe, hogy azokon keresztül heti 1-1 napra vagy akár többször fél napra munkát vállaljanak. Azt is közölte: a szövetkezetek létrehozásához szükséges adó- és egyéb jogszabályokat akár már ősszel megalkothatja a parlament. Nyilvánvaló, hogy az egyre fokozódó munkaerőhiány idején a kormány a nyugdíjasokhoz hasonlóan egyre inkább a nőkre is úgy tekint, mint lehetséges munkaerőpiaci utánpótlásra. Joggal, hiszen Magyarországon a nők foglalkoztatási rátája évek óta az EU-átlagot meghaladó mértékben, csaknem 13 százalékkal marad el a férfiakétól, és ezen a munkaerőhiány erősödése sem változtatott: a legfrissebb KSH adatok szerint jelenleg a 15–64 éves férfiak 76, a nők 62,5 százaléka dolgozik. Ebben jelentős mértékben szerepet játszik a gyermekvállalás: minél több gyermeke van egy nőnek, annál nehezebb a munkaerőpiaci visszatérés. A 25-49 éves korosztályban például a gyermektelen nők több, mint 87 százaléka dolgozik, 1 vagy 2 gyermeknél már 73 százalékra csökken arányuk, a 3 vagy több gyermeket nevelő nőknek pedig kevesebb, mint a fele dolgozik. A gyermek 2 éves kora alatt mindössze a nők 15 százaléka vállal munkát. Hogy ezen a helyzeten hogyan változtathatnának a „kismama-szövetkezetek”, arról szerettünk volna a szaktárcáktól többet is megtudni: például azt, hogy pontosan kik és milyen feltételekkel lehetnek majd a szövetkezetek tagjai, illetve, hogy milyen kedvezményeket kaphatnak az így munkát vállalók. Az humántárca azzal hárította el érdeklődésünket, hogy csak ősszel tudnak majd részletekkel szolgálni, a Pénzügyminisztérium pedig egyáltalán nem válaszolt kérdéseinkre. 
Így arra sem kaptunk választ: sikeresnek ítélik-e a nyugdíjas szövetkezetek működését, és emiatt gondolják-e úgy, hogy a kisgyermekesek számára is hasonló lehetőséget kell biztosítani? Pedig ennek megválaszolásához nem kell őszig várni: a korábban csak a nyugdíjas szövetkezetek tagjai számára elérhető adókedvezmények összes nyugdíjas munkavállalóra történő kiterjesztésével a kormány lényegében maga ismerte el, hogy Kósa Lajos ötlete megbukott, a nyugdíjas szövetkezetek a munkaerőhiányra - ebben formában - nem kínálnak megoldást. A szövetkezetek létrehozása körül kezdetektől bábáskodó Kósa Lajos ugyan nem sokkal az adókedvezmény kiterjesztésének bejelentése után külön sajtótájékoztatón igyekezett magyarázni a tavaly nyár óta megalakult mintegy 140 nyugdíjas szövetkezet létjogosultságát. „A szövetkezetek fő ereje a rugalmasság, ez a forma ugyanis lehetővé teszi, hogy ha a szövetkezeti tag éppen nem tud, vagy nem akar bemenni dolgozni, mást küldjön maga helyett” - érvelt. A tájékoztatón azonban az is nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugdíjasok nem tolongtak a szövetkezeti munkavállalásért. Az időközben az Országos Szövetkezeti Tanács elnökévé avanzsáló fideszes politikus egy éve még több százezer, szövetkezeteken keresztül dolgozó nyugdíjast vizionált, ehhez képest csupán 30 ezer tagot sikerült verbuválni, de közülük csupán 7 ezren vállaltak valamilyen munkát is. Összehasonlításul: Magyarországon jelenleg mintegy 2,7 millió öregségi nyugdíjas él. Miután pedig a 2019-es adócsomag értelmében a nyugdíjaskorú munkavállalóknak a továbbiakban nem kell lemondaniuk a nyugdíjukról, bérükből pedig csak a 15 százalékos személyi jövedelemadót vonják majd (kivéve, ha közalkalmazottak: ők nem kaptak kedvezményt), és mindehhez nem kell belépniük a nyugdíjas szövetkezetekbe, nyilvánvalóan még kevesebb értelme lesz a szövetkezeti munkavállalásnak. Kérdés: a kormány ugyanezt szándékozik-e eljátszani a kisgyerekesekkel is. Nem világos esetükben sem, miért van szükség a kedvezmények igénybevételéhez egy köztes szervezet beiktatására, miért nem lehet közvetlenül a kisgyerekeseket vagy az őket alkalmazó munkaadókat támogatni? Persze mondhatná erre a kormány, hogy ilyen támogatás már létezik. A munkahelyvédelmi akció részeként ugyanis a gyes-ről, gyed-ről visszatérő munkavállalók után két évig nem kell megfizetni – legfeljebb 100 ezer forintig - a 19,5 százalékos szociális hozzájárulási adót (szocho), a harmadik évben is csak 9,5 százalékot kell fizetni, a három vagy többgyermekesek után pedig 5 évig is igénybe vehető a kedvezmény. Hogy ez a program azonban mennyire nem működik, azt mutatja, hogy tavaly ilyenkor 33 ezer kisgyermekes szülő után vették igénybe a cégek a szocho kedvezményt, több mint 60 ezer kisgyermekes munkavállalót viszont úgy alkalmaztak, hogy bár járt volna, mégsem érvényesítették utánuk az adókedvezményt. Mivel nem túl életszerű, hogy bármelyik cég szándékosan veszni hagyna évi több százezer forintot, valószínű, hogy nem is tudnak erről a lehetőségről. Ebből pedig az is következik, hogy a kisgyermekes munkavállalókat alkalmazó cégek többsége nem a kedvezmények miatt foglalkoztatja őket.

A magyar nyugdíjasok kevésbé aktívak

A napokban tett közzé egy grafikont az OECD, amely szerint a magyar nyugdíjasok – nyilván a munkavállalást nehezítő eddigi jogszabályi környezet hatására is – az OECD-átlagnál jóval kisebb arányban dolgoznak. Míg például Izlandon a 65-69 évesek több mint 56 százaléka dolgozik, a hasonló életkorú magyaroknak mindössze az 5,2 százaléka vállal munkát. Szintén nagy arányban dolgoznak idős korukban a koreaik: körükben 45 százalékos a foglalkoztatottak aránya, Japánban és Új-Zélandon pedig a 65-69 évesek 43 százaléka dolgozik.  

Az apák segíthetnék leginkább a nők munkáját

Kisgyermek mellett is végezhető, rugalmas, akár csupán heti néhány órás munkavállalást tesz lehetővé a „kismama-szövetkezet” – legalábbis főként ezzel érvel Novák Katalin a kisgyerekes nők szövetkezetbe tömörítése mellett. A nők részmunkaidős foglalkoztatásának bővítését számos szakértő is forszírozza, azt az „előnyt” felhozva mellette, hogy a nők úgy könnyebben tudják ellátni családi teendőiket. Az atipikus foglalkoztatási formákat illetően a magyar munkaerőpiac valóban gyerekcipőben jár: részmunkaidőben például a 15-64 éves foglalkoztatottak mindössze 4,3 százaléka dolgozik. Az arány ráadásul egyre csökken, hiszen 2012-ben még csaknem 7 százalékos volt az arány. A részmunkaidős munkavállalók többsége nő: a férfi munkavállalók 2,7, a női dolgozók 6,3 százaléka dolgozik 4 vagy 6 órában. Mindeközben az EU-ban minden harmadik foglalkoztatott részmunkaidőben dolgozó nő. A hazai részmunkaidős lehetőségeken tehát még valóban volna mit bővíteni. A részmunkaidő kiterjesztése melletti érvekből ugyanakkor rendre kimarad, hogy az tovább mélyítené a gazdasági szakadékot a nők és a férfiak között. A részmunkaidőért ugyanis kevesebb fizetés jár, így a nyugdíj is kevesebb, a háztartásban és a gyermekek körül végzett munkát viszont nem fizeti meg senki. Pedig a bérkülönbségek már most is jelentősek: a teljes munkaidőben foglalkoztatott magyar nők bruttó átlagkeresete 15 százalékkal alacsonyabb, mint a férfiaké, holott a női munkavállalók körében magasabb a felsőfokú végzettségűek aránya. A Világgazdasági Fórum 2016-os béregyenlőséget vizsgáló rangsorában Magyarország 144 ország közül a 130. helyen áll. A jelentés szerint a nők helyzetén leginkább a férfiak nagyobb otthoni szerepvállalása változtathatna. Így látja az Európai Bizottság is, amely különös figyelmet szentel a kérdésnek, hiszen a probléma az egész Európai Unióra jellemző, és számítások szerint a nemek közti foglalkoztatási különbségekből adódó gazdasági veszteség évente 370 milliárd eurót tesz ki uniós szinten. Az Eurostat adatai szerint ugyanabban a munkakörben, ugyanazon végzettséggel rendelkező nők 16,3 százalékkal keresnek kevesebbet, mint a férfiak – egyes tagállamokban a bérkülönbség eléri a 28 százalékot is. Ezek következményeként a nők nyugdíja is kevesebb: az EU-ban átlagosan 40 százalékkal. 
A bizottság úgy látja: uniós fellépés hiányában nem várható lényeges változás, és a nemek közti foglalkoztatási különbség 2055-ben várhatóan még mindig 9 százalékos lesz. Jelenleg az EU-ban átlagosan 12 százalékkal kevesebb nő dolgozik, mint férfi: míg a 20-64 éves korú férfiak foglalkoztatottsági rátája 76 százalék, addig a nőké csupán 64 százalék. Ebben az egész unióban nagy szerepet játszik a gyermeknevelés: a 6 éves kor alatti gyermekeket nevelő nők foglalkoztatottsági rátája uniós szinten átlagosan 9 százalékkal marad el a gyermektelen nőkétől - sőt, egyes országokban a különbség meghaladja a 30 százalékot is. Európai Bizottság a megoldást a munka és a magánélet egyensúlyának megteremtésében látja, amely akkor érhető el, ha a férfiak is jobban kiveszik a részüket a családi feladatokból. Éppen ezért a bizottság a férfiak nagyobb otthoni szerepvállalására helyezné a hangsúlyt, és minden uniós tagállamra nézve előírna bizonyos ösztönzőket. Például apai szabadságot, nem átruházható szülői szabadságot biztosítana, aminek a célja az volna, hogy az apák a kezdetektől vegyenek részt aktívabban gyermekük gondozásában, hogy a nők nagyobb eséllyel térhessenek vissza a munkaerőpiacra.

Másfél évszázada tart Budapest ostroma

N. Kósa Judit
Publikálás dátuma
2018.08.07. 11:00

Fotó: Németh András Péter
Mostanában a főpolgármester-választás esetleges eltörlése, a kerületek és a főváros váltakozó szerencséjű harca készteti arra a budapestieket, hogy némi szorongással várják a jövő évi önkormányzati választást. Pedig a majd másfél évszázados várost sosem irányították éppen úgy, ahogy most működik.
Itt tisztogatásra van szükség, mert csak a kaftán változott meg – követelte Budapest megrendszabályozását heves parlamenti szónoklatban Usetty Ferenc, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja képviselője alig fél évvel a kommün bukása után, 1920. március 29-én. A feldúlt honatya a törvényhatósági választások mielőbbi megtartása révén látta megóvhatónak a „magyarság” és „kereszténység” érdekeit, amelyeket továbbra is veszélyeztetett a „magyartalan” és „kozmopolita” Budapest, pláne, hogy a főváros még mindig „a régi szabadkőműves Wirtschaft” befolyása alatt állt. Usetty szavai termékeny talajra hullottak. Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök kijelentette, hogy a törvényjavaslat már előkészítés alatt áll. S valóban – miként Schweitzer Gábor e tárgyú tanulmányában olvashatjuk –, április 17-re megszövegezték a javaslatot, júliusban pedig már az új szabályok szerint tartották meg a budapesti törvényhatósági választást. Amelynek nyomán Sipőcz kormánybiztos ünnepi beszédében hangot adhatott elégedettségének: „Bevonultunk ide, mint a főváros ős magyar lakosságának képviselői. Az ős magyar lakosság követelte azt, hogy képviselői a székesfőváros kormányzatában egyedül a keresztény és magyar faji érdek jegyében dolgozzanak". Ezt a rapid és kifejezetten az adott szituációra szabott törvényhozást természetesen a sajátos történelmi pillanat, a 133 napos Tanácsköztársaság sokkja okozta. De tény az is, hogy a főváros gazdasági ereje és kimagasló népessége már fél évszázaddal korábban kivívta magának a különleges bánásmódot. 1872-ben, amikor lerakták a következő évi városegyesítés törvényi alapjait, az újszülött Budapest néhány különleges szabadságjogot is élvezett a többi helyhatóság osztrák precizitással megszabott, szűkös kereteihez képest. Az egyesített főváros 400 fős irányító testületének a felét választották, a másik fele a virilisták körül került ki. Budapesti különlegesség azonban, hogy az 1200 legnagyobb adót fizető polgár, illetve az adója kétszeres számítása révén ugyancsak virilistának jelölhető értelmiség közül a választók – azaz az írni-olvasni tudó, legalább két éve a városban élő férfiak – szintén választottak. S hogy a struktúra ne merevedjen meg, három évenként a testület felét kisorsolták és újraválasztották.
Az 1920-ban kialakított új budapesti törvényhatóság nagy újítása éppen a virilisták teljes kiiktatása volt a rendszerből: az előterjesztő ezt az átalakult életviszonyokkal és a hadimilliomosok kétes hátterével indokolta, de nehéz nem meglátni a a döntés mögött a főváros erős embereinek legyűrésére való törekvést, no meg a primer zsidóellenességet. Az új rendszerben a város irányítótestülete 200 fős lett, a tagok közül 180-at választottak, 20-an pedig posztjuk révén (ilyen volt pl. a Magyar Tudományos Akadémia elnöke) váltak városatyává. Jellemző azonban, hogy tíz éven belül ezeket az arányokat kétszer is megváltoztatta a parlament, így 1930-ra az akkori 220 képviselő közül már csak 140-et választottak a polgárok, a többiek hivatalbóli vagy örökös tagként tevékenykedtek a testületben.

Bárczy és a névtelenek

A főváros története iránt nem szenvedélyesen érdeklődő nagyközönség valószínűleg egy nevet tud említeni, ha Budapest hajdani polgármesterei vagy főpolgármesterei felől kérdezik: a városépítő Bárczy Istvánét. A válasz egyébként helyes, különösen, hogy a nevezett mindkét posztot betöltötte. Az 1872-es törvény úgy rendelkezett, hogy a főispánnak megfelelő, a kormány delegáltjának számító főpolgármestert Budapesten kivételesen válasszák: a törvényhatóság az uralkodó három jelöltjéből szavazhatta meg a neki tetszőt. A polgármestert, aki ebben a rendszerben a városi hivatalok irányítója, a mindennapi ügyek legfőbb intézője volt, ugyancsak a képviselők választották meg a saját soraikból. Ezen a kettős szereposztáson sem az 1920-as, sem az 1930-as törvény nem változtatott, a posztokat csak az 1945-ben érvénybe lépő új rend törölte el, amikor a de facto polgármesterek a törvényhatósági bizottság elnökeként szerepeltek. Ami lényegében szolid átmenetet jelentett a tanácsrendszer felé, amely egyébként ebből a szempontból a régi móditól sem nagyon tért el: 1950 után a tanácselnököt a tanácstagok önmaguk közül választották meg. A közvetlen főpolgármester és kerületi polgármester választást az 1990-es törvény rendelte el. Érdekesség, hogy hosszú időn át csak a főpolgármestert zárta ki a posztja a parlamenti mandátumra megválaszthatók köréből, 2014 óta azonban már a polgármesterek sem lehetnek képviselők.

Az 1950-ben életbe lépett tanácsrendszer ezt a korlátozottan demokratikus – mert könnyen befolyásolható – rendszert a tökéletes látszatdemokráciával váltotta fel. A fővárosi közgyűlést a Fővárosi Tanács, a helyi ügyek szűk körének vitelére hivatott elöljáróságokat a pro forma ugyancsak választott kerületi tanácsok váltották fel, ám hogy e testületeknek valódi súlyuk alig volt, jelzi, hogy a 251 (később 201) fős budapesti testület – a korszak Országgyűléséhez hasonlóan – évi négy nyilvános ülést volt csak köteles tartani. A valódi hatalom – már amennyiben nem a pártszerveket tekintjük annak - mindkét szinten a végrehajtó bizottságok kezében összpontosult, melyeket a testületek saját tagjaik sorából választottak. Budapesten a 201 fős tanács korában ez egy 17 fős grémiumot jelentett.
Olyan rendszer, amelyet 1990-ben hozott létre a Budapest-törvény, korábban tehát sosem működött. Az erős főváros mellett a maga területén ugyancsak erős jogosítványokkal rendelkező 22 (1994 óta 23) kerület együttese azon bázisdemokratikus alapelvet követi, hogy a döntések akkor jók, ha minél alacsonyabb szinten, a polgárokhoz minél közelebb születnek meg. Kitalálói azonban nem számoltak a politika önérvényesítő természetével: a vágyott együttműködés helyett csaknem harminc éve a kerületek és a főváros szkanderozása folyik. Egyelőre az előbbiek látszanak nyerni. Az első ciklusban még 88 fős Fővárosi Önkormányzat 2010 óta 33 taggal működik, sőt ebben a ciklusban közülük már csak kilencet választottak a polgárok, miközben a kerületi polgármesterek teljes jogú tagjai lettek a testületnek. Ennek szöges ellentéte lenne az az évtizedek óta fel-felbukkanó, de a nyilvánosság előtt még soha meg nem méretett elképzelés, amely egy - a nagyjából az eredeti Budapestet lefedő - „cityvel” és néhány nagyobb külső városrésszel számol, így teremtve meg újra Budapest egységes irányítását és igazgatását.

Egyeztetési kényszer

A fővárosi nagyberuházásoknak szentelt kiemelt figyelmet szeretné láttatni a legújabb Orbán-kormány abban, hogy Fürjes Balázs személyében önálló államtitkárt nevezett ki ezen munkák megtervezésére és irányítására. Budapest ebből a szempontból létrejötte óta különleges státuszt élvez, azonban 1870-ben más úton indult el a törvényalkotó, amikor megoldást keresett. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa a kormány és a főváros paritásos részvételével, a testületbe 9-9 tagot delegálva állt fel, és ez a megoldás a jelek szerint működőképesnek bizonyult: legalábbis az FKT irányítása alatt született meg az Andrássy út, a Nagykörút, a millenniumi földalatti, két Duna-híd, a budai királyi palota és a szabályozott Duna mellett futó két rakpart. Különösen érdekes, hogy a két világháború között, amikor a nagyberuházásokat már inkább a főváros intézte, az FKT az egész – ma úgy mondanánk: - agglomeráció településfejlesztése és városrendezési kérdései fölött befolyást nyert. 1937-től kezdve az FKT diktált tehát Újpest, Rákospalota, Kispest, Pestszentlőrinc, Pestszenterzsébet, Budafok, Pestújhely, Rákosszentmihály, Sashalom, Mátyásföld, Cinkota, Rákoskeresztúr, Rákosliget, Rákoshegy, Rákoscsaba, Vecsés, Pestszentimre, Soroksár, Csepel, Albertfalva, Budatétény, Nagytétény, Pesthidegkút és Békásmegyer, sőt később még Dunaharaszti és Dobogókő építési szabályzata, fejlesztési tervei ügyében, igaz, köteles volt egyeztetni a települések polgármesterével és törvényhatósági bizottságával. Nem utolsó sorban ennek köszönhető, hogy viszonylag zökkenőmentesen sikerült keresztülvinni és megvalósítani a felsorolt települések zömét magába ölelő Nagy-Budapest létrehozását. Az 1990 után létrejött budapesti önkormányzati szisztéma viszont épp ezeket az egyeztetési mechanizmusokat és fórumokat nem hozta létre, aminek következtében a fővárosban még az úthálózatnak is 24 különböző gazdája van.

Trianon: hergelésre alkalmas össznépi trauma

Czene Gábor
Publikálás dátuma
2018.08.06. 11:00

Fotó: Roger Violett
Az első világháborút lezáró békeszerződést a magyar történelem legnagyobb tragédiájának tartja a megkérdezettek csaknem háromnegyede. Mégis: a többség szerint a kérdés csak politikai okokból kerül elő ilyen gyakran.
A válaszadók véleménye erősen megoszlik arról, hogyan kell viszonyulnunk Trianonhoz a Publicus Intézet reprezentatív felmérése szerint. Nagyjából ugyanannyian értenek egyet azzal az állítással, hogy soha nem szabad beletörődnünk a trianoni döntésbe, mint ahányan nem. Ha a politikai preferenciákat nézzük, akkor a „Nem, nem, soha!” táborát leginkább kormánypártiak gyarapítják. A fideszesek 61 százaléka gondolkodik így, a jobbikos szavazók körében ez az arány 43 százalék, az MSZP-sek esetében 39 százalék. A nagy többség, a megkérdezettek majdnem 75 százaléka egyetért – vagy „inkább egyetért” – azzal, hogy „Trianon Magyarország történelmének legnagyobb tragédiája”. Másfelől: kisebb arányban, de többségi támogatást tudhat maga mögött az a kijelentés is, hogy „Trianon kérdése csak politikai okból kerül ilyen gyakran elő, mert alkalmas a nemzeti érzelmek felszítására”. A vizsgálat készítői abból a feltevésből indultak ki, hogy Trianon ügyében alapvetően két narratíva létezik: a traumát még mindig nem dolgozta fel a magyar társadalom, miközben a politika (a jobboldal) eszközként használja fel a kérdést. A felmérés igazolta, hogy mindkét állítás megalapozott, és egyszerre érvényes – mondta lapunknak Pulai András, a Publicus Intézet igazgatója.
2020-ban lesz a trianoni szerződés megkötésének százéves évfordulója. Pulai szerint számítanunk kell rá, hogy a jobboldal még inkább rájátszik majd a nemzeti indulatok szítására, hergelni fogja az embereket. Kérdésünkre, hogy a „migránsozást” felválthatja-e „trianonozás”, közölte: a kettő nem kizárja, inkább jól kiegészítheti egymást a kormányzati propagandában. Hiszen Trianon is beépíthető a „nemzeti szuverenitás védelmének” témakörébe. Pulai szerint nem szabad eltagadni, hogy Trianonból máig megoldatlan problémák is adódnak. A baloldal eddig hátat fordított ezeknek a problémáknak, nem akart tudomást venni róluk – így teljesen átengedte a terepet a jobboldalnak. A Publicus igazgatója hangsúlyozta, hogy a hallgatás nem tartható álláspont. A baloldalnak olyan stratégiát kell kidolgoznia, amely tekintettel van az érzékenységekre, a konfliktusok kiélezése helyett a feszültségek tompítására fókuszál. Két évvel ezelőtt Pulai András még meglepődött volna azon, hogy a fideszes szimpatizánsok jóval nagyobb arányban gondolják úgy, „soha nem szabad belenyugodni a trianoni döntésbe”, mint a jobbikosok. Ma már nem csodálkozik. A mostani felmérés egybevág más kutatásokkal, amelyek arról tanúskodnak, hogy a radikális (szélsőséges) szavazók javarészben már nem a Jobbiknál, hanem a Fidesznél vannak. Éppen ezért az is elmondható – tette hozzá Pulai András –, hogy a kormánypárt a senki földjére navigálja a Jobbikból kivált Mi Hazánk Mozgalmat, amikor úgy tesz, mintha felkínálná számára a szélsőjobboldali tér elfoglalásának lehetőségét. A politikai spektrumnak azon a részén ugyanis jelenleg nincs számottevő szavazóréteg.

Kétharmados veszteség

A trianoni békeszerződés a versailles-i békerendszer részeként született meg, amelyet az első világháború lezárását követően egy másfél éves konferencia készített elő. A magyar politikai vezetés (1919 márciusáig a Károlyi-kormány) kezdetben optimizmussal tekintett a tárgyalásokra, de miután onnan csak további területek kiürítését követelő jegyzékeket kapott, végül belebukott ebbe a reménybe – olvasható a Rubicon történelmi folyóirat honlapján. A szerződést végül 1920. június 4-én, a Nagy-Trianon palotában két teljesen súlytalan politikus, Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd írta alá. Magyarország elveszítette területének és lakosságának mintegy kétharmadát, ennek megfelelően 320 ezer négyzetkilométer területű, húszmilliós középhatalomból 90 ezer négyzetkilométeres, hétmillió lakost számláló kisállammá vált.

Örökített sérelmek

 Az I. világháború éveitől eltekintve Magyarország prosperáló, felfelé ívelő időszakát élte, Trianonnal lezárult ez a korszak. Alapjaiban megrendült a fejlődésbe vetett hit, a magyarok, akik addig úgy érezték, hogy nagy és erős államhoz tartoznak, hirtelen egy kis országban találták magukat – szemlélteti Demeter András szociálpszichológus, milyen szakadék húzódik a Trianon előtti és utáni állapotok között.
A veszteség feldolgozását nehezíti, hogy a határon túl maradt magyarság helyzete az utóbbi száz év során nem rendeződött megnyugtatóan. A Kárpát-medencében ma is létezik „magyarkérdés” – jelentette ki Demeter András. Emlékeztetett rá, hogy a szocializmus idején Trianon tabutémának számított, de a magyarországi politika a pártállami évtizedekben sem ösztönözte (és azóta sem ösztönzi) a határon túli magyarokat arra, hogy költözzenek át az anyaországba. Oda-visszahatás működik. Magyarországon egyfajta idealizált kép él a határon túli magyarokról, akik Magyarországról alakítottak ki szintén idealizált képet. A kisebbségi helyzetből adódó sérelmek, az arról szóló történetek generációkon át öröklődnek, a magyarországi nacionalizmusnak pedig érdeke napirenden tartani az ügyet. Mindezek a tényezők együttesen nehezítik a múltbéli trauma feldolgozását. A történelmi megbékélés jellemző példájaként szokás emlegetni a jó francia-német viszonyt, amit annak ellenére sikerült kialakítani, hogy a két ország kapcsolatát területveszteségekkel járó háborús konfliktusok terhelték. Csakhogy Franciaország és Németország nagyjából egyformán erős hatalomként tárgyalhatott egymással – állapította meg Demeter András. Amikor két, hasonló státuszú országról van szó, könnyebb rendezni a kapcsolatokat. A magyar történelem is bizonyítja ezt – utalt a szociálpszichológus az Ausztria és Magyarország között 1867-ben létrejött kiegyezésre, az Osztrák-Magyar Monarchia megszületésére. A trianoni szerződés jóval bonyolultabb feladat elé állította Magyarországot. Az erőforrásokat és a figyelmet többfelé kell osztani. Ahhoz – mondta Demeter András –, hogy a szomszédos államok esetében Magyarország érvényesítse az érdekeit, különösképpen jó diplomáciai érzékre van, lenne szükség. A híresen borús magyar néplélek létrejöttét azonban tévedés lenne Trianonnal magyarázni, már csak azért is, mert a „nemzethalál víziója” jóval korábbi eredetű. Ladányi János szociológus az Önpusztító nemzeti habitus című 2015-ös könyvében kitért rá, hogy az általánosan elterjedt vélekedéssel szemben a magyar nemzettudat kialakulása szempontjából Trianon legalább olyan mértékben következménynek, mint amennyire oknak tekinthető. Nemzetkarakter bizonyosan nincsen – jelentette ki Ladányi. Vannak azonban tipikusan ismétlődő, meglehetősen hasonló társadalmi szituációk, és az ezekre a szituációkra adott, meglehetősen hasonló társadalmi válaszok. A rossz történelmi beidegződések megváltoztatása nagyon nehéz, de – bizakodott a szociológus – nem lehetetlen feladat. Enélkül viszont mindenféle gyökeres fordulat elképzelhetetlen.