"A No, az No, akkor is ha Nő"

Publikálás dátuma
2018.08.10 11:24

Fotó: MTI/ Szigetváry Zsolt
Az Anna and the Barbies akkora bulit csapott kisszínpadon, mintha övé lett volna a legjobb idősáv a nagyszínpadon.
Mára már ténnyé vált: a legrosszabb idősáv amikor az ember fia-lánya a Szigeten koncertezhet, fél tíz. Kivéve persze, ha a nagyszínpadon lép fel. Csütörtök este a Gorillaznak jutott ez a szerencse, míg a Petőfi Rádió – Telekom Volt Fesztivál Színpadára az Anna and the Barbies állhatott fel. S csinált akkora koncertet, hogy a kezdetben néhány soros közönség egyre csak duzzadni látszott. Pásztor Anna és kiváló csapata tudja milyen a jó buli, és abszolút bízik a közönségében, akik a lassabb számokra gyengéden ringatóztak, majd vadul ugrálva mutatták középső ujjukat a világnak. Az énekesnő persze a tőle megszokott módon nagyon jól célzott üzenetet küldött le a színpadról: a No, az No, akkor is ha Nő - ismételte többször is. Ezzel és a hasonló, lélektől lélekig ható, az élet lényegét öt sorban elmondó dalszövegekkel persze bárkit meg lehet venni, a szkeptikus, “jó, maradjunk egy kicsit, egy számukat ismerem” típusú koncertezőket is. Mindaz, amiről énekelnek azonban nem üres máz, merné bárki feltételezni, hogy nincs valódi tartalom a sorok mögött, Anna, a “Genyó” – ahogy magát nevezte – biztosan behúzna neki egy nagyot. Az élőben megszólaló, sokak által ismert Márti dala, és a tombolás nélkül ki nem bírható “Ünnepélyesen fogadom, hogy nem leszek többé szerelmes” után azonban az eleinte kételkedő is gondolkodás nélkül guggol le, vagy hullámzik a tömeggel, amikor a combközépig érő bőrcsizmás királynő, Anna arra kéri. Így válik az odatévedt szkeptikusból egy kisszínpados fellépés után rajongó, vagy legalábbis olyan fesztiválozó, aki megérti miért kiabálták a koncert elején többen a közönség soraiból a kérdésre, ki van most a nagyszínpadon, azt a választ: Anna and the Barbies.
2018.08.10 11:24

Aki mer, kitárulkozik

Publikálás dátuma
2018.10.19 11:30

Fotó: / Juhász G. Tamás
Négy színésznő – Hernádi Judit, Szulák Andrea, Tóth Enikő és Náray Erika – sok mindent megmutathat magából is a Játékszín Menopauza című előadásában. Ráadásul élvezetesen énekelnek, táncolnak, szórakoztatnak.
Ha egy színház arra vállalkozik, hogy tabukat döntsön, az mindig bizakodásra ad okot. Még akkor is, ha előre sejthető, hogy bizony itt annyira mélyre nem fogunk menni, de legalább kellemesen telhet az idő. A Játékszín Menopauza című előadásának már a címe is feltűnést kelt. Ha egy nő túllép bizonyos életkort, erről bizony még ma sem beszélünk szívesen. Ez igaz az érintettekre is, ők sem kommunikálják ezt kifelé. A Játékszín egy amerikai musicalt vett elő ahhoz, hogy ezt a témát kiterítse, közszemlére tegye. A darab konstrukciója sajátos, világslágerek, és egy eléggé felületes történet, amelyet azért Lőkös Ildikó dramaturg igyekezett mélyíteni, a viszonyokat kissé árnyalni. A sztori szerint négy ötven feletti hölgy találkozik egy bevásárlóközpontban és fokozatosan kitárulkoznak egymásnak, önmaguknak és a másiknak is tükröt tartva. A magyar szöveget Bach Szilvia és Galambos Attila jegyzi, a dalszövegeket pedig Bach Szilvia mellett Lombos Márton. Az előadást négy hölgy játssza. A Játékszín vezetése igyekezett nagyot dobni, ezért négy izgalmas és a plakátokon is közönség vonzó színésznőt nyertek meg a dolognak, Hernádi Juditot, Szulák Andreát, Tóth Enikőt és Náray Erikát. Mindenki a saját személyiségét hozza be és az jó, mindannyian érezhetően örülnek a feladatnak, a főszerepnek, nagy energiát mozgósítanak. Szulák Andrea sok humort, öniróniát csempész bele a figurába, kifejezetten szerethető. Hernádi Judit úgy van belül, hogy egyszerre kívül is van. De hozzá kötődik az előadás talán legszebb néhány perce, amikor az egyik dalt egy valódi kitárulkozásként, visszatekintésként értelmezi és ezeket a momentumokat meg is osztja velünk. Közben évtizedekkel ezelőtti portrék, elkapott pillanatok peregnek a háttérben, egy kedves és bátor időutazás. Boldog lettem volna, ha az egész előadás ilyen. Értem, hogy el kell játszani a történetet, a musicalt, de szerintem színpadon ezen a szinten érdemes önmagunkról fogalmazni. 
A találóan egy hölgy, Tallós Rita által rendezett előadás sok témát felvet, amely ehhez az időszakhoz köthető, szerencsére nem lép túl semmilyen ízlésbeli határt, igaz megmarad színész központúnak és szórakoztatónak és igazából nem is szeretne több lenni. Igazán nagyszerűek Papp Janó jelmezei, minden jelenethez kitalált újat, sok a gyors öltözés, és még jeleneten belül is figyelt arra, hogy mindenkinek passzoljon az adott szín, minden színésznőben külön is gondolkodott. ha kellett akkor átigazította az adott ruhát. A koreográfia is tetszetős és alkalmas arra, hogy a saját egyéniségét is belelopja a játszó. Nem távozunk szomorúan és tanulság nélkül sem. Azon azért elgondolkodik az ember, mi lenne ha ezt az egészet egy más alapanyagból gyúrják össze.

Info:

Menopauza musical Játékszín Rendező: Tallós Rita

2018.10.19 11:30
Frissítve: 2018.10.19 11:30

„Mindig ott szeretek lenni, ahol senki sem akar valamiért megölni”

Publikálás dátuma
2018.10.19 11:00

Fotó: AFP/Sputnik/ Ekaterina Chesnokova
A lengyel állam hagyja a filmrendezőket szabadon dolgozni, de ha teheti, nem fog kezet hatalmon lévő politikussal - mondja Pawel Pawlikowski. Az Oscar-díjas Ida rendezőjének legújabb, Hidegháború című alkotása nyert már díjat Cannes-ban és az Oscarra sem esélytelen. Szombaton Budapesten is vetítik.
– A Hidegháború nagy részben az elvándorlásról szól. A menjek vagy maradjak kérdéskörét  kifejthette volna akár egy kortárs történetben is. – Nem gondolom, mert ami ma történik, az nem hozható közös nevezőre a huszadik századi náci vagy sztálinista-kommunista rendszerekkel. Ma Lengyelországban még senkit sem tartóztatnak le azért, mert más a véleménye és könyveket sem égetnek könyveket. Ha az ember elkerüli az állami médiákat, akkor érezheti azt is akár, hogy működik az ország. Én is Lengyelországban alkotok, és eszem ágában sincs eljönni onnan, mivel a filmkészítőktől nem várják el, hogy a propagandát terjesszék. Ez a szcéna hasonló Magyarországgal: a társadalomnak több mint a fele nem arra szavazott, ami hatalmi szinten zajlik. Vagyunk és élünk. Nem olyan könnyű legyűrni minket. Lengyelország nem egyenlő Oroszországgal vagy Törökországgal. Szóval, ha a máról beszélünk, akkor mindenképpen a maradás mellett voksolok, de ha tehetem, nem fogok kezet semmilyen hatalmon lévő politikussal.    – Azaz ellenzéki művésznek tartja magát? – Nem szeretnék amiatt ellenzéki lenni, mert művészileg értékelhető alkotásokat hozok létre Lengyelországban. Az Idát sem azért forgattam le, hogy boszorkányüldözést generáljak. Egzisztenciális kérdések izgatnak történelmi helyzetekben. Hitről, személyiségről, bűntudatról beszéltem, amit hasznosítottak politikai szempontból, így lett a film kampányeszköz az ellenzék kezében. Sosem volt célom a lengyel-zsidó viszony tablóját megmutatni, az emberi sorsok érdekelnek. Persze, nem tudom magam teljesen függetleníteni a politikai botrányoktól, meg is van a véleményem róluk. Látom, hogy mi megy a sajtóban. De tudja, míg olyan újságírót nagyon könnyű találni, aki kiszolgálja az állami propagandát, köztünk, filmesek között jelenleg nincs ilyen. Ezt elfogadják. A Hidegháború a hivatalos lengyel Oscar-nevezett mű, a minisztérium megvétózhatta volna, de nem tették. Nem ünneplik, de nem is akarnak botrányt.
– Abban mégis van valami szimbolikus, hogy nagyon sokáig nem élt Lengyelországban. – Igen, az élet iróniája, hogy fél életen át menekültem valami elől, hogy aztán visszatérjek. De tényleg otthon érzem magam Lengyelországban. Ugyanabban az utcában élek, ahol felnőttem. Londonban vagy Párizsban azt éreztem, hogy egy a lá carte kultúrába vagyok belekényszerítve. Ne értsen félre, imádtam Londont a hetvenes években, akkor még volt a nyugatnak kulturális kontextusa – ezt mára elvesztette. Ken Loach is készíti a filmeket a szegényekről, amit csak gazdagok néznek meg. Ha otthon vagy, sokkal inkább számít, amit mondasz. Arról nem is beszélve, hogy akkor tudsz mérvadó lenni, ha vannak gyökereid és megértik a gondolataidat. Ha például nem tetszik a politikai helyzet, tudod, hogy mi ellen érdemes tiltakoznod. – A Hidegháborúban a szerelmesek épp Párizsban vesznek össze. Akkor ezek szerint ez sem már a szerelmesek városa? – De nem ám. Groteszk helyzet, ugye? – Agnieszka Holland azt nyilatkozta, hogy az Ida körüli politikai botrány biztos visszaveti majd önt a munkában. – Agnieszka túlzott egy kicsit, egyetlen dolog tud engem visszatartani: ha nem jut semmi az eszembe. Persze, ehhez muszáj hozzátennem: a Hidegháború azelőtt megkapta a gyártási támogatást, hogy a lengyel filmalapot átalakították volna. De akkor is azt gondolom, hogy a hatalom tudomásul vette, hogy a filmeseik liberális művészek. Mindemellett nem tartanak tőlünk. Amúgy meg, tényleg nem hiszem, hogy politikai befolyással lehet egy-egy fekete-fehér művészfilm. Nem jutunk el minden faluba. Nincsenek meg hozzá az eszközeink. – Pedig sokan gondolják azt, hogy a művészeknek kell hatniuk az emberekre. – Amennyire lehetséges, meg is tesszük, de a művészet nem lehet propaganda. Az a politikusok dolga lenne. A probléma, hogy az úgynevezett baloldal inkább egymással vitatkozik, mintsem az emberekkel beszélne. A konzervatívok egy dologban járnak előttük: tudatosították az emberekben, hogy megnyilvánulhatnak. Eddig is volt idegengyűlölet, csak éppen nem volt helyes azt propagálni. Most ezért még dicséret is jár. – Miért jut ilyen fontos szerep a zenének a Hidegháborúban? – Annak idején ez óriási divat volt: kijelölték a népzene szocreál verziójának népszerűsítését, mert a forma már amúgy is kedvelt volt, a tematikát, a szövegeket pedig lehetett alakítani, ráadásul ez remek eszköz volt a kommunisták számára, hogy legyen válaszuk a nyugatról érkező dekadens stílusok ellen, mint például a jazz. Nincs ez ma sem másképp, az Egyesült Államokban számos állami pénz van a hazafias blockbusterekben a nemzeti narratíva propagálására, szóval, úgy fogalmaznék, hogy annak idején ez a szocreál népzene volt a rendszer Hollywoodja. A történelem egy, szerintük korrekt verzióját terjesztették. – Mi helyzet manapság ezzel a szocreál népzenével? – A rendszerváltás után hosszú évekig feledésbe merült. Nem csoda, hiszen kommunista találmány volt és az ötvenes és hatvanas években brutális módon népszerűsítették ezt a hamis folklórt. Én is rock’n rollt akartam hallgatni fiatalon, szomorú adalék volt, hogy a népzene brutálisan háttérbe került. Azután, az elmúlt tíz évben komoly zenészek elkezdték újra felfedezni az autentikus népzenét és igyekeznek világzenei szinten terjeszteni. A szocreál verzió is él még alapjaiban, csak éppen most nemzeti verziónak nevezzük és egy társulat életben tartja: a Mazowsze – ők adták az inspirációt a Hidegháborúban látható csapathoz. Szóval, a mai produkció sokkal autentikusabb, mint a hatvan évvel ezelőtti, de olykor elővesznek egy-egy régi sztálinista darabot, például a Kremlben is felléptek vele. Két évvel ezelőtt igen komoly anyagi válságban voltak, de idén érdekes módon komoly állami támogatást kaptak, az elnök nagy rajongójuk lett. Mielőtt megkérdezi: nem az én filmem hatására. Vannak véletlenek. – Benne van a régen minden jobb volt nosztalgiája?  – Nem, a nosztalgia nem a legjobb szó. Sokkal inkább a létbiztonság. Sokan azért mondják azt, hogy sokkal jobb volt a kommunizmusban, mert vannak kellemes emlékeik például az összetartásról. Ez színtiszta eszképizmus, mivel senki sem szeret kellemetlen dolgokban napi szinten döntést hozni. Mások a globalizáció és az elidegenedés miatt menekülnének a múltba. A jövőtől való félelem meg tud változtatni embereket. Én, rendezőként kulturális antropológus vagyok: igyekszem megfigyelni és feltérképezni ezeket a társadalmi jelenségeket. Nem az érdekel, hogy politikusok hogyan használják fel a saját félelmeinket ellenünk, hanem, hogy azok honnan eredeztethetők. A modern liberálkapitalizmus igen veszélyes rendszer, mert minden idiotizmusnak helyet ad. Én szeretek sodródni az árral, vállalom, hogy olykor én is szívesen nyúlok vissza a múltba. Nem keleti vagy nyugati filmet filmeket készítek, hanem próbálok súlyozni. Liberális gondolkodású vagyok, de nem szeretem egyik oldal szélsőségeit sem kötelezően vállalni. Tudja, én mindig ott szeretek lenni, ahol senki sem akar valamiért megölni. – Ehhez képest az Ida és a Hidegháború nem kerülgeti a forró témákat. – Igen, de én nem a forró témákból indulok ki. A karakterek érdekelnek és ahogy mélyebbre hatolok, annál inkább meghatározza őket az adott környezet, társadalmi berendezkedések. A Hidegháború dramaturgiai mozgatórugója két ember egymás iránt érzett szerelme. Miközben, ha más szemmel nézzük, egy tragédiát élünk meg. Embereket szeretek ábrázolni. Még a legnagyobb kommunista is szerethető a filmemben, elvégre ők is csak emberek voltak.    – Sokan meg fogják kérdőjelezni, hogy létezik-e olyan szerelem, amit a Hidegháborúban látunk. – A filmtörténetben számos komikus alkotást láttam már, mely a szerelem mindenek felett -szlogent propagálja. Pontosan tudjuk, hogy ilyen nem létezik, és a szerelem nem tud rendszereket és világokat felülírni. A Hidegháború készítése során sokszor jutottak eszembe a szüleim, akik ugyan nagyon szerették egymást, együtt öregedtek meg, de nagyon sokáig kényszerűen távol voltak egymástól más-más országokban, más-más partnerekkel. Én már felnőtt voltam, amikor újra egymásra találtak. A Hidegháború nem az ő történetük, csak inspirálta a látottakat. A filmet nagyon sokan látták Lengyelországban és az Egyesült Királyságban és sokan tudtak azonosulni ezzel a szerelemmel.   

Névjegy

Paweł Aleksander Pawlikowski, filmrendező, forgatókönyvíró. Varsóban született 1957-ben, élete nagy részében az Egyesült Királyságban élt. Az 1990-es években számos díjnyertes dokumentumfilm után készült Az utolsó menedék és a Szerelmem nyara című filmje, amelyekkel többek között BAFTA-díjat nyert. Ida című fekete-fehér filmdrámája 2014-ben hat Európai Filmdíjat, 2015-ben pedig a legjobb idegennyelvű filmért járó Oscar-díjat nyerte el. A két különböző hátterű és vérmérsékletű ember szenvedélyes szerelméről szóló, az 1950-es években játszódó Hidegháború című filmjéért a legjobb rendezésért járó díjat vehette át a cannes-i fesztiválon, és ezt nevezi Lengyelország a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjáért folyó versenybe.

Info:

Pawel Pawlikowski: Hidegháború október 20. 20.30 Puskin mozi Mozinet Filmnapok

2018.10.19 11:00
Frissítve: 2018.10.19 11:00