Nagy félelmek, nagy reménységek

Túl sok reménnyel megáldott az az olvasó, aki Gyurgyák János új kötetétől, az Európa alkonya? című eszmetörténeti munkától választ vár arra, miként alakulhat az öreg kontinens jövője. 
A történész-szociológus, aki sokat mondóan három jelentős európai politikus – Winston Churchill, de Gaulle tábornok és Helmut Schmidt – emlékének ajánlja a kötetet, történeti-társadalomtudományi munkaként hivatkozik rá az előszóban. Ugyanakkor a kötet csöppet sem egységes, hat fejezete közül csupán néhány juthat át a tű fokán. A különböző egységek viszonylag lezseren kapcsolódnak egymáshoz, miközben az, hogy vannak-e Európának közös gyökerei, tradíciói, értékei, folyamatosan jelen van. Gyurgyák János persze nem hagyja válasz nélkül az olvasóját: nincs egységes felfogása az európaiság ismérveinek, még a geográfiai határokat illetően sem – erről nagyon érdekes adalékok derülnek ki az Európa, mint földrajzi fogalom című alfejezetben. Irgalmatlanul aktuális manapság a Gyurgyák által hivatkozott brit történész, W. H. Parker epés-elmés megfogalmazása, miszerint "Európa határai az árapály mintájára működnek, hol előretörnek, hol pedig visszahúzódnak". A földrajzi problémákat követően a történeti megközelítés nyújt alkalmat a szerzőnek arra, hogy bemutassa a legjelentősebb Európa-leírások vázlatos alakulásait, ezen a ponton (helyesen) meg is jegyzi, hogy ezek a histografikus munkák szinte teljesen átláthatatlanok. Mindazonáltal Oscar Halecki vélekedése, hogy a kontinens olyan történelmi közösség, amely alapvetően a görög-római humanizmuson és a keresztény erkölcsi és szellemi értéken nyugszik, örök érvényű, s egyre inkább hangsúlyozandó gondolat napjainkban. Csakhogy amíg kiváltképpen érdekes az a téma, hogy Európa sokfélesége miként táplálkozik az antik-görög örökségből, Halecki nézeteinek a könyvben történő, egyéb témák mellett túlpozicionált bemutatása kevésbé csigázza fel az olvasót. Hangzatos, de komoly a szintén előtérbe állított felvetés, miszerint azzal, hogy megteremtettük a szuverén, hegemón kontinenst, vajon megteremtettük-e azt, ami, aki európainak nevezhető. Sajnálatos, hogy a szerző az identitás, a hovatartozás ezen körére nem fektet nagyobb hangsúlyt. Fontos Bronislaw Geremek lengyel történész tézise, miszerint a "közös európai identitás lényegében a nagy félelmek és a nagy remények szülötte". Gondolatébresztő az a megközelítés is, amely a kereszténységet, mint Európa múltjának egyik (ék)kövét, s egységének kovácsolóját állítja előtérbe. Bibó István a kereszténységet tartotta Európa kiindulópontjának, csakúgy, mint Halecki. Christopher Dawson brit kultúrtörténész viszont úgy látta, a "vén Európát" a klasszikus ókori hagyomány, a kereszténység és a barbárság fonta egységbe, de rajta kívül mások is úgy vélik, hogy a kereszténység és a pogányság közösen építették az európai kultúrát és identitást. Gyurgyák az ilyen típusú elemzésekben, összehasonlításokban makulátlan.
Az Európa alkonya? cím emlékeztet Oswald Spengler A Nyugat alkonya című történelemfilozófiai művére. A német filozófus meg volt győződve arról, hogy sikerült felfedeznie az egyetemes história alapjait, s noha feltehetően csak az európai felsőbbrendűség-tudat munkált benne, levezetései szerfelett érdekesek. Gyurgyák könyvének napjaink kiélezett politikai vitáiban könnyen lehetne egyik hivatása, hogy felfest egy elképzelt európai jövőképet, de erre nem törekszik. Ezzel szemben kifejezetten élvezetes, ahogyan Spengler elemzésein keresztül rávilágít a nyolc évtizede elhunyt gondolkodó néhány olyan jóslatára, amely megvalósult. Spengler előre látta a metropoliszok térnyerését, a családmodell és a család intézményének felbomlását, a munka nélkül szerzett jövedelem arányának növekedését, a fogyasztói társadalom eluralkodását, az európai értékek megkérdőjelezését. Mellesleg azt feltételezte, a hanyatló civilizáció második korszaka, 2000 és 2200 között következik be: ekkor az egyszemélyi hatalom diadalt arat a pénz és a demokrácia felett, miközben a nemzetek elkorcsosulnak és szétesnek, a művészetek pedig üressé, jellegtelenné válnak. A kötet legizgalmasabb fejezete az Európai Unióról szóló rész lehetne, de az intézménnyel foglalkozó szakasz kevés lehetőséget kínál a szellemi pezsgés megélésére. Az uniós tagországok lakossága a saját belpolitikájában sem jártas, nemhogy az uniós intézmények működésében; valóban sok euroszkeptikus van, de számuk éppen csökken - azt hiszem, ezek nem nevezhetőek forradalmi vagy újszerű gondolatoknak. Az már valamivel izgalmasabb, hogy az európai népesség felének nincs európai tudata, ez alól leginkább a fiatalok jelentenek kivételt. Pedig épp a közös európai érzés segíthetné elő az "ever closer union", vagyis az egy szorosabb unió gondolatát, amelyet a gazdasági-politikai tömörülés alapítói is szorgalmaztak. Gyurgyák János munkája a szó nemes értelmében konzervatív, stílusa is hagyományt őrző, de mondatai néha feleslegesen akadémikus hangvételűek, máskor túlírtak. Mindezek feltehetően csak egy suta szövegszerkesztés szövődményei. Az viszont, hogy a kiugróan ígéretes, nagy ívű vállalkozás egy helyben toporog, nem magyarázható ezzel. Ha valami "eltántorította" a szerzőt a kitűzött céltól, az épp az lehetett, hogy túlságosan szerteágazó témákat szeretett volna interpretálni, miközben az arányokkal is meggyűlt a baja.
2018.08.12 15:00
Frissítve: 2018.08.12 15:00

Papp Sándor Zsigmond: Apám gyűrűje

Publikálás dátuma
2019.01.13 17:05

Fotó: / Népszava-illusztráció
Szeretném, de nem tudom elfelejteni.
Nálunk az apám kezdett intézkedni, ha meghalt valaki a családban. Amíg mi a fájdalmunkkal, döbbenetünkkel vagy önsajnálatunkkal küzdöttünk vérmérséklet szerint, ő nekifogott a feladatoknak. A kórháznál kezdett, aztán a hivatalokat járta, bement a helyi újsághoz, hogy feladja a gyászjelentést, majd a paphoz, hogy megbeszélje a szertartás részleteit, kifizesse az egyházadót, ha kell, megrendelte a koszorúkat az egész család nevében, kihajtott a temetőhöz, hogy készítsék elő a sírt. Délre már minden kész volt, ő pedig fáradtan fújta ki magát otthon. Azt hiszem, ez volt az ő gyásza, az ügyintézés apró láncszemeinek gondos egymáshoz illesztése. Úgy tűnt, hogy őt szinte nem is érintette meg a halál, hiszen csak azzal törődött, hogy minél olajozottabb szertartással búcsúzhassunk el, hogy ne legyen semmi fennakadás. Így temettük el az apját, a nagynénjét, az anyósát és az édesanyját is. Csak egyszer láttam sírni, már kint a ravatalozóban, ahová mi érkeztünk elsőként, amikor már nem maradt több feladata, már nem volt mit intézni, minden ment a maga útján. Már csak nézői voltunk az előadásnak, és nem alakítói. Megérintette az édesanyja koporsóját, és hevesen rázkódni kezdett a válla. Talán azt hitte, egyedül van, s amikor észrevett, hátat fordított, és még gyorsan elrendezett néhány koszorút.
Aztán ő jött a sorban. Némileg váratlanul, ijesztő végérvényességgel.
Nem volt mit tenni, nekem kellett hirtelen a helyére lépni. Anyám használhatatlanná vált, senkire nem lehetett rábízni az adminisztrációt. Apám barátai, amit tudtak, megszerveztek, alig tértem magamhoz, máris egy halottszállító kocsiban száguldottunk Szatmárról Debrecenbe. Péntek volt, minden ügyintézés rémálma. Csakhamar ki is derült, hogy hiába jöttünk, Magyarországon nem úgy van, mint nálunk, hogy már aznap ki is adják a holttestet, ahhoz itt idő kell és rengeteg papír, míg a hivatal szemében is halott lesz a halott. Végül némi könyörgéssel hétfőn sikerült elintézni, hogy hazavigyük. Igyekeztem mindenre odafigyelni, ahogy ő is figyelt annak idején. Összeszedtem a holmiját a kórteremben, megkaptam a pénzét az apró kis széfből, eurót és forintot is vitt magával, pontosan tudta, kinek mennyit ad majd, ha sikerül a műtét. Átvettem a zárójelentést vagy mit, hivatalba rohantam, megkaptam a kétnyelvű (magyar és angol) EU-kompatibilis halotti bizonyítványt, s dél körül már a határnál voltunk, ahol gond nélkül engedtek át.
Fellélegeztem.
Szinte még büszke is voltam magamra, hogy csak egyszer sírtam el magam a kórház várótermében, teljesen egyedül, a többi fájdalmat elsöpörte az adminisztráció, az egyeztetés. A fene se tudta, hogy ilyenkor koporsót is kell választani, mintha csak tapétát néznénk a leendő lakásunkba. (Némi abszurdot vitt az ügybe, hogy már a temetés után, amikor anyámmal el akartuk intézni a román nyelvű halotti bizonyítványt, mert a román hivatalok csak azt fogadták el a hagyatéki eljárásban meg mindenhol, az önkormányzatnál szinte dühösen kérdezték, hogy mégis hogyan temettük el apámat megfelelő irat nélkül? Még azt is kilátásba helyezték, hogy megbüntetik a református parókiát, mert érvényes bizonyítvány nélkül végezték el a szertartást. Hát hol élünk, forgatta a szemét az ügyintéző. Hiába mutattam a kétnyelvű, szépen díszített EU-kompatibilis papírt. Azóta tudom, hogy az EU igazából smafu. Szemfényvesztés. Még egy kis abszurd: a hivatali ügyintézés miatt apám néhány napig még „élt” Romániában.)
Igazából már csak egy feladatom maradt. Meg kellett győződnöm róla, hogy valóban őt hoztuk haza. Kinyitották nekem a halottaskocsi fémkoporsóját. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy tévedés történt, ez a kissé már deformálódott anyag semmiképpen nem az apám, ő vidám volt, és szeretett csipkelődni azzal, akit kedvelt, ez a valami még távolról sem hasonlít rá. Ez a romlás maga. Igen, bólintottam végül, minden rendben: szépen feladták rá a zakót és a nadrágot, a keze is egymásra téve, békésen.
Pár nap múlva kérdezte meg tőlem az anyám, hogy hol van apám jegygyűrűje. Majdnem ötven évig hordta, csak a legritkább esetben húzta le az ujjáról.
Néztem rá pislogva. A holmija között nem volt, és a kezén se, erre tisztán emlékeztem. Nem volt mit mondanom. Ott és akkor megbuktam adminisztrációból. Bár senki sem hibáztatott, tudtam, hogy ezt nem felejthettem volna el. Még soha nem csinált ilyet, mantrázta mindenki feloldozásképpen, és én ott álltam negyvenhárom évesen megint gyerekként. Talán már átvételkor reklamálnom kellett volna a debreceni klinikán, vagy külön elkérni valakitől, fogalmam sincs. Csak azt tudtam, hogy két hét után képtelen vagyok visszamenni, felbolygatni mindent, asztalra ütni, smúzolni vagy fenyegetőzni. Apám gyűrűjét elnyelte a saját tehetetlenségem, a hivatali útvesztő. Ellopták vagy elkallódott, szinte mindegy. Azoknak csak arany volt, nekem korrigálhatatlan hiba. Ma is úgy érzem, hogy igazából én loptam meg az apámat. És még feladni sem tudtam magam (nem volt hol, nem volt kinek), így a büntetés is egyre késik.
Maradok örökre ártatlanul.
2019.01.13 17:05
Frissítve: 2019.01.13 17:05

Erdélyi Eszkimó Péter: Nem a cigányok napja

Publikálás dátuma
2019.01.13 15:10

Fotó: / Szalmás Péter
– Tíz éves voltam, amikor először ülhettem a körhinta kasszájába! Én adtam ki a jegyeket, bántam a pénzzel. Ráadásul az én feladatom volt irányítani a ringlispílt, én szolgáltattam a zenét, nekem kellett beszélnem a hangszóróba, sőt, ha kellett, én végeztem el a kisebb javításokat is. Jó gazdaként figyeltem a családi körhinta forgását, szóval én lettem a főnök! Kimondhatatlanul boldog voltam – mereng el emlékeiben a mutatványos Bukovics Rudi.
A szintó cigány Rudi bácsi arról nevezetes, hogy mindenkinek büszkén mesélt apósa híres körhintájáról, amely a Fábry Zoltán rendezte Körhinta című magyar film „főszereplője volt”.
A szintók a mutatványos fogalmat tágan értelmezve e kategória alá sorolják a körhinta mellett a céllövöldét, a dodzsemet, a célbadobót, a pofozógépet, a bábszínházat, az ugrálóvárat, de a cukorka- és édességárusokat ugyanúgy, mint a szentképeket, a magnó- és videokazettákat a játékokat árulókat, vagy a büféseket. Mondhatnánk, az árusok a mutatványosok előőrsét vagy kísérő népét jelentik.
– Régen nekünk szintó romáknak ez nem csupán a munkánk, vagy a pénzszerzésünk, de maga az életünk volt. A körhinta, vagy a céllövölde szigorú rend szerint nemzedékről nemzedékre öröklődött – jegyzi meg Rudi bácsi.
A szociológia tudománya összefoglalóan ezt a szakmahalmazt etnikus foglalkozásokként értelmezi. A másik oldalról, vagyis a fogyasztókról azt állapítja meg, hogy az emberek kulturális viselkedésébe alapvetően beletartozik, hogy búcsúkor céllövöldéznek, körhintáznak és dodzsemeznek. Vagyis egyszerre szórakoznak, és rituálisan szórják a pénzt.
– Emlékszem, gyermekkoromban még rengeteg csóró cigány foglalkozott hagyományos vásári szédítő, rémítő, bódító szórakoztatással. Sok volt a mutatványos, a medvetáncoltató, a tenyérjós, a bűvész, a szerelmi zálogot, szerencsét és jövendőt áruló üveggömb-jövendőmondó, pénzért mesélő, bábos, szokatlan külsejű embereket mutogató, aztán lassan beszerezték a technikai felszereléseket és minden megváltozott, ma már mindent a műszaki berendezések uralnak – mondja keserűen Rudi bácsi.
A szintók anyanyelvüket tekintve a romani nyelv németes változatát használó cigányok. Régebben ekhós szekerekkel járták megszokott falvaikat, manapság azonban már tehergépjárműveket, lakókocsikat használnak.
– Mi, cirkuszos szintók csak a második világháború után települtünk le Magyarországon, a többség most is a német nyelvterületet járja, de néha ellátogat hazánkba is.
Nehéz a mutatványos cigányok élete, hiszen idénymunkát végeznek, nincs lehetőségük egész évben dolgozni és éppen akkor vannak elfoglalva, amikor mások pihennek, szórakoznak... Összességben tehát a mutatványosság az élet szervező elve mint foglakozás, mint gazdaság és mint életmód egyaránt.
– Hát, lényegében csak április elejétől október végéig érdekli az embereket a vurstli-hangulat, ráadásul kizárólag a hétvégi munkaszüneti napokhoz, vagy a nyári szünidőhöz kötődik, illetve ünnepi jellegű, jobbára a települések templomi védőszentjének búcsújához kapcsolódik. Szóval, ezen a néhány napon kell megkeresnünk azt a lóvét, amiből egész évben eltarthatjuk a családunkat, ebből kell megjavíttatnunk mutatványos kellékeinket, megvenni az új cuccokat. Ja, ráadásul az is sokat számít, hogy mindez a szabadban történik, vagyis nagyon függünk az időjárás szeszélyeitől – magyarázza az öreg körhintás.
Amikor ezt Rudi bácsi kimondta, leszakadt az ég. Páratlan nyári vihar kerekedett, amely percek alatt elmosta a búcsút. Az emberek fejvesztve menekültek, hogy biztonságos helyre jussanak. A mutatványosok pedig beszaladtak a lakókocsijukba. Mindössze a körhintások maradtak a ringlispíl hatalmas ernyője alatt és a céllövöldés őrizte tovább a fegyvertárát.
– Drága uraim, legalább néhányat lődözzenek, kérem, lőjenek valami szép plüssállatot a barátnőjüknek, a gyermeküknek – kérlelte a céllövöldés azt a három férfit akik jobb híján a bódéja felnyitott oldala alá húzódtak be az eső elől.
Sokáig tartott a nógatás, míg eredményre jutott a mutatványos, de öröme gyorsan elillant, mert hamar kiderült, hogy három fegyvermesterrel akadt össze, akik éppen precíziós fegyverbelövésről érkeztek és bár a sok hivatalos lődözés után fáradtak voltak, ennek ellenére szitává lőtték az intézményt.
– Uraim, a jó istenre kérem, önöknek ajándékozom a legnagyobb macimat, csak többet ne lőjenek! Teljesen tönkretesznek – kérlelte a sírás határán lévő mutatványos a fegyvermestereket, akik végül megszánták…
Bár a vihar továbbállt, egy árva ember nem maradt a búcsúban, térdig ért a sár, ráadásul sötétedni kezdett, ezért ő is bezárta a bazárját és elvonult. Csak négy szintó cigány tanakodott még a körhinta alatt.
– Te Zsiga, szólt az egyik a társához, mindig a parasztok szórakoznak a körhintánkon, mi soha nem ülünk fel, mert vagy dolgozunk, vagy már fáradtak vagyunk. Használjuk ki az alkalmat, üljünk most mi fel!
Nem kellett kétszer mondania, mind a négy cigány felpattant a körhintára és gyermeki örömmel játszott-pörgött rajta, míg rá nem ébredtek, nincs aki leállítsa a motort.
Hiába kiabáltak a szerencsétlenül járt cigányok, nem volt se közel, se távol egy lélek sem. Ha mégis arrafelé kullogott egy részeg paraszt, azt hitte, örömükben kurjongatnak. Végül az Úr megszánta és égi áldásban részesítette a félig ájult romákat. A vurstli mellett váratlanul feltűnt a tisztelendő úr, aki vendégségből tartott hazafelé és megértette, a körhintások segítségre szorulnak.
2019.01.13 15:10
Frissítve: 2019.01.13 15:10