Nagy félelmek, nagy reménységek

Túl sok reménnyel megáldott az az olvasó, aki Gyurgyák János új kötetétől, az Európa alkonya? című eszmetörténeti munkától választ vár arra, miként alakulhat az öreg kontinens jövője. 
A történész-szociológus, aki sokat mondóan három jelentős európai politikus – Winston Churchill, de Gaulle tábornok és Helmut Schmidt – emlékének ajánlja a kötetet, történeti-társadalomtudományi munkaként hivatkozik rá az előszóban. Ugyanakkor a kötet csöppet sem egységes, hat fejezete közül csupán néhány juthat át a tű fokán. A különböző egységek viszonylag lezseren kapcsolódnak egymáshoz, miközben az, hogy vannak-e Európának közös gyökerei, tradíciói, értékei, folyamatosan jelen van. Gyurgyák János persze nem hagyja válasz nélkül az olvasóját: nincs egységes felfogása az európaiság ismérveinek, még a geográfiai határokat illetően sem – erről nagyon érdekes adalékok derülnek ki az Európa, mint földrajzi fogalom című alfejezetben. Irgalmatlanul aktuális manapság a Gyurgyák által hivatkozott brit történész, W. H. Parker epés-elmés megfogalmazása, miszerint "Európa határai az árapály mintájára működnek, hol előretörnek, hol pedig visszahúzódnak". A földrajzi problémákat követően a történeti megközelítés nyújt alkalmat a szerzőnek arra, hogy bemutassa a legjelentősebb Európa-leírások vázlatos alakulásait, ezen a ponton (helyesen) meg is jegyzi, hogy ezek a histografikus munkák szinte teljesen átláthatatlanok. Mindazonáltal Oscar Halecki vélekedése, hogy a kontinens olyan történelmi közösség, amely alapvetően a görög-római humanizmuson és a keresztény erkölcsi és szellemi értéken nyugszik, örök érvényű, s egyre inkább hangsúlyozandó gondolat napjainkban. Csakhogy amíg kiváltképpen érdekes az a téma, hogy Európa sokfélesége miként táplálkozik az antik-görög örökségből, Halecki nézeteinek a könyvben történő, egyéb témák mellett túlpozicionált bemutatása kevésbé csigázza fel az olvasót. Hangzatos, de komoly a szintén előtérbe állított felvetés, miszerint azzal, hogy megteremtettük a szuverén, hegemón kontinenst, vajon megteremtettük-e azt, ami, aki európainak nevezhető. Sajnálatos, hogy a szerző az identitás, a hovatartozás ezen körére nem fektet nagyobb hangsúlyt. Fontos Bronislaw Geremek lengyel történész tézise, miszerint a "közös európai identitás lényegében a nagy félelmek és a nagy remények szülötte". Gondolatébresztő az a megközelítés is, amely a kereszténységet, mint Európa múltjának egyik (ék)kövét, s egységének kovácsolóját állítja előtérbe. Bibó István a kereszténységet tartotta Európa kiindulópontjának, csakúgy, mint Halecki. Christopher Dawson brit kultúrtörténész viszont úgy látta, a "vén Európát" a klasszikus ókori hagyomány, a kereszténység és a barbárság fonta egységbe, de rajta kívül mások is úgy vélik, hogy a kereszténység és a pogányság közösen építették az európai kultúrát és identitást. Gyurgyák az ilyen típusú elemzésekben, összehasonlításokban makulátlan.
Az Európa alkonya? cím emlékeztet Oswald Spengler A Nyugat alkonya című történelemfilozófiai művére. A német filozófus meg volt győződve arról, hogy sikerült felfedeznie az egyetemes história alapjait, s noha feltehetően csak az európai felsőbbrendűség-tudat munkált benne, levezetései szerfelett érdekesek. Gyurgyák könyvének napjaink kiélezett politikai vitáiban könnyen lehetne egyik hivatása, hogy felfest egy elképzelt európai jövőképet, de erre nem törekszik. Ezzel szemben kifejezetten élvezetes, ahogyan Spengler elemzésein keresztül rávilágít a nyolc évtizede elhunyt gondolkodó néhány olyan jóslatára, amely megvalósult. Spengler előre látta a metropoliszok térnyerését, a családmodell és a család intézményének felbomlását, a munka nélkül szerzett jövedelem arányának növekedését, a fogyasztói társadalom eluralkodását, az európai értékek megkérdőjelezését. Mellesleg azt feltételezte, a hanyatló civilizáció második korszaka, 2000 és 2200 között következik be: ekkor az egyszemélyi hatalom diadalt arat a pénz és a demokrácia felett, miközben a nemzetek elkorcsosulnak és szétesnek, a művészetek pedig üressé, jellegtelenné válnak. A kötet legizgalmasabb fejezete az Európai Unióról szóló rész lehetne, de az intézménnyel foglalkozó szakasz kevés lehetőséget kínál a szellemi pezsgés megélésére. Az uniós tagországok lakossága a saját belpolitikájában sem jártas, nemhogy az uniós intézmények működésében; valóban sok euroszkeptikus van, de számuk éppen csökken - azt hiszem, ezek nem nevezhetőek forradalmi vagy újszerű gondolatoknak. Az már valamivel izgalmasabb, hogy az európai népesség felének nincs európai tudata, ez alól leginkább a fiatalok jelentenek kivételt. Pedig épp a közös európai érzés segíthetné elő az "ever closer union", vagyis az egy szorosabb unió gondolatát, amelyet a gazdasági-politikai tömörülés alapítói is szorgalmaztak. Gyurgyák János munkája a szó nemes értelmében konzervatív, stílusa is hagyományt őrző, de mondatai néha feleslegesen akadémikus hangvételűek, máskor túlírtak. Mindezek feltehetően csak egy suta szövegszerkesztés szövődményei. Az viszont, hogy a kiugróan ígéretes, nagy ívű vállalkozás egy helyben toporog, nem magyarázható ezzel. Ha valami "eltántorította" a szerzőt a kitűzött céltól, az épp az lehetett, hogy túlságosan szerteágazó témákat szeretett volna interpretálni, miközben az arányokkal is meggyűlt a baja.

Bihari Tamás: Katonadolog

Publikálás dátuma
2018.08.12. 12:30

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Erőt, egészséget elvtársak! Kérem, vetkőzzenek gatyára! – hangzott az inkább utasításnak tűnő "kérés". 
A sokcsillagos tiszt elvtárs a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság (TIT) Bocskai úti - az egykori zsinagógában kialakított - kerületi székházában fogadott ezzel az első hallásra kissé frivolnak ható köszöntéssel. Azon az 1971-es tavaszi napon a Magyar Néphadsereg visszautasíthatatlan meghívására jelentünk meg a sorozás előtti orvosi vizsgálaton. Több tucat 17-18 éves sráccal együtt ácsorogtunk gatyára vetkezve a hűvös teremben Pici barátommal. Egy évben, egy hónapban születtünk; négy nappal voltam idősebb nála, de ez ebben a helyzetben sem számított. Megmérték a magasságunkat, a súlyunkat, a látásunkat. A többi vizsgálatra nem emlékszem. Picivel hamar túltettük magunkat ezen az afféron, hiszen alig vártuk, hogy mehessünk Balatonalmádiba az Építők vitorlástelepére, ki a vízre, no meg csajozni. El is felejtettem az egészet. Mígnem, talán 1975-ben, egy hétköznap ajánlott levelet hozott a postás; s nem Jóska írta, hogy már nem szeret. Ez sem sokkolt volna, mert akkor éppen Ildivel jártam. A borítékon a feladót meglátva azonban a vér is megfagyott az ereimben: rég elfelejtett vendéglátóm, a Magyar Néphadsereg küldött nekem üzenetet violaszín pecsét alatt. Bár sejtettem mi áll a kis kartonlapon, mégis gyomorszájon vágott amikor azt olvastam, hogy a hazának szüksége van rám és jelenjek meg ekkor meg ekkor a sorozáson. Sok okom volt arra, hogy ne akarjak bevonulni. A legfontosabb, hogy fölösleges időpocsékolásnak tartottam. Ráadásul ott lebegett előttem Gyuri bátyám példája, akit a sorsa az egyik legrémesebb laktanyába vetett, Nagyatádon. Az egykori büntetőzászlóalj némi ráncfelvarráson esett át, és néhány évre megszűnt büntető funkciója, de sajnálatos módon a tisztikar a régi maradt. A szomszédban pedig a dicsőséges szovjet Vörös Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának egysége tartózkodott. Persze csak ideiglenesen. Mivel első lépcsős, vagyis ágyútöltelék zászlóalj volt, egy harckocsizó ezred is állomásozott a közelben. Tudtommal a nagyatádi laktanyát a NATO csapatai nem is foglalták el soha. Igaz, ennek állítólag az volt az oka, hogy az ellenség egyszerűen halálra röhögte magát meglátva a magyar haderő felszerelését és "humánerőforrását". A tisztikar fölkészültségére jellemzésül csak annyit, hogy amikor a bratyóék két fiatal tisztet arról faggattak, hol és hogyan képzik a néphadsereg tisztjeit, azok őszinteségi rohamunkban elárulták, hogy a szentendrei gyalogos tisztképzőből érkeztek, ahol egyszerűen nem lehetett megbukni. Aki ehhez is nagyon hülye volt, az alhadnagyként hagyhatta el az oskolát. A laktanya "legénységi állománya" részben környékbeli parasztok gyerekeiből, részben börtönből szabadultakból, valamint papneveldei és a bratyóhoz hasonló megbízhatatlan alakokból állt. A tisztek kedvenc szórakozása volt szekrényellenőrzéskor a Bibliák és a könyvek kiszórása a polcokról. Persze a "magas kultúrának" voltak előnyei is. Gyuri bátyám a könyves szekrényben például felvágatlanul találta meg a Káma-szútra Zichy Mihály illusztrálta kötetét. Máig bánja, hogy nem magánosította a közvagyon ama csekély szeletét. Hát ilyen előzmények után természetes, hogy nem fűlött a fogam az angyalbőrhöz. Ildi ugyan azt mondta, két év nem nagy idő, megvár, de valami azt súgta nekem, hogy erre azért ne építsem a jövőnket. A Mama egészségügyi munkája révén beszerzett nekem egy jókora vesekövet egy fájintos kis fiolában. Miután a sorozáson szakszolgálatra alkalmasnak találtak, a vesekőnek köszönhetően pót-sorozásra utaltak. Valahová az isten háta mögé, Kispestre, vagy Pestlőrincre kellett kivillamosoznom. Ott azután a hadkiegészítő parancsnokságon hozzám hasonló defetistákkal találkoztam. Rejtő és Moldova  megelevenedett hőseivel együtt vártuk a végleges ítéletet. Emlékszem egy magas, hajlott hátú srácra, aki bokáig érő ócska kabátban és fél tüdővel érkezett. Őt alkalmasnak találta a katonaorvos és azzal biztatta, hogy gyakorlatozás közben a friss levegőn tovább javulhat az állapota. Egy alacsony, köpcös srác szívműtétjére és gyakran bedagadó lábára hivatkozva igyekezett kibújni a haza fegyveres szolgálata alól. Őt azzal nyugtatta a doki, aki talán a Svejkből menekítette át magát, hogy úgyis teherautót fog vezetni, azt pedig papucsban is lehet. Égő pofával, szégyenkezve adtam át a veseköves fiolámat. Utólag az a gyanúm, hogy le volt az egész zsírozva, mert A három testőr Afrikában orvosa sajnálkozva közölte, hogy békében alkalmatlannak talál a szolgálatra, de háborúban szakszolgálatosként, vagyis a hátországban dekkolóként számít rám a magyar haderő. Ezt be is pecsételte a katonakönyvembe. Ritkán érzem meg a jövőt, de akkor bejött. Ildi nemhogy két évig, de két hónapig sem maradt velem. Így hát nincsenek katonatörténeteim. Kénytelen vagyok a bratyó, a régi barátok meséit hallgatni a hatökör tisztekről, a "Maguk négyen ez a trimvirátus!" sztorit, vagy a határőr tiszti-sofőrként szolgáló gimnazistakori barátom esetét, hogyan kellett helytállnia tökrészeg felettese szeretőjénél a százados elvtárs helyett. Ez is megerősített hitemben: Make love, not war!
Szerző

Trump-Putyin: Média, biztonság, káosz

Publikálás dátuma
2018.08.12. 11:28
A totális konfrontáció nem kifizetődő.
Fotó: KREMLIN PRESS OFFICE
Akiket a világ állapota, pillanatnyi rendje érdekel, azok tévedtek a Trump-Putyin találkozó ügyében. De akkor is hibáztak, ha lenézően fintorogtak. 
Két öntörvényű médiaszupersztár találkozott. Két stílusikon, akik bemutatták (vagy elkezdték együtt mutogatni) a világnak milyen lesz a Grand maniere, a beszédmód, amit a következő években a tartalomtól függetlenül használni fogunk. Ezen csak egyvalami változtathat, ha Európa még inkább recseg-ropog, s valamilyen területeken komolyan bedől. Akkor az elkötelezett progresszió is részt vesz majd a katasztrófa-elhárításban. S akkor kizárólag arra fogunk figyelni. MÉDIAHATALOM Nyugaton a mai politikai szerkezeti konfliktus felfogható kommunikációs rendszerépítési problémának is. A nagy médiát ott hagyományosan a tradicionális elitek ellenőrizték. Mindazok, akik velük szemben próbáltak hatalomhoz jutni, felfedezték maguknak a közösségi hálózatokat (social media), s megpróbálták (sokszor sikerrel) befolyásolni. A régi elitek válaszul a netszabályozással próbálkoztak, de a közösségi médiát már nem lehetett semlegesíteni, az a plebejus politizálás kezébe került. Ezzel szemben a majdnem kész ipari társadalmak médiarendszerei még mások. Itt a politikai oldalak közötti harcok még elsősorban a televízióért és a politikai napilapokért folynak. Azokat kell megnyerni vagy megfojtani. A közösségi médiát egyelőre még nem kerítették be. KÜLÖNUTAK Közben alakul körülöttünk, velünk, bennünk a geopolitika. A Nyugat a Baltikumban és Lengyelországban egy etnikailag-történetileg megélt fenyegetettség hiszterizáltságát jeleníti meg. Délebbre a kép változatos. Itt két csoport látható. A Balkánon a görög, bolgár, szerb csoport, illetve a magyar, olasz, osztrák és talán a szlovák elitek is nyugatiak, de helyi ügyekben inkább az oroszokkal, vagy általában a másik oldallal kokettálnak. Persze, ha valódi hidegháború lenne, akkor ezek a kis peremországok nem kockáztatnák az óvatos különutakat sem. Tulajdonképpen innen latjuk, ki mennyire és hogyan fél. Amíg a Nyugat keleti pereme nem fél tekeregni Dél-, vagy Délkelet-Európában, addig nyilvánvalóan szó sincs végzetes konfrontációról, új hidegháborúról. A magyar kormány is ezért hiszi/hiheti most annyira önállónak magát. Azonban itt igazán két gyakorlati kérdés van (elvi válaszok nem létezhetnek). Kérdés egyfelől, hogy miközben a mai Oroszország jóval gyengébb (és kisebb) az egykori Szovjetuniónál, mégis mekkorának kell lennie ahhoz, hogy önálló geopolitikai játékos lehessen/maradhasson (területileg, katonailag)? Ebből következően: az orosz elit képzelődik, vagy valóban komolyan figyelembe kellene venni érdekeit? A másik, hozzánk földrajzilag közelebbi ügy; miközben Oroszország az 1989-91-es hiteihez képest revansista, nincsenek jelei annak, hogy komolyan használja azt a leépülő, de mégis létező kapcsolatrendszert és helyi tudást, amit 1989-ig épített fel a régióban. Tényleg nem akar az EU belső autonómiáinak erősítésén kívül specifikusan semmit? Miközben a valamikori 19-es szovjet határokon belüli területeket ugyan nem tekinti egyszerűen sajátjának, de nem is fogja fel idegenként. Mindennek nincs igazán nyoma a posztszocialista Közép-Európában. És miközben különböző formákban Visegrád együttműködik, sőt egyes pontokon integráltnak tűnik, az északi ruszofób szárnynak nem sikerül ráerőltetni külpolitikai világképét a délebbi országokra. A NYUGAT, MINT OLYAN De az átfogóbb történet nem Oroszországról, hanem a Nyugatról szól. Annak idején Vietnam először mutatta meg, hogy a Nyugattól nem csak a gyarmati bomlás során lehet megszabadulni, hogy nem egyszerűen valami helyi háborúban, felkeléssel lehet azt legyőzni, hanem egy nagy háborúban is. Persze, kellettek hozzá a szovjetek és a kínaiak, de ne feledkezzünk meg a talán egymillió vietnami elesettről sem. 1991-ben a hidegháború végén az amerikaiak úgy gondolták, övék a világ, a versenynek vége és elkezdték a nemzetközi rendet a maguk képére alakítani. De tulajdonképpen csak egy tizenöt éves szünetről volt szó, 2006-07 környékén az oroszok katonai modernizációs próbálkozásai kezdtek bejönni. Pakisztántól Irakig, s újabban Szíriáig – ugyan különböző módokon, de - nagyjából egy időben nagy és befolyásos országok egész övezete robbant fel, megjelent Kína, az új gazdasági hegemón s az utolsó években Közép-Európában is újra előbukkantak az oroszok. Persze, nem akartak visszatelepülni az Unter den Lindenre, de a befolyásnak számtalan formája van. Összefoglalva, a Nyugat pozícióit külön-külön gyengébb, de együtt talán már most is erősebb versenytársak, sőt ellenfelek kezdik ki. A nyugati ellen-taktika világos, nem megengedni, hogy összefogjanak, sőt ha lehet, ne is nagyon kommunikáljanak. Az új hatalmak taktikája ennek épp az ellenkezője. Mindez kétségtelenül teremt valamilyen játékteret a közép-európai helyi aktorok számára, ami eltér a 80-as évekbeli hidegháborús huzavona egyenes vonalú Kelet-Nyugat képétől. S itt az mehet előre, aki ezt hamarabb veszi észre. HIBRID ÖSSZECSAPÁSOK A hibrid orosz-amerikai (kelet-nyugati?) egymásnak feszülés folytatódik, de ennek része, hogy a felek érintkeznek, helyenként összecsapnak, helyenként besegítenek egymásnak. Ez segít abban, hogy a hibrid küzdelem ne nőhessen át igazi háborúba, de közben azért a szövetségesek/csatlósok is felmutathassák érdekeiket - akár keményen is. Mindez, persze rontja a hangulatot a lelátókon, vagyis az érdeklődő közvéleményben. De valamilyen dinamikus egyensúlyt - úgy látszik - könnyebb így elérni, mint "stabil békével". Egyébként a médiában sugallt káosz képét a csapatkapitányok nem veszik mindig komolyan. Nagyon érdekes volt ebből a szempontból a Trump-Putyin sajtóértekezlet Helsinkiben. Miközben a két oldalon fizetett szakírók két-három hónapja arról vitatkoznak, hogy mennyire aktuális a mostani történéseket igazi hidegháborúként elgondolni, a két elnök kifejezetten egymásra - és nem negatívan - reagált. Miközben mindkét oldalon felvállalt szöveg tudatosan nem született (elő is adták, hogy most nem időszerű), azért egy kulcsponton egyvalami összejött. Putyin vállalta, hogy közvetít az izraeliek és irániak között. Ez most nagyon kell Trumpnak és ismét helyzetbe hozza Putyint is. Szíria úgy látszik megint, vagy még mindig jó befektetés. Egyébként a minap hallottam egy vezető izraeli hírszerzőt arról, hogy "Izraelnek negyven éve nincs baja az Aszadokkal, mármint a öreggel és most a fiával". A pillanatnyi, de persze elvben mozgó frontokat nekem jól mutatja, hogy Trump a 2016-os választásokról kijelentette: "saját hírszerzőinek, és Putyin elnöknek is hisz". Putyin meg válaszul lényegében a szavát adta, hogy a novemberi amerikai kongresszusi választásokat az orosz hackerek kihagyják. Tisztelt olvasók, ezek nem külpolitikai pletykák, ez kép a világ állapotáról. AZ OTTHON ERŐSÖDŐ TRUMP Itt és most mintha tűnik, hogy a belső amerikai küzdelmekben Trump az utolsó évben rendesen megerősödött. A sajtózajtól, a demokrata értelmiségtől függetlenül egyszerűen többet megengedhet magának, mint korábban. S ha közben a hibrid játékban a felek között rendszeresebbé válik az érintkezés, már az is normalizálódás. Ami persze hirtelen abbamaradhat, ahogy ez amerikai elnöki normalizálási kísérletekkel már többször megesett. Itt nem elég, ahogy Putyin később mondta, hogy most egy "jót dumáltunk". De hát kell-e a feleknek ez az egész? Nem épp a csapkodásban lenne igazán élvezet? A Trump előtti amerikai külpolitika egyfajta liberális világrendben hitt, amit elsősorban maga terjesztett szerte a világban és nem vetődött fel, hogy ennek '89 után lehetnének határai, vagy korlátai. Az orosz politikától ez a határtalan önbizalom idegen volt. Ami mozgatta, az egyfajta XIX. századi jellegű, német eredetű realpolitik, amelyben csak az érdekek és a hatalomépítés számít. Mindkét víziónak, függetlenül az oroszoktól és az amerikaiaktól, az utolsó kétszáz évben voltak nagy pillanatai és kudarcai, győzelmei és bukásai. De a két külpolitika technikái ettől függetlenül eltérőek. Az amerikai a kis lépések, az apró alkuk, a részmegegyezések hívei. Ezekből azután, vagy kialakul valami stabilabb világ, vagy nem. Az orosz politikusok elsősorban a nagy megegyezésekben hisznek. Még ha azok esetenként váratlan fordulatoknak is tűnnek. Konkrét alkukra természetesen szerintük is szükség van, de doktrínaszerűen hiszik, a nagy víziók vezetnek el valahova, a kis lépések önmagukban a nemzetközi rendszerépítést félrevihetik. Nem érdemes azon vitázni, hogy melyik technika célravezetőbb. A kérdés az, hogy lehet-e ezeket a siker valamilyen esélyével kombinálni? Recept nincs. KIEGYEZÉS NÉLKÜL A bombák és a nagy rakéták számszerű egyensúlyán kívül egyébként senki nem akar egyik oldalon sem meg-, vagy kiegyezni. Túl sok a bizalmatlanság, túl sok kérdésben térnek el az érdekek. Más a politikai nyelv. Apokalipszist, gondolom, senki sem akar, de a fel-, sőt túlszántott mezők, a sok sár, a helyi utak járhatatlansága, a megoldásoknak a lehetőségeken túli elhúzása jelenleg az alapmegoldás. Ilyenkor leginkább gumicsizmák és bakancsok, s nem könnyű sportcipők kellenek. S ez a problémakezelés lejut a kis függő államok, vagy a kisebbségek szintjére is. A magyar kormánypolitika ezt megtanulta. Például most ezt játssza a CEU-val, de az ukrajnai magyarságpolitikában is, akármilyenek is az érvek az egyik vagy másik esetben. Minél keményebben, minél durvábban elhúzva a megegyezést. Ez most a mainstream, és a kézimunkában a magyar külkapcsolat-technikusok tanulékonyak. Ez nem kisnemzeti egoizmus, hanem a Nagy Stílus (Grand maniere) manapság a világban. Csak valamiképpen az öncélú kegyetlenséget kellene kiiktatni. A nagyok azért a közvetlen fizikai összecsapásokat egymás között el szeretnék kerülni. Egyelőre a szinte egyetlen működő és látható modell ehhez Szíria, ahol mindkét nagy játékos használ légicsapásokat, de a véletlen incidensek után most már vigyáznak egymásra. A véletlenszerű és anarchikus konfrontációba nem a politikusok, hanem a katonák igyekeztek valamilyen irányíthatóságot belopni. Ha másért nem, de emiatt az igazi nagy háborút eddig sikerült elkerülni. A szankciók, amelyekről annyit beszél az európai és a hazai sajtó is, önmagukban semmit sem érnek, ha nem folynak párhuzamosan tárgyalások is. Az oroszok esetében talán az iráni tárgyalások ún. kétvektoros megoldása lehetne a technika. Irán ellen a szankciókat egy ideig még fokozták is, miközben folyamatosan és apró részletekben tárgyaltak. Ez a kombináció orosz relációban nem létezik. A nagy párbeszédből a helyi ellenzéki sajtók fő történetei teljesen hiányoztak. Trump nyilvánosan nem tárgyalt emberi jogi ügyekről, az oroszok meg hangsúlyozták, hogy Trump a választások előtt nem játszott össze velük, ahogy ezt a demokraták állították. Emiatt sokan Trumpot árulónak nevezték. De Macron, aki a elmúlt félévben kétszer is volt Oroszországban, ugyanígy járt el. Ez talán ismét, a mostani Nagy Stílus része. A totális konfrontáció nem kifizetődő.
Szerző