Sírrablás diszkréten - A műkincs kereskedelem sötét oldala

Publikálás dátuma
2018.08.12. 07:00

A műkincsek csempészei mindig megtalálják az utat, ha kerülővel is, amelynek végén a legalitás közelségébe kerülnek az eltulajdonított régiségek. A szakma egyre szorosabban kapcsolódik a pénzmosáshoz és az adóelkerüléshez.
Luxus, nyugalom, és bizalom - ez jellemzi a közeget, ahol diszkrét eleganciával folyik az antik tárgyak kereskedelme, nem mindig legálisan. London, Berlin, vagy éppen Genf kiváló infrastruktúrát kínál ezekhez az ügyletekhez. Nagy összegek forognak, és talán nem véletlenül, ebben az üzletágban a készpénz az úr. Az illegális műkereskedelem értékét elemzők évi 6 milliárd dollárra teszik.

Megtalálják a külön utakat

Július elején összesen negyvenmillió euró értékű archeológiai leletet foglaltak le egy Europol (Európai Rendőrségi Hivatal) által irányított rendőrségi akció. Az Olaszországra, Nagy Britanniára, Spanyolországra és Németországra koncentráló "Operation Demetra" (Demetra-művelet) keretében 25 000 illegális, olasz és görög eredetű műtárgyra bukkantak, mintegy 40 lakásban. A 250 fős nemzetközi csapat négyesztendős munkája egy olyan bűnbanda tevékenységére derített fényt, amelynek tagjai a fehérgalléros bűnözők legfelsőbb köreihez tartoznak. Fosztogatásból származó antik tárgyak kerültek közreműködésükkel neves európai gyűjtők, valamint tekintélyes múzeumok birtokába.
A hatóságok feltételezése szerint több évtizede módszeresen fosztogatták két szicíliai település, Caltanissetta és Agrigento ókori kincseit. A csempészhálózat kulcsemberei Barcelonától Londonig koordinálták a hálózatot. A letartóztatottak között van egy londoni díler, a 64 esztendős, magyar származású, Svájcban élő Thomas William Veres, aki a hálózat egyik fő irányítója volt. Tavaly Verest már átmenetileg őrizetbe vette a spanyol rendőrség, feltételezve, hogy tucatnyi lopott antik tárgy van a birtokában. De múltja sem makulátlan, 1995-ben 10 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, miután kiderült, hogy egy i.e. 4. századi, 1,2 millió dollár értékű, illegálisan Amerikába került arany dísztárgy útját egyengette. A banda egyébként nem elégedett meg a csempészáru egyszerű értékesítésével, egyes tárgyakról másolatot készítettek, majd a hamisítványokat eredetiként dobták piacra. Az eddigi ismeretek szerint a tárgyak javát első lépésben Münchenbe szállították, itt hamis eredetpapírokkal tisztára mosták, és helyi aukciókon értékesítve legalizálták a leleteket. Két eddig meg nem nevezett árverőház ellen is vizsgálatot indítottak.
Ahogy már több évszázada, ma is Olaszország és Görögország a kincsrablók kedvenc terepe. Utóbbi országban a gazdasági válság külön lendületet adott a "szakmának", amely egyre szorosabban kapcsolódik a pénzmosáshoz és az adóelkerüléshez. Az archeológiai lelőhelyekre többnyire pénzügyi kényszerből ellátogató kékgalléros bűnözők gyorsan találnak vevőt az elcsent régiségekre. Az antik tárgyak ugyanis biztos befektetést kínálnak, értékük nem függ az alkotó ázsiójának változásától, a műtárgypiacon is működő spekulációs mozgásoktól. A szereplők megőrizhetik anonimitásukat, kidolgozott technikák, különböző alapok, pénzügyi intézmények állnak rendelkezésükre, annak érdekében, hogy az illegális forgalomba került tárgyak, és a finanszírozás nyomai eltűnjenek. Az UNESCO hiába mutatkozik jó tanulónak a jogi szabályozás terén, a gyakorlatban nem sok eszköze van az illegális ügyletek megakadályozására. A csempészek mindig megtalálják az utat, ha kerülővel is, amelynek végén a legalitás közelségébe kerülnek az eltulajdonított régiségek. Képzett régiségkereskedők, muzeológusok sietnek a segítségükre, akiknek neve, a látszólag kifogástalan renomé ellenére is, ismételten fel-fel bukkan az illegális ügyletek krónikáiban.

Berlin ikonja: Nefertiti (Nofretete)

Berlin kulturális látnivalói között az útikalauzok elsőként említik Nefertiti mellszobrát, amelyet a Neues Museum őriz - megszakításokkal - immár közel 100 esztendeje. Egyiptom gyakorlatilag ugyanennyi ideje próbálja visszaszerezni a műalkotást, sikertelenül. Jogi csűrés-csavarásban, kibúvók keresésében a németek sem maradnak le más országoktól. Igaztalan érvektől sem riadnak vissza, így például Hermann Parzinger, a német kulturális alapítvány, a Stiftung Preußischer Kulturbesitz elnöke tavaly azt állította, hogy Egyiptom soha nem kérte a Nefertiti (Nofretete) visszaszolgáltatását. A mellszoborra 1912-ben Tell el-Amarna-ban talált rá a német archeológus, Ludwig Borchardt vezette csoport, vélhetően a szobrász, Thotmesz műhelyében, több hasonló darab mellett. 1913-ban a francia főhatóságtól engedélyt kapott, hogy Berlinbe vigye a szobrot tanulmányozás céljából. A Nefertiti 1920-ban lett Neues Museum tulajdona. A háború alatt előbb a porosz állami bank pincéjébe menekítették, majd 1945 tavaszán egy türingiai sóbányában rejtették el, ahol az amerikaiak találtak rá. 1956-ban visszakerült a keleti fennhatóság alatt álló Neues Museum-ba. Egyiptom már 1925-ben kérte az i.e.14 századi, Ehnaton fáraó csodaszép feleségét megörökítő alkotást a németektől. Az utóbbi tíz évben Kairó többször újra próbálkozott, különösen aktív volt Záhi Havássz (Hawass), aki előbb az egyiptomi kulturális örökséget felügyelő intézmény vezetőjeként lépett fel, ám kérelme a németek szerint, csak "formális" volt, nem volt rajta minisztériumi aláírás. Később Havássz, immár miniszteri rangban is megismételte a kérést, akkor a németek az egyiptomi elnök aláírását hiányolták. Kairónak még kölcsönbe sem adták oda 2012-ben a Nefretitit, azzal érvelve, hogy a törékeny alkotás nem bírná ki a szállítást. Így változatlanul a berlini kulturális élet ikonja.----

Nem sokat kérdeznek

Az utóbbi évek nagy port felvert ügyeiben olyan személyek voltak érintettek, mint Marion True, a Los Angeles-i Getty Museum kurátora, a neves olasz gyűjtő, Giacomo Medici, vagy Christoph Leon és Robert Hecht, Svájcban működő régiségkereskedők, valamint a londoni Robin Symes. A világ tekintélyes múzeumai, így például a Getty, kétes haszonélvezői voltak tevékenységüknek. De a bostoni Museum of Fine Arts gyűjteményébe is több olyan illegálisan kiásott antik tárgy került, amely átmenetileg Giacomo Medici, vagy Robert Hecht raktárában volt. Robin Symes, épp a napokban, egy i.e. 8. századi görög bronz ló körül zajló vita kapcsán került reflektorfénybe. A Sotheby’s idén májusban Howard és Saretta Barnet kollekciójának árveréséről az utolsó pillanatban visszavonta a "Megtestesült szépség" című tételt, amelynek becsértékét 150-250 000 dollár közé tették. Az aukció előtt néhány nappal a görög kulturális minisztériumtól kapott levél ugyanis arról informálta az aukciósházat, hogy a bronzszobor illegális úton kerülhetett a tulajdonosokhoz, és hogy arra Görögország jogot formál. A Barnet házaspárnak 1973-ban 15 000 fontért Robin Symes adta el a tárgyat, amelyet a papírok szerint 1967-ben a svájci Münzen und Medaillen árverésén vásárolt. A dolog pikantériája, hogy három évtizeddel később a Getty-botrány kapcsán Marion True mellett Symest és partnerét, Christos Michaelidest is bíróság elé citálták, miután kiderült, lopott antik tárgyakkal kereskedő nemzetközi hálózat tagjai voltak.
A tranzitút gyakran Svájcon keresztül vezet, a helyi műkereskedők készségesek, és széles kapcsolatokkal rendelkeznek. A LES Nouvelles de L’archeologie című szakfolyóirat közelmúltbeli írása szerint az alpesi ország számos vámmentes "szabadkikötője", azaz raktára professzionálisan szolgálja ki a tilosban járókat, és mindehhez a hab a tortán, hogy a világ legfontosabb bankjainak hazájában változatlanul virágzik a készpénzfizetés, amelynek előnyei nem szorulnak magyarázatra az olyan üzletekben, ahol az érintettek nem kívánják a nyilvánosságot és a hatóságok figyelmét. Kálvin országában nincs felső határa a készpénzfizetésnek, bőröndnyi bankjeggyel el lehet indulni házat vásárolni, és persze műtárgyat is. Genf, Zürich, Bázel verseng a piacon, készségesen raktároznak, szállítanak, közvetítenek, eladnak, restaurálnak, ha kell rejtegetnek becses tárgyakat. A genfi piacvezető műtárgyszállítási és raktározási társaság, az 1859 óta működő Natural Le Coultre (NLC), illetve a vámszabad raktár, a Ports Francs de Genève, amelynek résztulajdonosa a Canton de Genève, azaz maga Genf kanton, tökéletes infrastruktúrával áll a műtárgyaik sorsát rájuk bízó gyűjtőkre, akiktől nem sokat kérdeznek. Egyelőre a virágzó üzletmenetnek az sem ártott sokat, hogy az NLC-tulajdonos Yves Bouvier tavaly eladni kényszerült a szállítóvállalatot, miután 2015 óta hatósági vizsgálatok folynak ellene, csalás és pénzmosás miatt. Egyébként az ő kezén is megfordult a közelmúltban árverési világrekordot hozó Da Vinci festmény is, de ez már egy külön történet.

Családi ezüst

Épp ezen a héten függesztette fel a rendőrség a nyomozást a Seuso-kincseket felfedező Sümegh József meggyilkolásának ügyében. Sümeghet, az amatőr régészt 1980-ban gyilkolták meg Polgárdiban. Holttestét egy pincében fedezték fel, mellette egy kiásott gödröt találtak - vélhetően abban rejtette el a Seuso-kincseket. A korabeli vizsgálat szerint öngyilkos lett, ám a rendszerváltoztatást követően a Legfőbb Ügyészség új nyomozást rendelt el, amely kiderítette: a férfi gyilkosság áldozata lett, az általa megtalált nagy értékű ezüst lelet pedig eltűnt. Sümegh amatőr kincskeresőként kutatta a római emlékeket. Halála után a Seuso-kincseknek jó időre nyomuk veszett, a nyolcvanas években előbb Nyugat-Európában, majd az Egyesült Államokban tűntek fel.
Az időszámításunk szerint 3-400 évvel ezelőtt használt díszes lakomakészlet vélhetően még az 1970-es évek közepén kerültek elő Polgárdi környékén. Az egyik aranyozott ezüsttál feliratán olvasható a tulajdonos neve: Seuso, aki gazdag hadúr, tartományi főtisztviselő volt. Sümegh hivatalos bejelentést nem tett, miután rábukkant a leleltre, feltételezhetően a kincs darabjait az illegális műkincspiacon kívánta értékesíteni. Valószínűleg nyugat-európai és libanoni közvetítők vállaltak szerepet a tárgyak értékesítési láncában, pontosat ma sem tudni erről, ami azonban biztos, 1990-ben a Sotheby's árverési katalógusában felbukkant egy több darabos, rendkívül míves, késő római ezüstedényekből, tálakból, és kupákból álló páratlan értékű kollekció, amelyet egy brit főrend, Lord Spencer Douglas Compton, Northampton grófja kínált eladásra. Egyes források szerint a gróf Svájcban, 14 millió dollárért vette a kincseket egy libanoni ügynöktől. A Getty Alapítvány, amelynek elsőként felajánlotta a kincseket, elzárkózott a vételtől, de a Sotheby's vállalkozott az árverezésükre, a krónikák szerint 40 millió dollárról indulhatott volna a licit. Ám ahogy a New York-i árverési kiállítást megnyitották, előbb Libanon, majd Magyarország és az akkori Jugoszlávia is keresetet nyújtott be, azon az alapon, hogy a kincset a területükön találták meg, és így a gyűjtemény őket illeti. Libanon később visszavonta igényét, Magyarország és a Jugoszlávia utódjaként perlő Horvátország keresetét pedig elutasította a New York-i esküdtszék. A két ország 1993-ban a fellebbviteli bíróságon is pert vesztett, Magyarország nem tudta bizonyítani a tulajdonjogát, ezért a kincsek a birtokosnál maradtak. 2014-ben a magyar állam 15 millió eurót, majd 2017-ben 28 millió euró kompenzációs díjat fizetett a kincsek őrzési(!) jogáért Northampton gróf családi alapítványának, ezzel a Seuso-kincs összes ismert darabja Magyarországra került. A tulajdonjog azonban tisztázatlan maradt.

Provenance vagy provenience?

Nehéz megmondani, hogy egy piacra került antik tárgy görög, olasz, bolgár, vagy éppen török földről származik-e – figyelmeztet Neil Brodie a Glasgow-i egyetem igazságügyi szakértője. Marc-André Haldimann, a svájci vámhatóság archeológiai szakértője ugyancsak az ilyen tárgyak identifikálási nehézségeiről számolt be. A Görögországban vagy Itáliában talált tárgyak hasonlóak, meg kell különböztetni a helyet, ahol az alkotás készült, attól a helytől, ahol végül is rátaláltak, és ez lehet görög, olasz, vagy akár libanoni lelőhely is. Az aukciósházak katalógusaikban sokszor nagyvonalúak, a "Görögországban alkotott", vagy a "görög eredetű" tárgyakat egy kalap alá véve. Martin Wilson, a Christie’s jogi igazgatója arról beszél, hogy miközben a társaság londoni forgalmának ötödét a görög antik tárgyak teszik ki, nincs tisztázva, hogy a szakértők mit is értenek pontosan a "görög archeológiai tárgy" alatt. A katalógusokban használt "terminus technicus" inkább a marketinget, a vevők érdeklődésének felkeltését, semmint a tudományos definíciót szolgálja. "Provenance" vagy "provenience", azaz az "eredet" vagy a "felbukkanás" közelíti meg hitelesebben a lelet identitását? Napjaink gyakorlatában az utóbbi, azaz a "provenience" meghatározás egyre divatosabb. Az ugyanis mostani megközelítésben arra is utal, hogy a nyilvános piacra kerülést megelőzően kinek a tulajdonában volt a tárgy. Azaz korántsem arra, hogy mely állam földjéből kotorták ki, hanem arra, hogy mely államban legalizálódott. Az utat pedig jótékony homály fedi.

Szép Heléna ékszerei

Priamosz-, avagy Trója-kincsének újkori hányattatása 1870 táján kezdődött, amikor egy tíz nyelvet beszélő, autodidakta archeológus, a német Heinrich Schliemann a törökországi Hissarlik-dombon végzett ásatásokat. Szemtanúja nem volt Schliemann kutatásainak, az általa feltárt kincs azonnal megkezdte illegális vándorútját. Schliemann és görög felesége előbb Athénba csempészte a becses darabokat - hogy szám szerint mennyit, arról megoszlott a kutatók véleménye: 150-től 12 ezerig sokféle szám hangzott el. Az viszont tény, hogy 1880-ban a felfedező Berlinnek ajándékozta a leletet, vagy annak egy részét. A II. világháború után a kincsek hollétét mintegy fél évszázadig homály fedte. A némaságot az Art Newsnak nyilatkozó két orosz muzeológus törte meg 1991 áprilisában. A részletek csak 1993-ban derültek ki, amikor az orosz hatóságok elismerték, Priamosz kincse 1945-ben repülőn érkezett Moszkvába Németországból. Moszkva álláspontja egyértelmű, e szerint a tárgyak az orosz nemzeti vagyon részei, amúgy pedig visszaszolgáltatásuk nem lehetséges, hiszen azokra nemcsak Németország, hanem Törökország, sőt Görögország is jogot formálhat.

Nok az eBay-ről

Kongóból, Nigériából is tömegével utaznak messzi földre az afrikai kultikus emlékek. A vámosok, katonák, hivatalnokok megkenése kézenfekvő gyakorlat, diplomata-bőröndöket is meg lehet velük tölteni, és a régiségekre éhes múzeumok képviselőivel sem bonyolult a megegyezés. A nyilvános aukciókon sorra döntik a rekordokat az afrikai tárgyak. Egy egy különlegesebb darabért milliókat adnak a gyűjtők, az internet pedig kiváló eszköz a potenciális fogyasztók felkutatására. A vállalkozó felteszi néhány "nok" szobrocska (a nok nevű nép által készített terrakotta szobor), ha van rá érdeklődő, egyszerűen elsétál a lelőhelyre, majd az online rendelésre begyűjtött darabot annak rendje és módja szerint utánvétellel eljuttatja a címre.

Szerző
Frissítve: 2018.08.12. 14:26

Nagy N. Péter: Csujjogatós provokációk

Publikálás dátuma
2018.08.11. 16:00
MARABU RAJZA
Az egyik legkegyetlenebb és nálunk a világon párját ritkító gyakorisággal pusztító vastagbélrák-szűrést hanyagolja az egészségügyi kormányzat.
Vezetői nyílt provokációk sorával törik meg az ország gerincét. Cinkossá tesznek így mindenkit. Azt is, aki csak elnémul a csodálkozástól. Amint látja például ezt az egész nagy futball-varázslatot. A műsor Mészáros és Orbán stadionjaiban, többek között Mészáros (és Vajna) újságjai, tévéi által követve, Mészáros mezekben folyik. Elmulatott, elégetett közpénzen.

Magamutogatás

A hatalom nyílt lapokkal játszik. Nála minden kártya, nyugodtan terít. Mészáros jachtja ring a horvát kikötőben. Lesz az még óceánjáró is. Csak szegény ország kiváltságosai tudnak ilyen gazdagok lenni. Horvátország nem egyszerű kitérő. Ahogy a felcsúti kisvasutat továbbépítjük Bicskéig, ha nagyon tiltakoznak miatta, tréfált a maga módján Orbán, úgy már azt is tudjuk, hogy szaunából vagy jakuzziból is lehet majd meccset nézni a horvát NK Osijek stadionjában, amelynek felépítését a magyar állam hatmillió euróval (1,92 milliárd forint) támogatja. A tulaj Mészáros. Hát mi a jóistent kellene támogatnia egy államnak, amelyben az otthonápolásra nem tudnak keríteni még minimálbért sem, ahol nem képesek 30 fok alá hűteni a (köz)kórházi kórtermeket? Az új eszéki aréna a legmodernebb horvát stadion lesz. Megtörik az ellenállást. Ez az 1.92 milliárd a stadionra persze nem tétel. A 24.hu írta meg 106 nappal az áprilisi választás után, hogy csak azóta Mészáros Lőrinc családjának cégei 92,2 milliárd forintnyi közbeszerzést nyertek el egyedül vagy konzorciumban. Nyilván nem ennyi a hasznuk, de nem is annyi, mintha valódi versenyben nyernének. Vajon milyen gazdái lesznek ők a megszerzett vagyonnak? Mit remélhet például a műszaki innováció ezektől az egységektől? Vagy a vállalati kultúra?   Az embereknek ez a duhaj csúcsszintű provokálása meghozza a kedvet lent is a magamutogatásra. Egy lakossági fórumon jutott el oda még tavasszal Fazekas Sándor agrárminiszter, hogy ha nem marad a Fidesz hatalmon, akkor majd a magyaroknak rovarokat kell enniük, mert a keresztény Európa értékrendjét még az étkezésben is fellazítják a mássággal. Valóságos csujjogatós.   Cser Ágnes sem maradt el tőle. A Szociális és Egészségügyi Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének elnöke már az új hatalom támogatásának biztos tudatában közölte, hogy a csontritkulás egyik legjobb ellenszere az élőzene és tánc. Ennek akarnak teret adni, hogy segítsék azokat, akik az országos átlagot meghaladva, magas óraszámban dolgoznak. Szükség van a testi és lelki felüdülésre, amit ez a program megadhat nekik. Az Egészség Klubban heti rendszerességgel élőzenére táncolhatnának a közszférában foglalkoztatott munkavállalók. Szeretnék a nemzeti nagymama-nagypapa szolgálatot is elindítani. Ők vigyáznának a gyerekekre, amíg a szülő részt vesz a kulturális programon. Ezt tervezik Cser szerint – egészen komolyan.

Bőven kilóg

Ha valaki Kásler Miklós doktor és miniszter tízparancsolatát elvontnak találná a betegségek elkerülésére, itt van valami konkrét... Egy netes hozzászólást is idézek azonban: A másik megoldás az lenne, ha normálisan megfizetnék őket, hogy vonzó legyen a pálya, ha lenne külön személyzet a vér-ürülék feltakarítására, az ágyak áthúzására, a betegek mosdatására, ha nem negyven beteg jutna egy nővérre, hanem tíz, és ha nem heti hat napban kellene dupla műszakot vinniük, hanem mondjuk négy nap munkát három nap pihenés követne.
Provokáció a maga módján az is, hogy jachttal, vitorlással 73 kikötőt lehet a Balaton mellett használni, szabad strandból már csak 53 van. Az állami Magyar Turizmus Zrt. kizárólag a kikötők fejlesztésére ad pénzt, a szabad strandokra nem.
Megteheti.
Miként nevezzük azt, hogy amint elmúlik a választás, elveszik a dolgozóktól a cafeteriajuttatások javát? Provokáció?
A kormányzati politika egyik szellemi háttere, az amerikai Breitbart, alt-right vonal, amelynek meghatározó emberei, Steve Bannon és Milo Yiannopoulos nemrég Schmidt Mária meghívottai voltak. E frontnak életeleme a provokáció. Trump, amerikai elnök sokáig támaszkodott rájuk, máig is tanításaik szerint politizál. Bár ők jellemzően az ellenfelet és csak azon keresztül a nagyközönséget provokálják.
Nálunk ennyivel nem elégszenek meg.
Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter nemrég jelentette be, hogy javaslatára Magyarország kilép az ENSZ migrációs tárgyalásaiból. Nincs bizalma az irányukban. Nem érződött közéleti feszültség a lépés nyomán. Úgy fest, a gerincek, ha nem is roppantak meg feltétlenül, gazdáik féltik őket a terheléses próbától.
Ilyen helyzetbe kerülhet sok egészségügyi intézmény vezetője. Bevezetésként az alaphelyzet részletes ismertetése helyett. A HVG-ben jelent meg a minap: A Semmelweis Egyetemhez tartozó Ortopédiai Klinikán kért időpontot egyéves gyerekének kollégánk. Meg sem kérdezték, mi baja a gyereknek, csak kiadták a legelső szabad időpontot: 2019.02.21. 12.45. Segítségképpen fölírták: ez egy csütörtöki nap lesz.
Tudjuk, hogy ez a helyzet, s hogy aki teheti, menekül a magánpraxisokhoz. Most már az Állami Számvevőszék is tudja. A napokban nyilvánosságra hozott jelentése az egészségügyben pazarlást, sőt korrupciót, lehetetlen állapotokat jelzett. Domokos László elnök összefoglalása szerint anarchia és botrány az egészségügy gazdálkodása.
Lefordítanám: Zokogtok, hogy kevés a pénz? Ti lopjátok el! Ez a hatalom válasza az egészségügyi krízisre. A folytatás nyilván a központ gazdasági embereinek kivezénylése lesz, akik meglehet, spórolnak majd valamit, de aligha a betegek javára. Egy orvosból lett kórházigazgató száján nagyon nehezen jön ki a mondat, hogy ezt és ezt a beteget most nem gyógyítjuk, mert elfogyott a keret. Egy központi gazdasági főnöknek ez nem okoz nehézséget. Csak a betegeknek.
Arról az egészségügyről van szó, amelyet a kormánypárti politikusok néhány hónapja a választási kampányban még agyondicsértek, s amely szerintük világszínvonalú teljesítményre képes.
Megmagyarázhatatlan, ami ebben a szférában történik. Már bőven kilóg a szándékos provokáció erőtereiből. Miközben azért nehéz nem idesorolni a jelenséget, mely szerint az egyik legkegyetlenebb és nálunk a világon párját ritkító gyakorisággal pusztító vastagbélrák-szűrést hanyagolja az egészségügyi kormányzat. Oly mértékben, hogy nagy valószínűséggel elveszítjük az erre már felkínált uniós milliárdokat. Az egész rettenetes történetet pedig az a tény keretezi, hogy a rákgyógyászat egyik kulcsemberét, az országos intézet vezetőjét nevezték ki az ágazatért is felelős miniszternek.

Török gyerek

Csak látszólag ugrunk nagyot, amikor e provokációs körbe húzzuk be, hogy az immár az alaptörvény előírása szerint is büntetendő hajléktalanoknak – ha már háromszor érték tetten őket, amint közterületen tartózkodtak életformaszerűen - a lakóhelyükhöz legközelebb eső fogházban kell letölteniük büntetésüket. De ha lenne lakóhelyük, akkor nem lennének hajléktalanok. Ha viszont lakóhelyüknek nevezhetjük a placcot, ahonnan begyűjtötték őket, akkor mi a baj? Se kiköpni, se lenyelni nem tudják őket, ami azzal a szociális hangoltsággal, ami a rendszert jellemzi, nem csodálható. Tudja-e valaki például, hol szavaztak a hajléktalanok, úgy 20-30 ezren? Ha regisztráltak, akkor ott – de csak listára. Hányan lehettek?
Rájuk ennyi gondja van az államnak, a külföldre költözőknek viszont utánanyúlnának. Kövér László házelnök (és a Fidesz egyik fontos vezetője) azt javasolja, hogy a befogadó államokat az Unió kötelezze a vendégmunkások otthoni képzési költségeinek megfizetésére, hogy "az idegen kultúrájú népesség tömeges bevándoroltatása helyett az őshonos európai népesség demográfiai katasztrófájának elkerülését célzó, összehangolható nemzeti politikákat" támogassa. Ugyanis 1990 óta több mint 25 millió szakképzett embert vontak ki Kelet-Közép-Európából, és 2050-ig ez a szám a becslések szerint további 20 millióval növekszik, mondta Kövér.
A provokáció remek, csakhogy ezeket az embereket nem kivonták, hanem odamentek maguktól. Ahogy mi sem kivontuk az Audit, a BMW-t, a Mercedest, az Opelt Németországból, ők idejöttek maguktól. Sokba kerülne, ha a német államnak vissza kellene őket fizetni.
"A csiga-biga gyere ki, ég a házad ideki" provokációs logikát a gazdaság ilyen durván nem alkalmazza, kimennek azok maguktól – bár a csehektől például nem. Nálunk az óvodai nevelést küldik harcba. Szeptembertől a nemzeti identitástudatot hangsúlyosabban kell erősíteni az Óvodai nevelés országos alapprogramjának nemrégiben elfogadott módosítása szerint. Pedig már most is ott van minden. Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja. Minden nap százszor elénekelhető. Ki tarthatná provokációnak épp ezt?

Kácsor Zsolt: A málnafagyi és a halál

Publikálás dátuma
2018.08.11. 07:55

Fotó: Bauer Sándor / Fortepan
1983-ban még csak tizenegy éves gyerek voltam, igaz, halott-ügyekben már nem teljesen tapasztalatlan.
Egy régi, harmincöt évvel ezelőtti nyári nap jár az eszemben, egy forró, egri vasárnap 1983 augusztusából, amikor egy közeli rokonomat, Piroska nénit látogattam meg a kórházban: rákos betegen, végstádiumban került be oda, de ő nem tudott róla, hogy menthetetlen, mert akkoriban, ha jól emlékszem, nem volt szokás megmondani a betegnek, hogy rákos, és meg fog halni – de lehet, hogy rosszul emlékszem, mert 1983-ban még csak tizenegy éves gyerek voltam, igaz, halott-ügyekben már nem teljesen tapasztalatlan, mert a családban a nyolcvanas években hullottak az emberek, mint a legyek. Sorra haltak körülöttünk a fiatalok, középkorúak, öregek vegyesen, folyton temetésre jártunk, idővel megszoktam, hogy a fiatal, középkorú és öreg rokonokat időnként nyitott koporsóban, nejlonzsákban látom viszont. Az egyik hónapban még beszéltek, mozogtak, ettek és ittak, a következő hónapban pedig már egy koporsóban feküdtek szótlanul, és mi beszéltünk, mozogtunk, ettünk, ittunk tovább helyettük is. Ezekre a temetésekre Piroska néni is jött velünk, aztán már nem tudott jönni, mert halálos beteg lett. Mondom, tizenegy éves voltam, kíméletlen és önző, mint minden gyerek, és nem értettem, hogy tollasozás helyett miért kell bemennem a kórházba Piroska nénihez. Ráadásul egyedül. Be lettem, úgymond, rendelve, mintha csak hatóságilag. Hogy vigyek neki ezt-azt, és kérdezzem meg, hogy van. Nem tudtam, hogy a családban akkoriban folyamatosan szervezték Piroska néni látogatásait, mert az volt a cél, hogy vasárnap lehetőleg minden órában legyen nála valaki, és a hátam mögött engem osztottak be vasárnap délelőtt tizenegy órára. Utálkozva mentem be hozzá, a helyzetemet azonban megkönnyítette, hogy ő is utálkozva nézett rám. Én azért utálkoztam, mert Piroska néni olyan ronda lett, mint egy döglött kutya. Lefogyott, megszürkült, és különböző nagyságú, vérvörös színű golyók nőttek a jobb karján. Szerettem volna, ha nem engednek be hozzá, ha elállják az utamat. De beengedtek, ami csalódást okozott. Aztán abban reménykedtem, hogy ha be is engedtek, hát biztosan kiutasítanak a fülledt női kórteremből. De nem utasítottak ki. Négyen feküdtek egy parányi szobában, köztük Piroska néni, akinek az éjjeliszekrénye zsúfolásig volt ivólével. Nagyon szerettem volna egyet, mert szomjas voltam, de nem mertem kérni, ő meg nem kínált, amin kissé megsértődtem. A kezébe nyomtam a hazulról küldött nejlonszatyrot, és megkérdeztem tőle, hogy Piroska néni, hogy tetszik lenni. De nem válaszolt, csak nézett rám haragosan. Nem értettem, hogy mi baja van velem. Nem miattam lett rákos, és nem miattam fog befeküdni hamarosan a nejlonzsákba. Méregettük egymást, mint két kutya, amelyik fölméri az erőviszonyokat. Majd Piroska néni kinyitotta a száját, és azt kérdezte:
– Hová mész innen?
Hülye kérdésnek tűnt, de ez jó jel volt, úgy véltem, hamarosan szabadulok. Rávágtam, hogy megyek fagyizni. Amit nem gondoltam ki előre, de olyan meleg volt a kórteremben, hogy hirtelen nem jutott más az eszembe, csak egy hatalmas adag fagyi.
Erre Piroska néni fölélénkült. Fölült az ágyban, és azt kérdezte, hogy milyen fagyit fogok kérni. Fogalmam sem volt róla, kimondtam hát, ami először eszembe jutott:
– Vaníliát.
Piroska néni tekintetéből ekkor eltűnt a harag, a szeme megtelt könnyekkel, majd fölsóhajtott:
– Ó, vaníliát...
– Igen, vaníliát – ismételtem meg. Majd nagyot nyeltem, s hozzátettem:
– Meg egy gombóc puncsot.
Piroska néni szeme még jobban bevizesedett, és megint sóhajtott:
– Puncsot? Ó, uramisten... És csak egy gombóccal? Miért? Miért csak egy gombóccal?
Mit tudtam én, hogy miért. Vállat vontam, és azt hebegtem, hogy kérhetek hozzá egy citromot is. Vagy málnát. Igen, inkább egy málnát, azt jobban szeretem. Azt nagyon jól csinálják a Sárvárinál. Merthogy Egerben a nyolcvanas években az volt a fagyizó. A Sárvári. Odajártunk fagyizni azokkal a fiatal, középkorú és öreg rokonokkal, akiket időnként nyitott koporsóban, nejlonzsákban láttam viszont. Málna, igen, málna lesz a Sárvárinál.
Erre Piroska néni a bal kezébe temette az arcát, és azt suttogta:
– Málnát? És abból is csak egy gombóccal?! Normális vagy, te gyerek?
Nem értettem, hogy mit kötekedik velem. Hát mit törődik ő azzal, hogy én három gombóc fagyit eszem-e, vagy négyet? Makacsul hallgattam, mert nem tudtam eldönteni, hogy a málnából végül is egy gombócot kérjek-e majd, vagy kettőt.
A kórteremben olyan csönd lett, hogy körbe kellett néznem. Akkor vettem észre, hogy mind a négy asszony engem néz, és lesi a választ. Nem szeretem, ha néznek, mert az emberi szemek olyanok, mint az élesre fent pengék, és mélyre szúrnak. Leszegtem hát a fejemet, hogy ne lássam őket, majd nagy levegőt vettem, és kimondtam:
– Egy vanília, egy puncs, és…
És? És? Ezt harsogta a kórterem csöndje.
– És mennyi málna?! – Ezt már Piroska néni harsogta, nem a csönd.
Megadóan bólintottam hát.
– És két málna! – kiáltottam.
Majd futottam, mint a nyúl, el se köszöntem tőle. Majd csak a temetőben, két hét múlva, amikor már csillapodott a hőség. Akkor mondtam neki, hogy csókolom.
Szerző