Hegyi Iván: Ó, csak a filmdal jönne már!

Presser Gábor szépen teleírta a slágerlistát 1980-ban. Abban az évben jelent meg a Loksi című dupla album a Boksszal, az Embertelen dallal, a Ha eljönnek az angyalokkal, és akkoriban mutatták be Dobray György filmrendező alkotását, Az áldozatot, amelyben Komár László énekelte egy bárban, miközben Kristály nyomozó (Reviczky Gábor) Vandával (Sáfár Anikó) randevúzott, hogy "Ó, csak a hajnal jönne már..."

A nyomasztó hangulatú film ugyancsak sötét tónusú dalát alighanem többen dúdolták, mint ahányan a hazai thrillert megnézték, pedig akadt, nem csupán a mozi-ínyencek számára csábító jelenet is a vásznon.

"Vanda" félmeztelenül állt az ablakban, a detektív pedig megkérdezte tőle: – Nem zavar, hogy néznek? (Szemben egy lakótelepi ház magasodott.) Mire a megszólított így felelt: "Ja, a jogtanácsos úr? A felesége évek óta gipszágyban fekszik. Ez az egyetlen öröme..."

Presser, aki a hatvanas évek közepén együtt muzsikált az újjáalakuló Scampolóban Komárral, nem ragadt meg egyvalaminél, s az LGT ellátása mellett az énekes stílusának – valamint a publikum ízlésének – messzemenően megfelelő rock and rollt komponált. A szöveget nem Dusán Sztevanovity, hanem a filmnovellát is jegyző Juhász Sándor írta. "A kerti úton suttogás, száz árnyék útra kél; fakó, furcsa látomás, és úgy fél Rácz Adél" – hangzott a vetítés során, s a sorok tökéletesen illettek a drámai történethez. Juhász sokoldalú ember, valóságos polihisztor volt: a forgatókönyveken túl verseket írt – Károly utca címmel halála után, 1995-ben adták ki válogatott költeményeit –, festőművészként többször kiállított itthon és külföldön, továbbá rajzfilmeket rendezett, s jó néhány ismert slágerszám szövege fűződik a nevéhez. Tőle van a Száguldás, Porsche, szerelem, a Mondd, kis kócos, továbbá Elvis-átültetések egész sora: A szerelem kormányoz (Can't Help Falling in Love), Árva, bús, éjszakán (Are You Lonesome Tonight), Ne sírj, apám (Don't Cry Daddy), Egy perc az élet (It's Now or Never), Sírás a kápolnában (Crying in the Chapel). Az utóbbi stimmelt élete egy szakaszához, mert volt, hogy egy hűvösvölgyi romtemplomban lakott. Ötvenkilenc éves korában, rákbetegségben halt meg 1993-ban (Komár csaknem húsz évvel később követte őt), ám nyolcvanban még nyilván örömmel olvasta – a szerzőtárs Presserrel együtt – a kritikát: "Nem eget rengetően nagy dal, félhangonként emelkedő versszakaival, halványan behízelgő dallamával. (...). Mégis. Perfekt kis darabról van szó, remek filmzenéről."

Az évtized nem egy beszámoló szerint muzikálisan is unalmas fordulóján a rock and roll a reneszánszát élte idehaza. A Hungaria tarolt a Rock and Roll Party című album dalaival – a Micsoda bulitól a Csókkirályig –, de Hobo és Deák Bill sem hiába nyomta a Rolling Stones bluest vagy a Ki vagyok én? -t ("nem vagyok munkás, nem vagyok paraszt"); hogy a Loksi-albumon szintén szereplő "Szentimentális rakenrollról" meg ne feledkezzünk. A V'Moto-Rock korabeli slágere meg passzolt a hajnali nótához, hiszen Demjén azt énekelte a publikum nem kristálytiszta, de annál átszellemültebb vokálja kíséretében: "Várj, míg felkel majd a nap."

Az "áldozati" szám megjelent Komár első nagylemezén, a Táncoló fekete lakkcipőkkel, a Fehér holddal és egy Szörényi–Bródy szerzeménnyel, a Családi rockyval együtt. ("Egy, két, hár', négy gyerekem lesz, ha megtalálom azt a lányt...") Ám a korongról a legjobban a filmdal hasított, pedig a profi Komár nem tett kivételt: mindegyik dalát mindenütt a tőle telhető legnagyobb alázattal adta elő, kilengést még haknikon sem engedett meg magának.

A fellépéssel éppen meg nem örvendeztetett rajongók meg ültek a rádió előtt, és azt kívánták: ó, csak a "Hajnal" jönne már...