Kerényi Imre halálára

Az utóbbi években miniszterelnöki megbízottként tevékenykedett, de előtte színházi ember volt, igazgató, rendező, tanár. Mégpedig egyedi gondolkodású, karizmatikus. Mindannyian jobban jártunk volna, ha megmarad a színháznál.

A praktikusság mellett van valami szimbolikus is abban, hogy Kerényi Imre rendező halálának a hírét a Miniszterelnöki Sajtóiroda tette közzé. Mivel az utóbbi években miniszterelnöki megbízottként tevékenykedett, ezért ez nyilván így van rendjén. Csakhogy előtte Kerényi Imre színházi ember volt, igazgató, rendező, tanár. Mégpedig egyedi gondolkodású, karizmatikus, csakhogy nagyjából a kétezres évek közepétől, egyesek szerint előbb, egyre kijjebb húzódott a színházi világból és a közélet felé fordult. Szenvedélyesen vitázott néha túl lépve bizonyos határokat is és attól sem riadt vissza, hogy megsértsen másokat, miközben őt is támadták.

Színházi bemutatókra azonban a legutóbbi időkig járt. Néha összetalálkoztunk a szünetben. Megszólított és érvelt. Színházi ügyekben. Érvelése gyakran monológba csapott át. Voltak mániái, azt hangoztatta. Nem lehetett vele igazából párbeszédet folytatni. Emlékszem nem volt ez mindig így. Majdnem húsz éve lehetett, hogy a Madách Színház felújítását vezényelte. Tette azt szívvel, lélekkel. Mutatta a megújult tereket. A Madách fontos terepe volt. A hatvanas években kezdett ott rendezni, ismerte minden szegletét. Kicsit úgy tekintett rá, mintha a sajátja lenne. Mutatta a csillárt, a székeket, a büfét. Figyelte a tekintetemet. Kíváncsi volt a véleményemre. Aztán egy kötetben Hofi Gézáról beszélgettünk. Igazgatása alatt továbbra is helyet kapott a Madách Kamarában, a mai Örkény Színházban. Akkor még büszke volt erre. Kerényi értett a színházhoz, felismerte a tehetséget. Nem hiába tanított sokáig, sokan ma is szívesen mesélik, hogy az ő osztályába jártak.

Rendezései közül is több legendássá vált például a Csíksomlyói passió. Emlékszem a Várszínházban ment, többször is láttam. Emlékezetes ugyancsak a János király, több tanítványának Mácsai Pálnak, Hirtling Istvánnak, Funtek Frigyesnek lehetőséget adva, hogy megvillantsa tehetségét. Szívesen írnék hosszabban Kerényi Imréről, mint színházi emberről, de az utóbbi időben ő maga írta ki saját magát a színházi szakmából. Politizálni kezdett és a helyét a jobb oldalon találta meg. Ideológus, megmondóember lett. A maga túlzásaival együtt. Nem volt ez se mindig így, a rendszerváltás előtt még baloldalinak számított aztán a Demokratikus Charta rendezvényeitől sem idegenkedett. Előtte még a Magyar Demokrata Fórummal is szimpatizált. És végül kikötött a Fidesz mellett. Ezzel még nem lett volna baj. Láttunk már hasonló pálfordulást bőven. A nagyobb gond és ezt nehezen lehetett tolerálni, hogy színházi emberként, dramaturgként mindig igyekezett meglepő, hírértékű ötletekkel előállni. Indított lapot, szervezett tüntetést, nemzeti könyvtárat, vitatható szerzőket is piedesztálra állítva, legutóbb pedig gyerektábort akart toborozni, olyan nebulóknak, akiknek a szülei közel állnak a hatalomhoz. Megátalkodott kultúrharcosként értékeket rombolt, érték teremtésre hivatkozva.

Azt hiszem, nem túlzás, és nem kegyeletsértő, ha azt írom, mindannyian jobban jártunk volna, ha Kerényi Imre megmarad a színháznál. De ezt a szívességet nem tette meg, saját magának és nekünk sem. Emlékszem, jó néhány éve az egyik Pécsi Országos Színházi Találkozón a két színházi szervezet jóvoltából egy zsűribe került Koltai Tamás kritikus és Kerényi Imre. Köztudottan nagyon eltért már akkoriban a véleményük a színházról és a közéletről is. Mégis sikerült felkavarniuk az állóvizet. Kerényi jellegzetes gesztusával vállára terített kabátban szenvedélyesen magyarázott. Érvelt egészen addig amíg fel nem ment a függöny. A szálloda teraszán, szünetben a büfében, mindenhol. Néhány napra akkor visszavedlett színházi emberré. Aztán elsodorta őt újra politika. És onnan már nem volt visszaút. Egy furcsa életút zárult így le. A maga ellentmondásosságával és befejezetlenségével együtt.