Technikusok és influenszerek

A politikai technikus megteremti a hatalomgyakorlás ideológiai kereteit, az influenszer pedig a széles tömegek számára is fogyaszthatóvá teszi azt, így befolyásolva a politikáról való tudást.
A politika digitalizálódásával a politikai tudásunk is a korábbitól eltérő módon generálódik. Most nem arra az evidenciára gondolunk, hogy politikai preferenciáinkat például jellemzően nem az osztályhovatartozásunk határozza meg, hanem hogy döntéseink befolyásolásában egyre nő azoknak a szerepe, akik egyfajta ideológia nélküli ideológia mentén olyan digitális valóságokat hoznak létre, amelynek határait a politikai propaganda nyelve jelöli ki. Ők egyfelől a hatalomgyakorlás „módszertanát” kidolgozó úgynevezett politikai technikusok (erről bővebben: Ivan Krastev New Threats to Freedom: Democracy's „Doubles”. Journal of Democracy, 2006. április), másrészt az ezt mediálisan is keretező influenszerek.
Az előbbi fogalmat eredetileg a posztszovjet zsurnalizált politológia kezdte el használni a jelcini és később a putyini adminisztráció ideológiagyárosaira. Az eleinte a moszkvai értelmiségi körökből, később az üzleti életből érkezett tanácsadók, a „hagyományos” elemzőktől eltérően már nem együttműködni akarnak a médiával, hanem irányítani - korlátozva ezzel a sajtó ellenőrző szerepét -, és a politikai propaganda szolgálatába állítani. Működésük természetes keretét az irányított demokrácia modellje vagy a hazai közbeszédben is lassan gyökeret eresztő kompetitív autoriter rezsim adja, vagyis az a fajta rezsimtípus, amelyben a rendszeres időközönként megtartott választásoknak csupán az eleve hatalmon (és ellenzékben) lévők legitimációját megerősítő szerepe van, míg a politikai vezetés egy hozzá közel álló szűk, a médiára és a törvényhozásra is befolyással bíró gazdasági elit érdekei alapján kormányoz.
A politikai technikusok az új évezredben egyaránt felbukkantak az orosz politikai rendszertől eltérő, más fejlődési pályán haladó demokratikus hagyományokkal rendelkező országok (Magyarország, Törökország) kormányzati adminisztrációiban is. Tevékenységük szoros összefüggésben áll a „jobboldal reneszánszával”, a kritikus nyilvánosságban népszerű „illiberális demokrácia” fogalmának térhódításával, és bár saját politikájukat más és más ideológiák mentén építették fel, működésükben a különbözőségek ellenére több közös jegy is található. 
Ezek egyike a történelmi múlthoz való viszony. A nemzet dicső(bb) (rég)múltja a politikai technikusok szerint olyan hivatkozási alap, amit a politikai korrektség és a liberalizmus folyamatosan kikezdeni és relativizálni igyekszik. Világképük fundamentuma a nemzeti nacionalizmus és a sokszor (legalábbis a kommunikációban) szélsőséges antiliberalizmus. A tárgyalt (új) nacionalista ethosz a sajátos politikai fejlődés ideológiai határainak kijelölésére szolgál, és így egyfajta differenciáló (nem pedig integráló) jegyként működik: a „nemzeti” annyiban specifikus, amennyiben a politikai Másiktól való megkülönböztetésre szolgál. 
Ezért Európa új jobboldali vezetőire egyaránt jellemző a „néppel”, vagy ahogy Steve Bannon fogalmazott, az „elfeledettekkel” kötött szövetség. Azokkal, akik a sajátos nemzeti nacionalizmusok szerint a liberális politikai és gazdasági fejlődés vesztesei, és akik kiszorulnak az intézményesült és professzionalizálódott politikából. Utóbbiak érdekeit jeleníti meg a vezér, aki kommunikációjában így a nép, és nem az elitek érdekeit tartja szem előtt, kormányzásának fundamentumai pedig az érdekvédelem szolgálatába állított hatékonyság és a stabilitás (lennének). Ebben az összefüggésben a valódi hazafiság a hatalomhoz való lojalitás, hiszen az ellenzékiség egyet jelent a lemondással a nép érdekeinek képviseletéről.
A politikai technikus számára a politika tehát már nem a különböző csoportok közötti, végül konszenzusban feloldódó konfliktusokat és a „jó kormányzást” jelenti, hanem a hatalom megszerzésének és megerősítésének pragmatikus eszközét. Célja az elavult politikai viták meghaladása, ezért alapvetően értelmiségellenes is. Az entellektüel számára túlságosan szabadelvű és gyenge. Míg a politikai technikus az erőt és a plebejus dühöt preferálja, addig számára az értelmiségi a liberális kulturális miliők megtestesítője.
Politikájának ideológiai keretezése szintén országonként más és más, bár közös szegmens az egyház szerepének megerősítése – ezúton csak jelezni szeretnénk, hogy az „illiberálisok” összehasonlító elemzése során a különbségekre éppen akkora figyelmet kell fordítani, mint a hasonlóságokra. A fiatalkora óta az iszlamista politikai gyakorlat támogatójaként ismert Erdogan Törökországában napjainkra erősen sérült a szekularizáció, Oroszországban pedig az ortodox egyház – a cári hagyományoknak megfelelően – államalkotó entitás. Magyarországon a kormányzat keresztényüldözés elleni államtitkárságot hozott létre, alaptörvénybe foglalta a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, a család fogalmát egy férfi és egy nő együttéléseként definiálja, továbbá korábban támogatta a kisebbik kormánypártnak a vasárnapi boltzárra vonatkozó javaslatát. A miniszterelnök legutóbbi időkben „régi vágású kereszténydemokrácia” építéséről, „nemzeti és keresztény alapokon álló politikai rendszerről” beszél. Mindez természetesen nem véletlen: a fenti országok kormányzatai a politikai vezetőhöz való hűséget és a nemzeti közösséget, valamint annak jellegét az adott államvallás szellemisége szerint határozzák meg, sőt maguk a vezetők is sokszor az uralkodó egyház beszédmódját imitálják. 
A politikai nyelv és beszédmód megalkotása és befolyásolása szintén a politikai technikus feladata. Itt persze nem elsősorban a „Make America Great Again”-típusú szlogenekre kell gondolnunk, amelynek többféle mutációjával is találkozhattunk már Donald Trump kampánya óta. Sokkal inkább az olyan közhasználatú kifejezések elterjedése kell, hogy eszünkbe jusson (menekült és menedékkérő helyett migráns), amelyek egy adott politikai kérdésről vagy problémáról való gondolkodásunk kereteit jelölik ki. Ez a fajta nyelvi keretezés erősíti az intézményekkel szembeni bizalmatlanságot (Állítsuk meg Brüsszelt!), a másikkal szemben segíti a saját politikai identitás kialakítását és megerősítését (Ne hagyjuk!, Stop!, Mondjunk nemet!), és a komplex politikai problémák leegyszerűsítésével és fogyasztásközpontúvá tételével könnyíti meg az egyik vagy másik oldallal való azonosulást.
Terjesztésükben és formálásukban az influenszereknek, vagyis a netes véleményvezérféleségeknek van fontos szerepük. Ők azok, akik a világháló véleménydömpingjéből kiemelve egy-egy üzenetet (annak érvényességétől függetlenül) követőik révén uralkodóvá tesznek. Működésük katalizátorai egyrészt a megtekintések, megosztások és a lájkok, másrészt a (digitális) botrány, harmadrészt pedig az a fajta globális medialitás, ahol minden és mindennek az ellenkezője is lehet referenciális. Lételemük a folyamatos mediális jelenlét, fellépéseik tömegkulturális események, annak leegyszerűsítő világképével és szóhasználatával, valamint tömegfogyasztásra szánt koreográfiájával együtt. Magyarországon a 888.hu publicistáinak fizetett hirdetésben terjesztett Facebook-posztjai mutatnak hasonló tendenciát, de e jelenség szélessége terén nálunk még nincs itt Amerika.
A politikai technikus tehát megteremti a hatalomgyakorlás ideológiai kereteit, az influenszer pedig a széles tömegek számára is fogyaszthatóvá teszi azt, így befolyásolva a politikáról való tudást. Az általuk kínált kép azonban csupán egydimenziós lenyomata a politika komplexitásának, és így nemhogy nem érinti a mélyebb összefüggéseket, hanem azok leegyszerűsítésével másodpernyi érvényességű vélt vagy álvalóságokat teremt.
S ehhez kapcsolódik a régi kérdés, hogy eszközhasználatban és nyelvben mennyire kell hasonlóvá válni ezen új befolyásosokhoz annak érdekében, hogy politikai értelemben legyőzhetők legyenek. A szokásos „policy brief”-ek igazságai – úgymint „vegyük vissza vagy teremtsünk narratívát”, „töltsük meg érzelmi elemekkel a kommunikációs stratégiákat” vagy „mozdítsuk elő a társadalmi egyenlőségre fókuszáló beszédmódot és politikákat” – érvényesek, ugyanakkor ilyen digitális gyorsulás és a tartalomroncsolódás divatja mellett, illetve ahogyan Zuckerberg ellen fordul saját Facebook-teremténye, ilyeneket javasolni ma sokkal könnyebb, mint véghez is vinni. 
Félő, hogy a rossztól kell ma tanulni.
Frissítve: 2018.08.14. 10:28

Az Őcsény-mém

Őcsény település neve mára teljesen elmémesedett. Egy olyan magyar településnév-mém lett, mint Érpatak, Felcsút vagy akár Tiszaeszlár. A szórakoztató-híripar a falut az eszmei-fogalmi erőtérben valahová a legnézettebb kereskedelmi csatorna A mi kis falunk című sorozat faluképe köré lokalizálta. Butasággal vegyes idegengyűlölet jellemzi ezt a képet. Valószínűleg sok őcsényinek okoz fejfájós pillanatokat, amikor egy társaságban téma lesz az őcsényi mivolta és úgy érezheti, hogy magyarázkodnia kell emiatt. 
Nagy médiavisszhangja volt a tavaly ősszel történteknek, és ha ez már el is ült, érdemesnek tartom még egyszer, egy eddig nem vizsgált összefüggésben átgondolni azt, ami történt. Az alaphelyzetet kívánom tisztázni, az Őcsény mint az idegengyűlölet és a menekültelutasítás mintaképet szeretném a keletkezéstörténete mentén visszabontani. Szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy amennyire lehet, tisztán lássunk egy nemrégen országos visszhangot kiváltó kistelepülési esemény megértési lehetőségeit illetően, aminek a fókuszában mégis csak egy szociálpszichológiai jelenség, az előítéletesség áll.
Röviden, ami történt: a faluban vendégházat üzemeltető vállalkozó - a Migration Aid nevű szervezet közreműködésével - néhány oltalmazott státuszú menekültet (négy darab egyhetes turnusban, hetente 6-7 főt) tervezett fogadni. A vállalkozó ennek a tervnek az egyik kereskedelmi médium révén nyilvánosságot is teremtett. A történésekkel már ekkor elválaszthatatlanul összefonódott az események médiamegjelenése. A falu alpolgármestere, a polgármester politikai ellenlábasa az országos „migráns-tematika” hullámait meglovagolva ellenoldalról állt bele a kérdésbe, a menekültek fogadása ellen hangulatot keltett. Ennek folyományaként szerveztek meg egy falugyűlést.
A falugyűlés képei és hangulata a médiatudósításokból jól ismert. Az azonban a jelentőségénél sokkal kisebb hangsúlyt kapott, hogy a falugyűlésen az ellenséges hangot megütők közül többen a helyiek számára nem is voltak ismerősek. Az alakuló eseményekben „fantáziát látó” szekszárdi jobbikos önkormányzati képviselő, aki az országgyűlési választásokon a Jobbik Tolna megye 1. számú, szekszárdi választókerületének jelöltje volt, egy kicsit „rászervezett” a falugyűlésre.
A falugyűlést követően tovább eszkalálódtak az események: a fogadós két autóját megrongálták, kerekeiket kiszúrták, őt magát és fiát megfenyegették. A polgármester - a különböző médiumok híradásaiból nem könnyen kibogozhatóan - először a lemondását lengette be, aztán a képviselőtestület lemondásának szükségszerűségét vetette fel. Tény, hogy összehívta a képviselőtestületi ülést, ahol indítványozta a képviselőtestület (ön)feloszlatását. Ezt a 7 fős testület 4:3 arányban leszavazta. Erre reakcióként mondott le még ott helyben a polgármester. Ezt szinte mindegyik médium oki összefüggésbe állította a menekültek üdültetése kapcsán keletkezett feszültséggel.
A történtek következő, a település közvetlen mindennapjaiban jelentőséggel bíró felvonása is nagy médianyilvánosságot kapott, az indulását a polgármesterválasztáson sokáig lebegtető (ekkor már ex)polgármestert december elején a falu stabil többséggel újraválasztotta.
Nem bántak ügyesen a médiaérdeklődéssel a helyiek. Miért és hogyan is tették volna? De több helyi tudósításban is megjelent, hogy sokakat bánt a faluról kialakult idegengyűlölő kép, és nem kevesen ezért a médiát hibáztatják.
A kormánykommunikáció idegengyűlölő kampánya, a megszólaló kormánypárti politikusok és a regnáló hatalom érdekkörébe tartozó médiumok - kézenfekvő módon - apropóként használták az őcsényi történéseket a propagandisztikus mondanivalójuk újbóli felmondására. Talán kevésbé egységes az ellenoldali médiakép, mégis egyetlen médiatartalmat idéznék csak meg, ami egyfajta (görbe)tükre a menekültellenesség-ellenes álláspontnak. Az Index 2017 szeptember végi videója valamiféleképpen „csúcsterméke” az ellenzéki sajtó Őcsény-mém gyártó mechanizmusának: 9 fő szólal meg a videóban, akik közül 7 karikaturisztikusan mondja vissza a kormánypropagandát, teljes tájékozatlanságról és/vagy erős előítéletességről téve tanúbizonyságot. 2 fő fogalmaz meg nem menekültellenes álláspontot. Igazi újságírói geg, hogy a keresztényi, empatikus és emberséges álláspontot a videóban egy cigány pár suksükölő férfitagja jeleníti meg. Ilyen elem az is, hogy a videó egy összefüggően beszélni sem tudó, a Miatyánkot felmondó, majd azonnal habzó szájjal migránsozni kezdő férfi megnyilatkozásával zárul.
Alapvetően mindkét oldali médiaábrázolás leegyszerűsítő. A menekültek elutasításának megjelenítésében egységesek, de míg a kormányoldali propaganda ezt empátiával kezeli és tüzeli, addig az ellenoldal leginkább nevetség tárgyává teszi és/ vagy elutasítja. (Egyaránt elszívva a teret a felvetődő igazán fontos kérdések érdemi vizsgálatától.)
Volt azonban valami, ami az események médiareprezentációjából hiányzott. A 2017. december 17-i polgármester-választás során 2042 fő szerepelt a választói névjegyzékben. Ebből a nevezetes falugyűlésen becslések szerint 80-100 fő, tehát kevesebb mint a közösség 5 százaléka jelent meg. A sajtóhírek szerint az itt megjelentek egyharmada nem volt elutasító, 5-10 fő volt a nem helyi, a Jobbik által beszervezett „hangadó”. Így a helyi nyilvánosság e fórumán az őcsényi politikai közösség maximum 3-4 százaléka foglalt állást a menekültek nyaraltatása ellen.
A decemberi polgármester-választáson a helyiek által előzetesen becsült 60 százalékos részvételi aránnyal szemben a jogosultak 50,34 százaléka szavazott. (A korábbi önkormányzati választások során 2006-ban 59,23, 2010-ben 44,43, 2014-ben 53,81 százaléknyi választó járult az urnákhoz.) Nemcsak viszonylag kevesen mentek el szavazni, hanem a megjelentek közül 2010-hez és 2014-hez képest alacsonyabb arányban is szavaztak (57,87 százalék) a régi-új polgármesterre. Fontos azonban, hogy még így is majd háromszor annyian, mint a menekültellenességet a helyi politikai színtérre beemelő polgármester-jelölt alpolgármesterre (20,82 százalék).
Itt fontos adalék, hogy tudomásom van arról: az eseményekkel nagyjából egyidőben egy ideiglenes tartózkodási engedéllyel rendelkező fekete-afrikai, tehát láthatóan kisebbségi „odavándorló” élt a párjával a faluban. Ami mindenképpen érdekes, hogy ez se pro, se kontra nem váltott ki semmilyen reflexiót, az eseményektől függetlenül és velük összefüggésben sem. Ez valahogy nem ütötte meg a médiareflexió ingerküszöbét sem. A pár - tudtommal az eseményektől szintén függetlenül - tavaly ősszel Szekszárdra költözött.
Természetesen szó sincs arról, hogy a média által felerősített helyi hangok, a menekülteket elutasítóké vagy akár a tettlegességig fajuló rongálóé ne volnának valódiak, de nagyon fontos, hogy csak e fentebbi tények, számok és arányok kontextusában azok. Ami viszont teljesen visszhangtalan maradt.
A politikai megválasztottak és a társadalmi nyilvánosság is része egy faluközösségének, de nem tudjuk, milyen más kimenetei lehetettek volna a kialakuló helyzetnek a helyi hatalmi érdekek és tényezők - az alpolgármester szervezte falugyűlés, a szekszárdi jobbikos képviselő által toborzott zajos tiltakozók, a képviselőtestületi többségét elvesztő és lemondó polgármester - nélkül. A megvalósult kimenetnek legalább ilyen fontos eleme lett az országos média, amely nemcsak kihangosította, hanem generálta, manipulálta is a kisebbségi álláspontot. Az így konstruálódó buta előítéletesség-falukép tehát egy közösségi kérdéskezelés erősen félreinterpretált képe, a cikk címével szólva: az Őcsény-mém.
Ami számunkra ebből itt és most fontos az az, hogy ami messziről egy ilyen eseményből látszik, az ténylegesen csak egy mellékszála a komplex társadalmi történéseknek. Az őcsényi történések nyilvánosságbéli megjelenése egy iskolapéldája az alacsony szintű, „rossz látási viszonyokat” eredményező, eltorzított magyar társadalmi nyilvánosságnak, ami miatt nem kezelhető a helyén még a szociálpszichológiailag – első pillantásra – relevánsnak tűnő helyi lakossági előítéletesség sem. Remélem, most egy kicsit tisztul a kép.
A helyi nyilvánosság elhíresült fórumán az őcsényi politikai közösség maximum 3-4 százaléka foglalt állást a menekültek nyaraltatása ellen

Szerző
Hain Ferenc

Vissza a jövőbe?

Igencsak kíváncsiak lennénk, mégis mit gondolt a magyar kormányfő, amikor a napokban azt olvasta, hogy Dmitrij Medvegyev orosz miniszterelnök katasztrofális következményekkel – háborúval – fenyegette meg Grúziát, ha NATO-tagállammá válik. Medvegyev a Kommerszant FM műsorában beszélt arról, hogy Grúzia belépése a NATO-ba „szörnyű konfliktust provokálhat ki, nem világos, miért lenne erre szükség.” (Jens Stoltenberg NATO-főtitkár július 12-én erősítette meg az atlanti szövetség szándékát Grúzia felvételére, noha a belépés lehetséges dátumát nem nevezte meg.) 
Mit gondolt vajon Orbán a nemzetállami szuverenitásról, amelynek egyértelműen része, hogy bármely ország megválassza, milyen közösséghez akar tartozni, ha garanciákat keres a saját biztonságára?
Mi igenis komolyan gondoljuk, hogy a biztonság megilleti Moszkvát is. Komolyan vesszük a saját kormányfőnket, amikor arról beszél, elsődleges orosz érdek, hogy biztonsági övezet válassza el a Nyugattól. Még komolyabban vesszük, ha Orbán Viktor – ugyan nem a magyar parlamentben, hanem a romániai Tusnádfürdőn – bejelentkezik, hogy magyar dominanciával szervezze újjá nemcsak a Kárpát-medencét (ha egyáltalán tudjuk, hogy ez mit jelent), hanem Közép-Kelet-Európát. Amelyről viszont nagyon is tudjuk, mit jelentett nem is olyan régen: a szovjet birodalmi politika – szó szerint – kommunizált területeit, országait és nemzeteit, amelyek a háború után, annak következtében megfogalmazott sztálini és amerikai geopolitikai erőegyensúly – a kétpólusú világ - elszenvedői voltak. (Ha mi máig Trianont siratjuk, mit tegyenek a lengyelek, akik a világháborús győztesek oldalán lettek a világháború talán legnagyobb vesztesei?)
Nem tudjuk elnyomni magunkban a gyanút, hogy Orbán és Putyin orosz elnök barátságának geopolitikai tétje ennek az ütközőzónának az újraépítése, aminek a vezetésére a magyar kormányfő örömmel bejelentkezett. Az már más kérdés, hogy az érintett nemzetek mit szólnak mindehhez?
Amit látni vélünk: múlt századi katonai és diplomáciai stratégiák élednek újjá. A NATO terjeszkedésétől, a kereskedelmi háborúktól, az embargóktól a felélesztett amerikai űrfegyverkezési tervekig. Amikor Mike Pence alelnök a kétpárti egyetértésről az Egyesült Államok konkrétan meg nem nevezett potenciális ellenségeinek tevékenységére hivatkozva azt mondja: „Elérkezett az ideje, hogy felállítsuk az Egyesült Államok űrhaderejét, mert ezen a téren növekvő fenyegetettséggel nézünk szembe.” Egy olyan globálissá vált világban mondja ezt, ahol mindez már értelmét vesztette, s egyetlen vektora van: a totális háború.
Moszkva nem tréfál, ha a saját biztonságáról van szó. Ezt a Krím annektálása bebizonyította. Meglehet, most Grúzia van soron. Eggyel több ok, hogy azt mondjuk: az Uniónak önálló, határozott, XXI. századi kül- és biztonságpolitikai doktrínát kell előterjesztenie, mert az oroszok nélkül nem létezik európai biztonság, akkor sem, ha egy „újjászervezet, korszakos” övezet védi egy olyan világban, amikor az amerikai elnök politikája egy kopott hintaló mozgásához hasonlítható.
Szerző
Friss Róbert