"Eljött az idő, hogy Budapest húsboltjaiban húst árultak, és a nagyvilág nem győzött álmélkodni ezen a csodán – és nagyon emlékszem egy augusztusi napra ’68-ból, amikor kétségbeesetten rohangásztam Budapest addigra már befoltozott utcáin, izgatottan várva, hátha a Prágából jött hírek másokat is utcára szólítanak, tömegeket – csendes, üres utcákon tébláboltam késő estig, még a rendőr is csak a kocsmák csendjét őrizte. Még emlékszem jól a későbbi évek keserűségére és szégyenére, amikor a lengyelek ’56-ja oly kevés rokonszenvet szólaltatott meg a húsboltjaira büszke és kényes Magyarországon – pocsék érzés volt”. Csalog Zsolt 1997-ben elhunyt író, szociográfus, szociológus 1986-ban, az 1956 utáni magyar "sanda alkuk és hamis igazodások" tanulságával írta e sorokat.
Ötven éve, hogy 1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés tagállamai – köztük Magyarország – inváziót indítottak Csehszlovákia ellen, hogy felszámolják az Alexander Dubcek pártfőtitkár nevével fémjelzett prágai tavaszt, az "emberarcú szocializmus" kísérletét.
A valóság lehetőségei
Csalognak igaza is volt meg nem is. Mert voltak a magyar ellenzék sűrűsödését jelző, nemzetközi visszhangot keltő tiltakozások, mint például a filozófusok korculai nyilatkozata. A társadalom csendje viszont nem csak a húsboltok féltésének volt betudható, bár volt ok Prága kapcsán Moszkvától félteni az 1968. január 1-én életbe lépett magyar új gazdasági mechanizmust. Másrészt lefojtva bár, de élt még 1956 magyar tapasztalata. Amit Zdeněk Mlynář, a prágai tavasz egyik vezetőjének emlékei szerint Kádár János, az MSZMP KB első titkára tömör egyszerűséggel kérdezett meg Alexander Dubčektől három nappal a "testvéri segítségnyújtás" előtt, augusztus 17-én Komáromban, miközben a peronon búcsúzkodtak: "Mondja, Önök valóban nem tudják, kivel van dolguk?"
Kádár láthatta a párhuzamot az emberarcú szocializmus kísérlete és a magyar 1956 között. Felismerhette Nagy Imre és Dubček politikai rokonságát, és a testvéri országok kényszerközösségét is. Mint ahogyan láthatta Hruscsov desztalinizációs kísérletének bukását. (Nem véletlenül ragadt bele saját politikai élettapasztalatába, amikor 1985-ben nem ugrott Gorbacsov első szavára. Félt a szovjet nomenklatúrától, amely 1964-ben megpuccsolta a "túlságosan Sztálin-ellenes" Hruscsovot. S bár a leszámolás módszerei enyhültek, jött Leonyid Brezsnyev, a "pangásig" kegyelemből és szükségből uralkodó cár, akinek szürke jelentéktelenségében kiegyezhettek a pártbeli csoportosulások. A pártközeg egyensúlya és célja nem sokat változott: az nem a puha sztálintalanítás, hanem a sztálinizmus puha restaurációja volt.) Ugyancsak Mlynář idézi fel: Brezsnyev 1968 novemberében négyszemközt azt mondta Bohumil Simonnak, aki a CSKP delegációját vezette az októberi forradalom ünnepségein: "Maguk azt hitték, hogy ha a maguk kezében van a hatalom, akkor azt tehetnek, amit akarnak. De ez alapvető hiba! Én sem tehetem azt, amit tenni szeretnék... Mert ha én, akkor (1968 augusztusában – F. R..) a Politikai Bizottságban nem szavaztam volna meg a katonai beavatkozást, mi történt volna? Maga bizonyosan nem ülne most itt. De lehet, hogy én sem!" Ezek ugyanannak a Brezsnyevnek a szavai, akit fejvesztés terhe mellett maga Hruscsov bízott meg azzal, hogy 1956. november elsején Kádár és Münnich Ferenc a harcban álló Budapestről épségben megérkezzen Moszkvába, hogy a Nagy Imre-ellenkormány megalakulhasson.
A prágai tavasz súlyos, de nem egyetlen szem volt a láncban: 1953 - Kelet-Berlin, 1956 – Poznan, Budapest, 1968 - Prága, majd 1980 – Gdansk. S mintha a "létező szocializmus" eme belső forrongásaiban is felfedezhető lenne a politikafilozófia Sollenjének és Seinjének XX. századi küzdelme. Hogy a társadalmi berendezkedésnek normatíve milyennek kellene lennie, és mit enged tenni a normatívákért a valóság. A Csalog által tapasztalt utcai csend, talán azt is bizonyítja: a budapesti közönség nagyon is tisztában volt a valóság lehetőségeivel.
Csendes restauráció
Ami pedig a normatív értékeket illeti, az 1956-ban emigrált Heltai György jogász, akit a Rajk-perben bebörtönöztek, s aki az utolsó Nagy Imre kormány külügyminiszter-helyettese volt, 1956-ra úgy emlékszik: "(...) amitől ők (a szovjetek – F. R.) megrémültek, az éppenséggel nem a jobboldali veszély volt, hanem az ellenkezője, az a nyilvánvaló tény, hogy a magyar forradalom nem nyúl a szocialista vívmányokhoz, hogy láthatóan a szocialista szisztéma keretei között marad –, de a világbirodalomból kiválva, nemzeti függetlenséget és demokráciát teremtve marad szocialista! ETTŐL az oroszok rettenetesen megijedtek. Annál is inkább, mert nagyon is reális volt a lehetőség, hogy a független és demokratikus szocializmus magyar példája hónapok alatt lavinát indít el Kelet-Európában (…) és ettől kiverte őket a hideg veríték. Az igazi nagy fenyegetés az volt nekik, hogy a Nagy Imre-kormány napok alatt konszolidálni fogja a helyzetet, stabilizálja a forradalom eredményeit, és felmutat egy békés, rendezett, független, demokratikus és boldog szocialista államot – hát ezt semmiképp nem merték megvárni. Ezért léptek azonnal. És teljes brutalitással."
Aki olvasta Zdeněk Mlynář könyvét – Prága, 1968 -, vagy a CSKP augusztus 22-re, Prágába sebtében összehívott, utólag törvénytelennek minősített, XIV., rendkívüli kongresszusának Jiří Pelikán által Nyugatra csempészett hangfelvétel-leiratát, az megdöbbenhet a szabadság és a demokrácia (párttagságot is) felszabadító erején, s tudhatja: ennyiről és csak ennyiről volt szó. Aki pedig emlékszik a korabeli filmfelvételekre, az láthatja a brutalitást, amely a munkások hatalmát megvédő "testvéri tankok" segítségének abszurditását megtapasztalhatóvá tette.
Sokan leírták már – leírtuk mi is – sem emberarcú kapitalizmus, sem emberarcú szocializmus nem létezik. Ami a kapitalizmust illeti a ma létező skandináv modell jóléti államai tagadják ezt. Az a csehszlovák kísérlet pedig, amely – elsőként – megteremthette volna az emberarcú szocializmus gyakorlatát, 1968 augusztusában elbukott. A prágai tavaszt a konkrét geopolitikai helyzetben a "testvéri" tankok tiporták le, de ez nem ok arra, hogy megteremtésének elméleti lehetőségét megtagadjuk. Ha így tennénk, elismernénk, hogy Marx hegemonikus brosúrává silányított eszméjének birodalmi nomenklatúrája a történelem jövőjéből is ki tudta irtani az emberarcú szocializmust. Csehszlovákia 1968-as megszállása – mint a magyar 1956 – egy birodalom katonai erőszakkal végrehajtott reálpolitikai aktusa volt. Annak bizonyítéka, hogy a 30-as évek sztálini geopolitikája – aminek semmi köze nem volt semmilyen forradalmi eszméhez – erőszakkal tudja csak a birodalom érdekeinek megfelelően saját külső határait megvédeni. S mivel a Nyugat legélesebb elméi sem léphettek ki a globális erőegyensúlyból, tiltakozásuk szemernyit sem ért. A birodalom - nyugati szellemi útitársainak meghasonlottságával együtt - belülről rohadt tovább. Brezsnyev főtitkársága alatt végbement a sztálinizmus csendes restaurációja, de ami azt illeti, erre a restaurációra a háború utáni kétpólusú, erőegyensúlyra épülő világpolitikai rendszer nem szorult rá. Az érintetlen maradt.
Ismét Zdeněk Mlynářra hagyatkozunk: "Brezsnyev nekünk, reformkommunistáknak értékes tanfolyamot tartott. Mi, ostobák, valami olyan szocializmus-modellről gondolkodunk, amely valóban jó lenne Európának, beleszámítva a Nyugatot is, de ő, a realista tudja, hogy ennek ötven évre semmi értelme nincsen. Vajon miért? Mert a Szovjetunió, vagyis a szocializmus határai mindeddig csak az Elbáig érnek. Ezzel az amerikai elnök is egyetért, tehát vagy ötven évre ez megváltoztathatatlan. És ki az a Berlinguer? Vannak tankjai? Talán megváltoztathatja a II. világháború eredményeit?" (Eredmények helyett mi a liberális demokráciák és a szovjet diktatúra természetellenes háborús szövetségének következményeiről beszélünk. "Amúgy" Enrico Berlinguer az Olasz Kommunista Párt szovjet politikával szembeforduló eurokommunista főtitkára volt 1972-től 1984-es haláláig. "Baloldali alternatíva" helyett "demokratikus alternatíváról" beszélt, történelmi kiegyezésről a kereszténydemokratákkal, amiben legfőbb támogatója a kereszténydemokrata Aldo Moro miniszterelnök volt. Őt 1978 márciusában elrabolta és meggyilkolta a Vörös Brigádok olasz terrorszervezet.)
Álmok és csalódások
Brezsnyev cinizmusa a Sein cinizmusa volt: sem Berlinguernek, sem Dubčeknek nem voltak tankjai. Csak "bomlasztó" elvei. És álmai. Akkor is ha Dubčeket elsősorban a hatalmi struktúra, az apparátus és Moszkva álláspontját figyelembe vevő számítások vezették. Dubček - mint 12 évvel korábban Nagy Imre -, nem tudhatta belátni annak a radikálisan demokratikus kritikának a valódi erejét és politikai következményeit, amelyet 1968 februárjában és márciusában szabadjára engedett.
A politikai álmok és a mérhetetlen politikai csalódások éve volt 1968 Nyugaton és Keleten is. A keleti csalódás legnagyobb tanulsága az volt talán, hogy az akkori világpolitikai rendszerből nincs kilépés, a "létező szocializmus" ebben a ketrecben, belülről megreformálhatatlan. A Nyugat pedig – mint a szovjet birodalom fennállása alatt annyiszor – dacára a szabadság szólamainak, egy újabb világháború kockázatának árnyékában tehetetlen, s emiatt nem áll érdekében fellépni a jaltai világrend ellen.
Mindezek ellenére, vagy miatt 1968 nem mint nemzedék létezik, hanem mint a történelem kivételes, pillanatának emléke, mint a változásokba vetett élő remény, amely 1989-90-ben újabb nemzedékekben támadt fel, amikor Mihail Gorbacsov végül is kénytelen volt elengedni a sztálini geopolitika maradványait.
Tragikomikus, amikor a magyar kormányfő oly vehemensen le akarja váltani a nem létező ’68-as generációt, hogy helyébe ültesse az ugyancsak nem létező ’90-est. Nemzedékekre osztani a történelmet és egymás ellenében értelmezni őket, ostobaság. A '90-es generáció maga is ’56 és a ’68 – nem antikommunista, hanem antisztálinista és/vagy antikapitalista (az emberarcú szocializmus és az emberarcú kapitalizmus) lehetőségének - emlékét őrző emberekből áll. (Amint az akkor még radikális liberális Orbán Viktor is Nagy Imre koporsójánál jelentkezett be a hatalomba.)
Ötven éve, augusztus 21-én Dubčeket a Szovjetunióba hurcolták, majd néhány nap múlva visszavitték, és utasították a prágai tavasz békés lebontására. A Varsói Szerződés katonái egy hónapig állomásoztak még Csehszlovákiában. Az emberarcú szocializmus rövid időszaka véget ért, a reformokat eltörölték, így a Szovjetunió kevesebb vérrel tudta érvényesíteni birodalmi akaratát, mint 12 évvel korábban, Magyarországon. A "siker" 1969 áprilisában, Dubček lemondatása után lett teljes, amikor Gustáv Husák lett a pártfőtitkár, és a "normalizáció" jelszavával megkezdődött egy újabb keményvonalas rendszer kiépítése.
Meglehet Brezsnyev tankokra hivatkozó cinizmusa a pillanat valóságát tükrözte, de a "kommunista világrendszert", s az azt kiszolgáló, elhazudott eszmét végzetes csapás érte. 1968-ban Keleten és Nyugaton, ha picit is, de moccant a világ 1990, az újabb álmok és az újabb csalódások felé.
