“Nem lehet mindenkiből lázadót csinálni”

Publikálás dátuma
2018.08.23. 11:30

Fotó: Népszava
Nemrég több, ismert, elismert szakmájukban kiemelt helyet betöltő nőket bemutató kötet, gyerekeknek szánt mesekönyv látott napvilágot. Kérdés azonban, lehet-e bármilyen társadalmi súlya mindezeknek.
Motorversenyző, súlyemelő, hegymászó, Forma 1-es pilóta, űrhajós, miniszterelnök, asztrofizikus – a lista tetszőlegesen bővíthető. Olyan foglalkozásokról van szó, amelyeket elsősorban a “tipikusan nem női”, vagy a “férfiaknak való” kategóriákba szorítva ismerünk. Mindezen hivatások azonban női alakokhoz, történelmi, vagy ma is élő személyiségekhez párosítva jelennek meg a nemrég - eredetileg angolul - kiadott Esti mesék lázadó lányoknak, majd a Magyar mesék lázadó lányoknak, valamint az 50 elszánt magyar nő című kötetekben. Míg az utóbbi kötet – a Bookline által megjelentetett – inkább több információ átadására törekszik, addig az előbbi kettőt meséken keresztül mutatja be a kiemelkedően erős akaraterejű, bátor, merész nőket. A Móra kiadó gondozásában megjelent magyar kötet meséit hat női szerző (Kiss Judit Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Mesterházi Mónika, Szabó T. Anna, Miklya Luzsányi Mónika és Tóth Krisztina) jegyzi. A kötetek egymást követő, gyors megjelenése kapcsán azonban felvetődik a kérdés, egy megkésett, a nőket a negatív megkülönböztetésből kiemelő diskurzust próbálunk most hirtelen pótolni, és a hátrányt némiképp ledolgozni, vagy tényleg a XXI. század második évtizedében jutott el odáig a könyvkiadói szféra, hogy felfigyelt erre a már-már mondhatni, piaci résre. A kötetek – különösen a magyar változatok – egyik legfőbb előnye abban rejlik, hogy bár főképp gyerekkönyvek, mégis egyfajta nőtörténelmet írnak – mondta lapunknak Réz Anna, az Üvegplafon blog alapítója. Úgy látja, ezek a történetek kánont is teremtenek: kik azok a nők, akikkel kiemelten kell foglalkoznunk; kik voltak kiemelkedő vagy szimbolikus alakjai a magyar történelemnek, akár kulturális, akár politikai, akár tudományos értelemben. Ahogy az eredeti angolszász kötetben nemzetre, bőrszínre, és minden külsődlegességre való tekintet nélkül megfér egymás mellett Evita Perón, Hillary Rodham Clinton, Kleopátra, Nina Simone, Zaha Hadid, Frida Kahlo vagy épp Yoko Ono, úgy a magyar kötetek válogatása is rendkívül sokszínű, Czinka Panna, Kertész Erzsébet, illetve Dévényi Anna is szerepel bennük. Továbbá számos ma élő nő sorsát is megismerhetjük (többek közt helyet kapott Polgár Judit, Pásztory Dóra, Ürge-Vorsatz Diána, Hocleiter Fanny Mosolyka, Péterfy Bori), s ezáltal némileg közelebb kerülhetünk hozzájuk.
FRIDA KAHLO Az 1970-es évek óta szerte a világon példakép a nők szemében
Fotó: NOTIMEX - CORTESÍA / AFP
Réz Anna hangsúlyozta, mindez azért is fontos vállalkozás, mert a lányok számára nem állnak rendelkezésre megfelelő szerepmodellek. A történelemkönyvekből szinte teljesen hiányoznak a nők, a gyerekmesék nőfigurái pedig sokszor nem az aktivitásukkal vagy az eszükkel, kitartásukkal tűnnek ki. Réz Anna szerint azonban nem feltétlenül az a legjobb irány, ha felmutatjuk a gyerekek számára a legkiválóbbakat és legkivételesebbeket – hiszen nem vagyunk mind azok. Ezt már a kisgyerekek is érzékelik. „A lányomnak épp Hugonnai Vilmáról olvasok, s felvetődik a kérdés: te meg tudtad volna csinálni, amit ő? Én tuti nem. Nem véletlen, hogy ő volt az első orvosnő. Hatalmas harcot vívott meg, amelyhez olyan szenvedély, állhatatosság, akaraterő és ész kellett, ami nagyon kevesekben van meg.” Réz Anna hozzátette: az emberben szorongást kelthet, amikor felmutatják neki a csúcstehetségeket. „Ha én nem vagyok ilyen eltökélt, tehetséges, vagy okos, akkor nekem mit tudtok mondani?”   A jelenlegi magyarországi diskurzus, akár a nőügyekre, akár a genderszak beszántására, vagy a számos mindennapi életünket meghatározó példára gondolunk, azokban mintha teljesen szembe menne azzal, amit ezek a könyvek tükröznek. Bizonyára azonban a kormány egyetlen tagja sem vette kezébe a köteteket, különben már mind a bűnös feketelistára kerültek volna, közvetlenül a kommunista Frida Kahlót bemutató kiállítás mellé. “Van abban valami groteszk, hogy itt élünk egy olyan országban, ahol az emberek túlnyomó többsége rettentően tradicionálisan gondolkozik a férfi-női szerepekről; ahol a férfiak és nők közti társadalmi különbségek jobb esetben stagnálnak, rosszabb esetben romlanak; ahol semmi fajta politikai akarat nincsen ennek megváltoztatására. És akkor hirtelen elkezdünk ilyen gyerekkönyveket készíteni” – világított rá Réz Anna. Elmondta, számára felemás ezekben a projektekben, hogy miközben a nők nagy része (önhibáján kívül) nem tud egyenjogúságot kiharcolni a saját életében, azt gondolhatja, hogy ezekkel a könyvekkel a lányát már felvértezte egy jobb világra. A jövendő generáció azonban nem ettől lesz más – fűzte hozzá. Azt is kiemelte: nem lehet mindenkiből lázadót csinálni. Ha van olyan, hogy társadalmi haladás, az biztosan nem úgy működik, hogy megtanítjuk a gyerekeknek, hogy mindannyian legyenek lázadók, elszántak és bátrak – hangsúlyozta. – Hanem, hogy együtt teremtünk egy olyan világot társadalompolitikai eszközökkel és szemléletformálással, amiben nekik már nem kell bátornak és lázadónak lenniük ahhoz, hogy sakkvilágbajnokok vagy asztrofizikusok lehessenek.”

Tényleg kevesebbet keresnek a nők?

Számos különféle vélekedés van arról, valóban kevesebbet keresnek-e a nők, vagy mindez csak egy városi legenda, amit a feministák hintettek el. Nagy-Britanniában ez év áprilisáig kötelezően közzé kellett tenniük a nagyvállalatoknak és az állami szféra munkáltatóinak az úgynevezett gender pay gap-et, azaz, hogy átlagosan mennyivel kapnak kevesebb fizetést a női alkalmazottak a férfiaknál. Az adatok alapján kirajzolódik, tíz esetből hét-nyolc alkalommal kevesebbet keresnek a nők a férfiaknál. A legnagyobb különbségek az építőipari szektorban, a pénzügyi és biztosítási szférában, a légi közlekedésben, valamint az oktatásban figyelhetőek meg. A fizetéskülönbségek azonban nem feltétlenül abból erednek, hogy ugyanazért a munkáért a nők kevesebbet keresnének, inkább az áll mindezek hátterében, hogy a jobban fizetett, magasabb státuszú pozíciókba nehezebben, nem egyenlő mértékű elbírálás alapján kerülnek be.

Az illusztráció fontosabb, mint gondolnánk

 A kötetek kinyitásakor szembetűnő a különösen szép képi világ; az illusztrációk gyakran a valóságot tükröző nőket ábrázolnak. „Az volt a cél, hogy minél sokszínűbbek legyenek a rajzok, ne csupán egyfajta típust, hanem különböző grafikai stílusokat is mutassanak be” – hangsúlyozta lapunknak Lonovics Zoltán, a Móra kiadó művészeti vezetője a Magyar mesék lázadó lányoknak című könyv kapcsán. Elmondta, fontosnak tartották, hogy egyenértékű része legyen a kötetnek a hat szerző, és a tizenkét grafikus autonóm munkája egyaránt, ez utóbbiak pedig ne csak portrérajzként, hanem önálló műalkotásként jelenjenek meg. A kiadáskor koncepció volt, hogy némileg hasonlítson ugyan az eredeti angolszász verzióra, de egy teljesen új ízt hozzon – emelte ki Lonovics Zoltán, hozzátéve, bár a magyar jellegre kevéssé törekedtek, a felirat betűtípusában például, az íves, a magyar népmesékre, vagy organikus világra hajazó tulajdonságok jelennek meg. A művészeti vezető szerint azért nagy a jelentőségük a mesekönyvek ilyen jellegű, rajzolt illusztrációinak, mert különféle világokat láttatnak a gyerekekkel. „Fontos bővíteni a látókörüket, olyan vizuális világot bemutatva, amely által akár a kortárs képzőművészetre, és a nem legkommerszebb képi világra, megfogalmazásra is nyitottak lesznek” – tette hozzá. Úgy véli, a szülők közül sokan követik blogokon, fórumokon, melyek az illusztráció-szöveg szempontjából a legújítóbb gyerekkönyvek. Az ismert karakterek – beleértve a magyar klasszikusokat is – nagyon sikeresek, de többen igyekeznek azért egy-két egyedibb darabot is becsempészni – hangsúlyozta.
Szerző
Témák
könyv kötet

Goztola Krisztina pszichothrillerje nyert a Bujtor-fesztiválon

Publikálás dátuma
2018.08.23. 08:42
Fotó: Goztola Krisztina
Kisjátékfilm kategóriában a Les recherches continuent – Engedj el! című alkotás nyert a IX. Bujtor István Filmfesztiválon. A francia-magyar koprodukcióban készült film főszereplője Goztola Krisztina volt, aki első ízben mutatkozott be producerként.
Augusztus 18. és 20. között kilencedik alkalommal rendezték meg Balatonszemesen a Bujtor István Filmfesztivált, ahol a független filmes alkotókat, alkotóközösségeket díjazták négy kategóriában.
A zsűri idén a Les recherches continuent – Engedj el! című pszichológiai drámát ítélte a legjobb kisjátékfilmnek, ami Giorgio Scerbanenco műve alapján készült. A legnépszerűbb olasz krimiíró több mint 50 regényéből és novellájából eddig tizenkettőt filmesítettek meg.
A film egy négyéves kislány eltűnéséről szól. A történet szerint az édesanyát alakító Goztola Krisztina kétségbeesetten rohan a rendőrségre, és a végsőkig harcol a megtalálásáért. A thriller Párizsban játszódik, de mivel a főszereplő egy olasz származású nő, a színésznő beszédtanárhoz is járt, hogy olasz akcentussal beszéljen franciául.  
A 17 perces kisfilmet Clayton Burkhart rendezte, aki már dolgozott Kate Moss-al és Christy Turlingtonnal. A Krisztina férjét az olasz származású Xavier Bonadonna, a nyomozót pedig Eric da Costa alakítja.
Az Engedj el! Goztola Krisztina 2017-ban alakult saját produceri irodája, a Budapest-Párizs központú JONA FILMS PARIS első kisjátékfilmje.
A fesztiválon az elmúlt egy év magyar és koprodukciós alkotásai négy kategóriában (játékfilmek, dokumentum- és ismeretterjesztő filmek; animációs, fikciós és kísérleti rövidfilmek, valamint versklipek) versenyeztek. A fesztivál versenyprogramjának zsűritagjai Lutter Imre fesztiváligazgató, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke; Kiss László rendező, a Latinovits Emlékmű Alapítvány kuratóriumi elnöke; Kútvölgyi Erzsébet Kossuth-díjas színművész, valamint Kalász József és Wiegmann Alfréd rendezők voltak. 
A versenyprogramba meghívott filmeken túl számos Latinovits Zoltán- és Bujtor István-filmet nézhetett meg ingyenesen a közönség. 
Szerző

Búcsú Székhelyi Józseftől

Publikálás dátuma
2018.08.22. 20:08

Fotó: Népszava
Elhunyt 71 éves korában Székhelyi József Jászai Mari-díjas színművész, rendező – tudatta Facebook-oldalán az Élet Menete Alapítvány, amelynek a művész az egyik alapítója volt.
„Minden pályának vannak csúcspontjai és mélypontjai. Voltam nagyszínház kisszínésze, kisszínház nagyszínésze, nagyszínház fontos színésze, színházigazgató. Azt kell mondanom, hogy nekem mázlim volt és még remélem lesz is”

– nyilatkozta lapunknak a hetvenedik születésnapja környékén Székhelyi József.

Ebben a mondatban belesűrítette a „székhelyiség” lényegét. A fanyar öniróniát, a kifordítom-befordítom gondolkodásmódot, és a legutolsó időkig benne lévő optimizmust, életszeretetet. Székhelyit sokan ismerték és szerették. Ismerték őt a televízióból, a színházból, a közéleti megnyilatkozásai okán. Mindenben karakteres volt, olyan „székhelyis”. Játszott, vidéken, Pesten, és igen, volt színházigazgató is. Mindig érdekelték a kihívások. Az újrakezdések. Semmitől sem ijedt meg. Akkor volt elemében, amikor mozdulni, ne adj Isten kiabálni kellett. Felemelni a hangot, kiáltani. Nagyon tudott zsörtölődni. Ilyenkor mindig felizgatta magát és az éles intellektusa mellé heves szenvedély társult. Az írás elején már idézett beszélgetésben a mai közéletről így szólt: „Ez a rengeteg lövészárok és a gyűlölettel átszőtt kampány és ellenkampány a polgárság politikai frigiditásához vezetett. Egyelőre még csendes apátiában vagyunk, ahelyett, hogy az asztalra csapnánk, és azt kiáltanánk, hogy most már elég volt. A parasztvakításnak egyszer vége kell, hogy legyen. Rettenetesen fájlalom, hogy azok az egykori elvbarátaim, akik ma az országot vezetik, ilyenfajta metamorfózison mentek át, mert szerintem ez abnormális folyamat.” A színházi szakma miatt is aggódott. Bizonyos neki nem tetsző jelenségeket határozottan bírált, szóvá tett. Emlékszem, egyszer akkor beszélgettünk, amikor a Nemzeti Színház vezetésére pályázott, végül az nem jött össze neki, de a szegedi teátrumot vezethette. Imádta a színházat, a közönséget, a tapsot. Betegsége idején is egy ideig ez tartotta életben. Amíg lehetett játszott. Nagyon szeretett újra bemenni a Madách Színházba, ahol színészi fénykorát töltötte, de szívesen elment Veresegyházra, vagy ahová hívták. Itt, a szerkesztőség épületében lévő Hatszínben is megfordult. Ha a színészetről volt szó, fáradhatatlan volt. Mellette pedig nem tudott az ember rosszkedvű lenni. Még akkor sem, ha panaszkodott, vagy szidott valakit. Mert ezt is olyan eleganciával, derűvel tette, hogy ez arra is ráragadt, aki a környezetében volt. Mindig járt az agya, mindig kitalált valamit. Vállalta az identitását, sőt az Élet menete egyik alapítójaként büszke volt rá. Mint minden művész, érzékeny volt. Amikor bizonyos városban nem volt kívánatos, arra a szokásos iróniával reagált, mint ahogy a szegedi hirtelen nyugdíjazására is. A betegség új korszakot jelentett az életében, de ebben is a feladatot látta. Példát akart mutatni. Példát arra, hogy a betegséget is fel lehet vállalni. Ahogy fogalmazott: „a haláltól nem érdemes és nem szabad félni”. Imádta a családját, a gyerekeit az egyik utolsó televíziós interjújában elővette a hat éves Sára lánya fényképét, amit mindig magánál tartott. Meg akart gyógyulni. Sárát szeptemberben iskolába szerette volna vinni. De a halált még ő sem tudta legyőzni, bár bátorságával, nyíltságával, szeretni akarásával igencsak megleckéztette. Nem adta magát könnyen. Mi pedig szomorúan konstatálhatjuk, hogy az őszre kitűzött előadásait már egy más, az égi színpadon játssza tovább. A köszönéssel nem lehetett őt megelőzni. Én is csak átmenetileg búcsúzom. Majd fent folytatjuk a csevegést! Isten veled, Jóska!
Szerző