A jó szakképzés tanulni tanít

Az utóbbi években rendkívül heves oktatáspolitikai viták zajlottak Magyarországon arról, hogy jó-e, ha minél többen mennek egyetemre, vagy inkább a szakképzést érdemes erősíteni A Mazsihisz új szakgimnáziuma egy olyan modell bevezetésére tesz kísérletet, amely feloldja és meghaladja ezt a problémát.

A felsőoktatásról szóló vita mindig fellángol nyaranta, amikor nyilvánosságra kerülnek az egyetemek felvételi pontszámai, lezajlanak a drámai jelenetek. Mintha voltaképpen mindenkinek az életéről döntenének, gyerekéről és szülőéről, egyszer és mindenkorra. A fiatalság elmúltával már elsősorban az éltet bennünket, hogy jobb jövőt biztosítsunk a gyerekeinknek annál, amilyen „jövő” nekünk jutott. ("Fiatalok, Tiétek a jövő. Eredetileg úgy volt, hogy a miénk lesz”- jegyezte meg erről igen pontosan Sándor György humoralista).

Kevésbé drámai, de pontosabb képet alkothatnánk a lehetőségeinkről, ha nem erre az egyetlen napra koncentrálnánk csak, hosszú éveken keresztül és a társadalmi vitáinkban sem. Mert ezeknek a vitáknak csak a „mellékhadszíntere” az a – valójában nagyon is lényegi – kérdés, hogy milyen szakképzésre volna szükség. Abban nincs vita, hogy a piaci igényekre gyorsan és érzékenyen reagáló szakoktatás kell, olyan, amely minél szorosabban együttműködik az adott szakterület piaci szereplőivel. Csak az a kérdés, melyek a piac valódi igényei.

Sokan mondták már, de nem lehet elégszer, hogy – elsősorban a technikai fejlődés miatt - a „piacosítható tudás” szinte évről-évre átalakul. Ezekre az átalakulásokra, a folyamatos önképzésre, a folyamatos tanulás és a folytonos reflexió képességére kell megtanítani a szakiskolák hallgatóit, és épp ez az, amit egy jó egyetemi képzés biztosít. Egyáltalán nem baj, hogy nagyon sok diplomás nem a tanult szakmájában dolgozik, épp ez bizonyítja képességüket a gyors alkalmazkodásra, tanulásra. A szakképzésnek ebben egyre inkább az egyetemi képzéshez kell hasonlítania, a szakismeretek alapos oktatásának ezt a szakmai, de nem csak a szűken szakmai tájékozódás lehetőségét kell biztosítania.

Ehhez szükség van a duális modell – a tantermi órák és a cégekhez kihelyezett gyakorlat együttesének – átgondolt működtetésére, kifinomult oktatásmódszertani eszközökre, a „frontális” oktatás helyett a bevonódást, a saját tapasztaláson alapuló tanulást, az interaktivitást, a csoportmunkát preferáló pedagógiai kultúrára és kivételesen magas szintű nyelvoktatásra a szakképzés területén is.

Azért csak részben sikeres a gyerekek „átterelése” a szakoktatásba, azért van szakadék a szakképzés és az egyetemi képzés között, mert ezt a hidat nem tudjuk megépíteni, azt, amely összekötné és középtávon akár átjárhatóvá is tenné a két képzési formát. Azért látunk sírós, drámai jeleneteket a ponthatárok bejelentése után, mert ez a híd nem épült még meg. Az „emelt szintű szakképzés” is hozzájárulhatna ennek a szakpolitikai vitának a megnyugtató lezárásához: a módszertani tudatosság, a nyelvoktatás kiemelt szerepe, szóval a tanulni tanítás és a duális képzésforma ötvözése a szakoktatásban.

Ennek a feladatnak egy részét természetesen átvállalhatja a civil, egyházi szféra is. Ehhez kíván hozzájárulni a Mazsihisz (azon belül a Budapesti Zsidó Hitközség) szeptemberben megnyíló, érettségizetteket váró, emelt szintű szakiskolája, a Külkereskedelmi Szakgimnázium 12-féle OKJ-képzéssel, főleg a kereskedelem, a pénzügyek, az informatika és a turizmus területén, piacképes, de folyamatos tanulást igénylő szakmákban. Olyan képzésekkel, amelyek egyszerre vezethetnek tovább az egyetemek vagy a munkaerőpiac irányába. Egyházi intézményként pedig felmutat majd egy az egész nyugati kultúra alapjául szolgáló értékrendet, „tartást ad”, és így együtt segítheti tanulóinak erkölcsi és intellektuális tájékozódását.

Vállalkozásunk, a „Külkergimi” nem egyedülálló, de ha még további társai akadnak, akkor sikerül a magyar közoktatás és felsőoktatás közötti „lyukat” betömni, és nyugvópontra jut a „szakképzés vagy egyetem”-vita is, amelyben mindenkinek igaza van.