N. Kósa Judit: Gutenberg örökösei

Meg nem tudnám mondani, hányszor torpantam már meg munkába menet vagy épp onnan jövet a Nagymező utca 26. előtt. Csinos kis városi palota, gyönyörű kovácsoltvas kapuval és erkélyrácsokkal, elomló nimfák hevernek az ablakai felett.

Épp a Thália Színház mellett áll a ház, jó időbe telt, míg egyáltalán észrevettem. Azóta viszont gyakorta álltam hátraszegett nyakkal az Operett előtt, hogy onnan bámuljak fel a homlokzatra, ahol az első emeleti erkély fölötti gipsztondóból komor férfi nézett velem farkasszemet.

Szakállas, bajuszos fej, de nem szent vagy király, hisz sapka van a fején, papnak meg túl világias a köpenye. És az ördögbe is, hiszen oda van írva, hogy ki ő, de képtelenség kiolvasni az évszázados porral lepett betűket. Aztán nemrégiben újrafestették a házat, és egy szép nyári nap különösen kedvező fényviszonyai között végre sikerült úgy lefényképeznem a domborművet, hogy a képet kinagyítva végre ki tudtam olvasni: de hisz ez itt Gutenberg János!

Ami persze nem csoda, hiszen – tudtam meg ezután – egy híres pesti könyvnyomda, a Löbl Dávid és Fia vállalkozás működött hosszú időn át ebben az épületben. Löbl Dávid alapította a céget, aki húszas éveiben, az 1870-es évek végén a még mészillatú, vadonatúj világvárosi sugárúton, a későbbi Andrássy úton működtetett papírboltot és nyomdai sokszorosító üzemet, azaz gyorssajtót.

Aztán ahogy telt-múlt az idő, a városrendezési gesztus megtette jótékony hatását, és a Terézváros környező utcácskáiban is egyre-másra kezdtek kinőni a földből a bérpaloták. Löbl, aki addig a szomszéd épületben bérelt lakást, 1895-ben megvette Temesváry Zsófia Nagymező utca 26. alatti házát, földig romboltatta, és Kovács Frigyessel háromemeletes, elegáns házat terveztetett rá magának, Jungfer Gyulával pedig készíttetett egy kapurácsot, amelyen máig kirajzolódnak nevének kezdőbetűi. A család az első emeletet lakta, a felsőbb szintek lakásait kiadták, a földszinten pedig az utcára nyíló üzlethelyiségek mögött dolgozni kezdett a nyomdaüzem.

Löbl Dávid ekkor, negyvenöt évesen bizonyára elégedetten vette számba, amit elért. Feleségével, a talán ugyancsak nyomdászcsaládból származó Messinger Jeanette-tel (volt legalábbis egy Messinger és Keppich nyomda a Király utcában) három fiút neveltek: a legidősebb, az 1875-ben született Ármin volt a cég beltagja. A vállalkozás nevéhez semmiféle kínos ügy nem tapadt, a legpikánsabb eset, amelyről hírt adhattak a lapok, hogy egy szélhámos, kihasználva a névazonosságot, megpróbálta nyomdatulajdonosnak kiadni magát. Az üzlet pedig olyan jól ment, hogy 1902-ben még bővíteni is kellett az üzemet: a ház udvarában ekkor húztak fel egy emeletes toldaléképületet.

Az az év azonban már tragédiával kezdődött. Löbl Ármin, habár még huszonhét éves sem volt, meghalt, két és fél évre rá pedig elhunyt az édesapja is, alig ötvenhárom évesen. A nyomdát Messinger Jeanette vitte tovább, társtulajdonosként két fiatalabb fiával, Mórral és Ödönnel. Az üzlet egyre fejlődött: papírnagykereskedést nyitottak, a nyomda ráállt az igényes, bibliofil könyvek készítésére – Löblék kéziszedői híresek voltak arról, hogy görög és héber szöveget is kiváló minőségben voltak képesek sajtó alá küldeni –, végül maguk is ráálltak a könyvkiadásra. Így született meg az Officina Kiadó.

Löbl Mór – pontosabban ekkor már Marcel - ez utóbbi sikerét sajnos nem érhette meg: ötvenhárom évesen halt meg, akárcsak az apja. A nyolcvanöt évet élt Messinger Jeanette azonban még látta, ahogy Mór/Marcel három fia közül a két idősebb, a ledoktorált Ödön, valamint Dezső 1935-től diadalra viszi az Officinát.

Rendkívüli sikert arattak azon sorozataik, amelyek egészen új műfajokat vezettek be Magyarországon. A Kétnyelvű klasszikusok – Kerényi Károly szerkesztésében – görög és latin auktorokkal örvendeztette meg a klasszikus műveltségű közönséget és a gimnáziumok memoriterektől sújtott ifjúságát, de ebbe a sorozatba illeszkedett például a Szerb Antal által válogatott Száz vers, amelynek még 1944 tavaszán is megjelent egy utánnyomása. Ugyancsak kelendő volt az Officina Képeskönyvek sorozata, amelyből öt év alatt ötven kötet jelent meg, a történeti munkáktól a forrásfeldolgozásokon át a városokat bemutató könyvekig, ahogyan az Ars Mundi sorozat gyönyörű kiállítású, reprezentatív albumait is boldogan vásárolta meg, akinek tellett rá. Mindezeknek a sikereknek, valamint az igen takarékos működésnek – a kiadó aprócska helyiségeiben alig néhányan dolgoztak – köszönhetően a nyomda még azt is megengedhette magának, hogy művészetpártoló tevékenységként mérsékelt áron vállalja el egynémely kiadvány elkészítését. Így történhetett, hogy József Attila Nagyon fáj kötetét és a Szép Szó folyóiratot is Löblék nyomtatták ki.

Az Officinában 1942-ben elkészítették az OMZSA (Országos Magyar Zsidó Segítő Akció) Haggadáját; 1944 telén svájci schutzpassokat gyártottak titokban a gyakorlott grafikusok és nyomdászok; 1946-ban pedig előálltak az angolul, franciául és oroszul is kiadott Budapest pusztulása című kötettel, amely Goda Gábor előszava után 65 szikár aláírással kísért, fekete-fehér képpel mutatta be a borzalmas romokat, amelyeket a magyar főváros ostroma maga után hagyott.

A kiadót 1949-ben államosították, Löbl Ödön és Dezső akkor kivándorolt Bécsbe. Az előbbi ott is halt meg 1966-ban, az utóbbi pedig még 1956-ban átköltözött Brazíliába, ahol könyvkereskedőként és a brazíliai Magyar Hírlap szerkesztőjeként dolgozott, immár Landy Dezső néven. Nyolcvankét évesen hunyt el, 1990. április 3-án: épp a rendszerváltást követő első itthoni választás két fordulója között.

Löblékre ma már a kaput ékesítő monogramon kívül semmi sem emlékeztet a Nagymező utca 26. alatt. Viszont saját kis Gutenberg-emlékművükkel sok évtizeden át hiányt pótoltak a fővárosban. A Magyar Nyomdászok Köre ugyanis még 1893-ban gyűjtést kezdeményezett egy szobor állítására, tizenöt év alatt "igen tekintélyes összeg" gyűlt össze – Löblék is bőkezűen adakoztak rá -, ám a megálmodott helyszínen, a vadonatúj Gutenberg-otthonnal átellenben a közegészségtan hazai művelői, mondhatni puccsszerűen, nagy elődjük, dr. Fodor József mellszobrát állították fel 1909-ben. A nyomdászat úttörője végül csak 1986-ban kapott egy emléktáblát az akkor már jó ideje róla elnevezett téren.