Hol másutt robbanhatott volna le a ZIL teherautó, mint a lakott településektől száz kilométerekre fekvő Tola folyó kellős közepén átívelő gázlón.
Ilyenkor nyáron a vize sekély ugyan, de épp elég mély ahhoz, hogy a sofőr mellett a mongol és a magyar régész professzorok is alaposan lábat mossanak cipőben-zokniban, a platón ülő munkatársak nagy mulatságára. Persze a kollégák derűje nem tartott sokáig, mert egy idő múlva kénytelenek voltak egyenként a vízbe ugrálni, hogy a parton dolgukat végezhessék.
Némi tanakodás után a sofőr hősiesen kiszállt a fülkéből és köldökig állva a hideg vízben vizsgálni kezdte a járművét. A lehangoló diagnózis: pótalkatrészre lenne szükség, de nincs. A teherautó mozdulatlanságra ítéltetett.
A régészeti expedíció már egy hete terepszemlézett és az egyetlen szállítóeszközük most döglött be tizenkettedik alkalommal. Ráadásul olyan úttalan utakon haladtak az autók koptatta nyomvonalat követve, ahol szinte alig volt közlekedés. Reménytelennek tűnt, hogy egy alkalmi megmentő belátható időn belül rájuk akad.
– Valami hibát követhettünk el a legutóbbi obónál – bökte ki a mongol tudós. – Biztosan nem megfelelően áldoztunk, imádkoztunk a helyi szellemekhez – tette hozzá gondterhelten.
A magyar régész nem tudta, hogy kacagjon-e az idejétmúlt megjegyzésen, vagy valóban megszeppenjen-e a komor tekintettel kísért határozott hangtól. "De hiszen 1984-et írunk, felvilágosult tudósok vagyunk. Könyörgöm, szellemek, kísértetek, hazajáró lelkek pedig nincsenek! A ZIL teherautónk viszont láthatóan kivénhedt, nem bírja ezt a hosszú és kimondottan nehéz terepet. Ez a tény, a többi pedig egyszerű babona!" – gondolta magában. A lelke mélyén azonban valami mégis nyomasztani kezdte, igaz, hamar elhessegette a komor gondolatot.
A mongol utakon két megszeghetetlen törvény él. Az egyik szerint az utazóknak kötelességük megállni a szent helyeken elhelyezett obóknál, amelyek valójában zászló-szerű rúddal koronázott kőhalmok. Itt áldozatot mutatnak be a helyi szellemeknek, majd a szertartás második felében átszellemülve többször körbejárják a szent helyet. A másik törvény nem a léleknek szól, gyakorlati jelentősége van. Mongólia kietlen vidékein mindenkinek kötelező segítenie a bajbajutottakon. A gyéren lakott vidékeken ugyanis életveszélybe kerülhet a szerencsétlen utas, ha nem akadnak rá időben. Nem is hagyják cserben egymást a mongolok, hiszen ez az íratlan törvény oltalmazza őket a hosszú utazások során.
A régészeknek szerencséjük volt, félórán belül jött egy másik ZIL, amely kihúzta a folyóból a lerobbant teherautót, sőt, alkatrésszel is tudott szolgálni. A tudósok folytathatták útjukat a következő, hun halomsírokból álló temetőhöz, végezhették tudományos terepfelméréseiket. Eredményesek voltak az ásatásaik is.
Pesten azonban rosszra fordultak az archeológus dolgai. Sötét időszak köszöntött rá. A felesége halálos beteg lett, operációról operációra küldték, majd sugárkezelték. Ráadásul a neje ekkor döntötte el végleg, hogy elválik tőle. A munkahelyén is nehézségekbe ütközött, majd váratlanul életveszélyes májfertőzést kapott, valószínűleg még Mongóliából hozta a vírust.
A sorozatos sorscsapások gondolkodóba ejtették. Valami azt súgta neki, hogy ez nem a véletlen műve és elkezdte keresni a mögöttes okokat. Ekkor megakadt a szeme a polcain porosodó mongóliai emléktárgyak egyikén. Egy szuburga volt az, amely sztúpára emlékeztető alakú és akkora, mint egy jókora mignon. És egy ember maradványait rejtette. A buddhistáknál Tibettől Burjátföldig gyakorlat a halottak hamvasztása. Hitük szerint, minél gyorsabban szabadulnak meg üres testüktől, annál hamarabb születhetnek újjá, kezdhetik meg új életüket. Mivel ilyen körülmények között hagyományos temetésről nem lehet szó, ezért például a hamvakat agyaggal keverik össze, amiből kisalakú szuburgákat formálnak, amelyeket előszeretettel helyeznek el a szent obóknál. A régész éppen egy ilyen ember-szuburgát vett magához emlékbe.
– Majdnem egy évig kell várnom, amíg ismét Mongóliába utazhatok, ráadásul úgy kell megterveznem az utat, hogy érintsem azt az obót, amely mellől felvettem az ember-szuburgát – mondta remegő hangon a magyar tudós. – Most már biztos, hogy rossz erő lakozik benne és az sugárzódik ki belőle a családunkra, vagyis mégiscsak igaza volt a rituálismágia-szakértőnknek, hogy csak úgy, ennyi szerencsétlenség nem érhet bennünket – gondolkodott tovább. Majd sietve selyempapír után nyúlt, hogy gondosan becsomagolja, később Mongóliába utaztassa és az obó tövéhez visszahelyezze az önálló életet élő halottat, miközben magában bocsánatot kér a hely szellemétől meggondolatlan cselekedetéért.
