Ahol a koncertek nem recsegnek

Publikálás dátuma
2018.09.01 14:43

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Légkondicionált elővárosi vasúttal Kelenföldről mindössze tizenkilenc perc Érd. Budafokról autóval csak öt perc. Ha egy jó, ráadásul ingyenes dzsesszfesztivált keresünk, igazán megéri útra kelni a fővárosból.
Addig jár az ember koncertre, míg maga is koncertszervező lesz − hogy időnként mennyire „veszélyes” tud lenni a zeneszeretet, arról Irk Réka programozó, dizájner, az Érdi Jazz Fesztivál szervezője is tanúságot tehet. – Véletlenül csöppentem a fesztiválszervezésbe. Nagyon szeretem a dzsessz zenét, sok koncertre jártam, heti egy-három koncert kell nekem. Mikor dolgozom, akkor is egyfolytában szól a dzsessz. Amikor a fiam kirepült otthonról, épp azon gondolkodtam, valamilyen önkéntes munkát vállalok, de jött a felkérés: segítsem a fesztivál online megjelenését, népszerűsítését. Az első fesztivált Kéri Mihály festőművész, az Érdi Galéria vezetője szervezte, ami sokkal jobb volt annál, mint amennyien értesültek róla. Végül úgy találták, nemcsak a weboldal működtetésében vagyok kompetens, a fesztiválszervezés feladatával is megbíztak. Tudtam ajánlani zenészeket, húzóneveket, a második fesztiválra már tényleg sokan jöttek. Nemcsak a helyiek és a fővárosiak, hanem a környező városokból, településekről, sőt Szentendréről és Esztergomból is jönnek – mesélte lapunknak. Szeptember 4-től 9-ig már negyedik alkalommal rendezik meg a fesztivált. Irk Réka koncepciója: a könnyebben befogadható, de minőségi dzsesszt megmutatni olyan muzsikusokkal, akik korábban ritkán, vagy soha nem játszottak együtt. – Idén három helyszínen leszünk. Kedden a Szepes Gyula Művelődési Központban a legendás gitárművész, zeneszerző, László Attila lép fel Háy János író-költővel. – Mint Irk Réka elmondta, a jazz és irodalom estet majdnem törölni kellett, mivel az eredetileg meghívott Grecsó Krisztián megbetegedett. Háy hozza magával a saját verseit, valamint jó barátja, Grecsó Krisztián tárcáját. Csütörtök este viszont időben kell érkeznie annak, aki ülőhelyet is szeretne magának a Zenei Könyvtárban. Czirják Csaba gitáros amerikai tanulmányok után van újra itthon, új triójával a folkkal átitatott, „érthető” dzsesszt műveli, a repertoáron néhány standarddal is. A fesztivált péntektől vasárnapig a Magyar Földrajzi Múzeum kertjében kell keresni. – Gyönyörű szép, fás, bokros kert, a közepén egy felújított kocsiszín áll, az esőtől se kell félni – írta le a helyszínt Irk Réka. Pénteken a Hajdu Klára Quartet muzsikál itt Fekete-Kovács Kornéllal. A trombitaművész 2015-ben közreműködött már a kvartett Chet Baker-albumán, ám ritkán koncerteznek együtt. A jazzt, soult és funkyt vegyítő Kiss Attila Quartet (a billentyűknél Tzumo foglal helyet, basszusgitáron Szőke Péter, dobon Tiba Sándor játszik), valamint a smooth jazz egyik legismertebb szaxofonosa, Zolbert szombati koncertje sem lesz megszokott élmény. A gitáros Kiss Attila szerzeményeit zolbertesen, míg Zolbert számait Kiss Attila stílusában fogják előadni. – Harmóniák, kellemesen hallgatható, kicsit popos zene, sokaknak ajánlott – tette hozzá Irk Réka. Az Érdi Jazz Fesztivál vasárnapi sztárfellépője az egyik legnépszerűbb magyarországi dzsesszzenekar, a Balázs Elemér Group lesz. A fesztivál támogatójának köszönhetően, akárcsak tavaly, idén is egyetemisták muzsikálhatnak délután a főműsor előtt: Varga Tivadar zongorista, ifjabb Oláh Kálmán szaxofonos, Csík Dániel basszusgitáros és Márkosi András dobos. Mint a műfaj elkötelezettje, Irk Réka rendszeres vendége a zeneművészeti egyetem dzsesszista vizsgakoncertjeinek, ez alapján válogatott idén is. – Már az első évfolyamosok között is hallani olyan zenészeket, akikből nagy muzsikusok lehetnek, ha nem vesztik el a szorgalmukat – állítja a fesztiválszervező. És ami egyáltalán nem mellékes: Irk Réka nagyon büszke arra, hogy a városi művelődési ház sokat áldozott a hangtechnikára, azaz a fesztivál koncertjeinek hangzása olyan, mint a legjobb dzsesszklubokban. Nem fognak recsegni a hangfalak – ígéri a szervező, ami valljuk be, elég nagy vállalás.
2018.09.01 14:43
Frissítve: 2018.09.14 09:30

Bartók és Bruckner Londonból a Müpában

Publikálás dátuma
2019.01.16 12:30

Fotó: / Posztos János
Sir Simon Rattle új együttesével, a Londoni Szimfonikus Zenekarral érkezett most hozzánk. Nem könnyű műsorral, és nem egyértelmű végeredménnyel.
Szokás híres karmesterek és nagy zenekarok esetében is, hogy turnéikra olyan műsort állítanak össze, amelynek első részében valami nehezebben megfogható, kevésbé népszerű darab szerepel, azután meg jön a hab a tortára, mondjuk az Újvilág szimfónia Dvořáktól. Mindenki megkapja a magáét. Rattle szerencsére jóval nagyobb kaliber annál, hogy ilyesfélével próbálkozott volna. Mindkét alkotás, amit új zenekarával, a Londoni Szimfonikus Zenekarral (LSO) hozott a Müpába, fajsúlyos, nehéz előadni, a hallgatásuk is komoly odafigyelést igényel. Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művének már első előadásai – az 1930-as évek második felében – nagy sikert hoztak a zeneszerzőnek.

Rattle és a világ legjobb szimfonikus zenekarai közé sorolt LSO a nagy komponista nagy alkotásának kijáró tisztelettel közelített a Zenéhez. Hallhatólag aprólékosan kidolgoztak minden hangzást, kezdve a kezdet pianissimójától, amelynek sűrű zenei szövetét légiesen tetsző könnyedséggel szólaltatták meg a vonósok, akik odaadó figyelemmel játszottak azután végig az egész mű során. Amire itt szükség is van: a Zene vonós szólamai osztottak, azaz úgy vehetjük, két vonószenekar játszik. Hozzájuk csatlakoznak az ütők és a hárfa, a zongora, a cseleszta. Jó előadást hallottunk, bár a mű érzelmi rétegeibe mindezzel együtt nem tudtak igazán mélyre hatolni a zenészek, előadásuk inkább az elidegenedettség érzetének felkeltésével hatott.
Anton Bruckner az európai zenetörténet egyik legkülönösebb alakja volt, falusi segédtanítóból lett orgonista Linzben, úgy hogy jórészt autodidaktaként tanulta a hangszert. Már harmincon túl volt, amikor úgy határozott, hogy komoly ellenpont tanulmányokat fog folytatni, és bár voltak korai kompozíciói, maga által is jelentősnek gondolt szimfóniáit negyvenéves kora után kezdte komponálni. Az első igazi nagy elismerést, és a közönségsikert csak a Hetedikkel érte el, ez után még Ferenc József is fogadta. Egész emberi lényét mély vallásosság hatotta át, az áhítatos hangvétel, Istennel szembeni alázata hatalmas műveiben is tükröződik. Manapság a nagy hangversenytermekben játszott életművét lényegében kilenc nagyszabású szimfóniája alkotja. Persze a Hetedik előttiek is teljes értékűek.
Bruckner – bár kissé eltér többi szimfóniájának némely külsőségeitől – a Hatodikban is felvonultatja alkotói világának minden jellegzetességét. Dallamai, harmóniái, zenekari megoldásai, ahogyan a hangszereket kezeli, félreismerhetetlenül jelen vannak itt is. A több mint ötvenperces mű, mint minden Bruckner, nehéz feladatot ró zenekarra, karmesterre. A hangok megszólaltatása önmagában erőpróba, ha azonban a karmesternek sikerül elővarázsolnia a bennük rejlő erőt, szenvedélyt, ellágyulást, áhítatot, ünnepi pillanatok részesévé tehet minket.

Rattle, aki Mahler karmesterként és Bruckner-interpretációival is hírnevet szerzett, láthatólag nem olyan megilletődöttséggel állt a zenészek elé, mint az első részben. Szinte érzéketlenül rohant át az első tételen, nem nagyon ügyelve a hangzásbéli nüanszokra, keveset mutatva meg abból a gazdagságból, amit az emberként csodálatosan egyszerű, komponistaként csodálatosan kifinomult Bruckner itt bemutat. Illetve egy valaminek szentelt nagy figyelmet Rattle: a fortissimóknak. De hát ez csak a megoldandó feladat piciny hányadát jelenti egy olyan együttesnek, mint az övé, amely – valljuk meg – még hangzásával sem bűvölt mindig el, néha még kisebb hamisságot, pontatlanságot is bemutatott.
Jobb volt a helyzet a második tételben, az Adagióban, valamint a Scherzóban, a Fináléban már a valódi Brucker is megjelent. De sportnyelven szólva: ez csak az egyenlítéshez volt elég. A győzelemhez, a hallgató végső igazságokról való meggyőzéséhez már nem segített hozzá.

Infó

Bartók Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára
Bruckner VI. szimfónia
 Londoni Szimfonikus Zenekar, karmester: Sir Simon Rattle
Január 14., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Sir Simon Rattle

A világ egyik legünnepeltebb dirigense, 2002-től 2018-ig a Berlini Filharmonikusok első karmestere volt. Ismertségre a 80-as 90-es években tett szert, amikor a Birminghami Városi Szimfonikus Zenekarból világszínvonalú együttest nevelt. Liverpoolban született 1955-ben, tehetsége korán megmutatkozott, 19 évesen már megkapta karmesteri diplomáját. A Londoni Szimfonikus Zenekarnak 2017 óta zenei igazgatója. Vezényel régi hangszeres előadásokat is, de legelismertebb a romantikus, későromantikus repertoár előadójaként.

2019.01.16 12:30
Frissítve: 2019.01.16 12:30

A pártközpont megrendelte, a cenzúra betiltotta

Publikálás dátuma
2019.01.16 11:00

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
A pártbizottság megrendel egy szociológiai kutatást, ám az eredmények ismertetését a cenzúra betiltja: jellemző eset a Kádár-korból.
Országonként, régiónként, valamint koronként is különbözők, nem egyértelműen meghatározhatók lehettek-lehetnek az ellenállás formái, legyenek azok kulturálisak, vagy politikaiak – hangzott el a Lehet-e a kultúra ellenzékben? című beszélgetés és a COURAGE könyvbemutatóján. A kutatócsoport három évvel ezelőtt indult projektje a kulturális ellenállást, az ellenkultúrát, a volt szocialista országokban jelen lévő ellenzékiség kulturális örökségét vizsgálta gyűjteményeken keresztül. Az eredményeket két, most megjelent könyvben összegezték, amelyben a tanulmányok a vallási és nemzeti ellenállásokat is bemutatják, a diktatúrák működésmódjának új olvasatát adva. A The Handbook of COURAGE: Cultural Opposition and Its Heritage in Eastern Europe, valamint a Kulturális ellenállás a Kádár-korszakban (Gyűjtemények története) című köteteket Gyáni Gábor és Rainer M. János ismertette hétfőn este a zsúfolásig megtelt Kelet Kávézóban.

A gyűjteményi vizsgálódás (képzőművészet, zene, irodalom, szamizdat), a rendszerváltás előtti ellenzékiség felkutatása több szempontból is érdekes lehet a hétköznapi embernek. A beszélgetők kiemelték: az ellenállás intenzitása országonként különböző volt, ám ami ellenállásnak minősült az egyik országban, az a másikban nem feltétlenül számított annak. A szürke zóna fogalma is ehhez kapcsolódik, hiszen rendszerről rendszerre is változóban volt, mi számított ellenzékinek. Gyáni Gábor ennek kapcsán Csoóri Sándor költőt említette, aki elkötelezett kommunistából ellenálló személyiséggé alakult az évek során. Míg a Szovjetunióban a szürke zóna megléte egyáltalán nem volt elképzelhető. S ahogy például Magyarországon legitimálták a popzenét, úgy tőlünk délre vagy keletre inkább tiltott volt. A meghívottak elmondták, többnyire a hatalom definiálta a lehetőségeket, amelyek az ellenállás jellegét is meghatározták. Szintén gyakorinak számított, hogy valaki nem tudta, éppen ellenálló. Ennek kapcsán Kovács Éva a Kemény István szociológus nevével fémjelzett cigánykutatást említette. A kutatást a pártbizottság rendelte meg, majd mire elkészült, a cenzúra megakadályozta a megjelenését.

A fennmaradt gyűjtemények gyakran a nem kiemelkedő ellenzéki alkatú, hétköznapi emberektől indultak el. Az ellenállás formái azonban gyakrabban jelentek meg az urbánus, tanult rétegek körében – hangsúlyozták a résztvevők. A téma a megélt tapasztalatok és emlékek, a kíváncsiság, vagy az ellenzékiség aktualitása miatt láthatóan rengeteg embert érdekelt, voltak akik végigállták a másfél órás beszélgetést. A közönség soraiban is akadtak felszólalók igazán meghökkentő történetekkel: egy úr például elmesélte, hogyan vitték el 1977-ben a hírhedt fekete Volgában őt és barátját (történetesen Csoóri Sándor fiát), mert nem megfelelő öltözetben – farmernadrágban – szeretettek volna bemenni egy étterembe.
2019.01.16 11:00
Frissítve: 2019.01.16 11:00